Budai Trail… A kezdetek kezdete

Budai Trail… A kezdetek kezdete

 

Sokan már október végén, november közepén befejezik az aktuális versenyszezont… szögre akasztják a csukát és rövidke pihenőt tartanak a téli alapozás előtt.

Viszont, akik szeretnék az évet maximálisan kihasználni, azoknak is van még lehetőségük próbára tenniük magukat. Ilyen kihívást jelentett számomra is a 2016-os Nyúlcipőbolt Budai Trail.

Csupán egy jó heccnek, egy ismeretlen kalandnak indult az egész, amikor M távra nevezve indultam életem első „Csanya” versenyén. A rövidke légyottból viszont úgy fest, egy életre szóló szerelem lett!

Azóta eltelt egy újabb esztendő és én megint próbálok kiszakadni a karácsony előtti mókuskerékből, a munkahely szorításából. Erre tökéletesebb helyszínt nem is találhatnék, mint visszatérni a kezdetek kezdetéhez, a budai hegyek ösvényeire.  Ezúttal L táv 28km-e és a hozzá passzoló közel 900 méter szintemelkedés kihívásai várnak rám. Emlékszem még, ahogyan anno összeszorult gyomorral, szinte remegő lábakkal vágtam neki az ismeretlennek. Most is nagy izgalommal, talpig lázban ébredtem a verseny reggelén. Mivel azóta a Nyúlcipőbolt sorozat minden állomását volt szerencsém végigjárni, ezen felül vendégeskedtem még – a teljesség igénye nélkül – a VTM és UTH eseményein, Bodri, Naszály és néhány Wadkanz trail-en is, már kicsit rutinosabban, ha mondhatom inkább vágyakozva tekintettem az előttem álló nap elé, és nem pedig félelemmel.

Nem csak számomra fontos évfordulós dátum ez. Zoli barátommal annak idején együtt léptük át a terepfutás világának saras küszöbét és most ismét a közös kihívás várt ránk.

Téli versenyről lévén szó, igazi decemberi álom időjárás és tökéletes terepfutó viszonyok fogadtak bennünket.

Ugyan Telkibe érve még vacogva, kocogó fogakkal menekültünk be a fűtött iskolai sportcsarnokba, de mire a 10 órás rajtot ellőtték, már nem volt érdemes túl sok magunkra aggatott réteggel nekivágni.

Ami viszont ennél is fontosabb, hogy Csanya havat ígért, és ha ő azt mondja, az általában úgy is van.

Régóta vágytam egy hófödte tájon keresztülhaladó futóversenyre és úgy festett végre ez most megadatik.

Ha végigvizslatom a 2017-es szezont, akkor számos kategóriába tudom sorolni a futásaimat.

Volt köztük, amit csak szimplán meg akartam csinálni, amit csak túl akartam élni, amit csak sérülésmentesre akartam lehozni, és volt olyan is, amin dobogóra szerettem volna állni. Ezt az évzárót viszont maximálisan ki akartam élvezni, igazi örömfutást terveztem mára.

Ennek tudatában indultam utamra a kötelező hangos és közös visszaszámlálást követően.

Érdekes, miként szépülnek meg a korábbi gyötrelmes emlékek… A suli udvaráról kikanyarodva élesen jobbra vezet az utunk az erdős részek felé. Emlékeimben ez egy soha „végetnemérős” baromi meredek emelkedő, rémkép formájában élt ezidáig. Valamiért most mégis csak egy pillanatnak tűnt az egész. A betonút végén azonnal megmutatkoztak az éjszakai fagyok első jelei, szikla keménységűre fagyott agyag tarajok várták ránk… nehezen futható szakasz volt ez, mert akinek kicsit lazábbak a boka szalagjai, annak mindjárt az elején lehetnek kisebb-nagyobb problémái. Ezután néhány texas kapu törte meg a fagyott sártömeget.

Egy cseppet sem csodálkozom, hogy a patás vadak képtelenek átkelni ezeken az ember alkotta akadályokon, hiszen nekünk is okozott némi fejtörést haladás közben, az egymás mellé fektetett vashengerek sokasága.

Mire az első ellenőrzőponthoz érünk, már tükörjégen korcsolyázik a teljes mezőny.

Hihetetlen koncentrációt igénylő percek következnek. Vannak, akik azonban nem megfelelően választják meg az utazósebességet és ennek következtében a könyörtelen jégpáncél megszedi kötelező áldozatait.  Fájdalmas még látni is egy-egy nagyobbat zakózó egyén eltorzult arcát. De mivel ez nem angolkisasszonyok sportja a legkisebb hezitálás nélkül pattan fel mindenki, mint a rugó és halad tovább előre, a jelzett úton.

Folyamatosan pakoljuk a lábainkba a szintet és az egyre fehéredő tájon haladunk a magasabb csúcsok felé. Mivel tavaly a rövidebb távon indultam, a Nagy-szénás és környéke kimaradt sajnos. Viszont azt hiszem, most az odavezető út és az a csodás látvány, ami a hegytetőn fogadott, azt hiszem kárpótolt mindenért. Holle anyó rendesen megrázta, azokat a bizonyos dunyhákat. A magával ragadó hófehér táj és a csodás panoráma hosszú percekig ámulatba ejtett. Ilyet azért nem lát mindennap az ember.

A sok pozitív ingerrel a tarsolyban indultam lefelé Nagykovácsi felé. Technikás, furfangos része ez a versenynek. A korábbi jeges szakaszok itt éreztetik csak igazán a negatív utóhatásukat. A térdszalagok és ízületek a csúszós burkolat miatt minden egyes lépést korrigálni kényszerülnek a talajfogást követően, ami borzasztóan intenzív terhelésnek minősül. Pláne, ha nem is épp nádszálvékony alkatú, a derék futó.  Ennek hozadéka, hogy ezek a lejtők, ilyenkor már nem esnek jól, egy-egy kitámasztás, vagy éles irányváltoztatás erős, szúró fájdalommal jár. Visszább is veszek, a tempóból! Nem kell a borulás, pláne nem egy komolyabb sérülés. Habár terepfutók vagyunk, vagy mi a szösz, mégis jól esik kicsit kinyújtóztatni a lábainkat az előttünk álló városon áthaladó aszfaltos út néhány kilométerén.

Ismét frissítünk egyet, aztán megkezdjük a mászást a Tarnai pihenő felé.

Szép szakasza ez is az útvonalnak. Van is időm nézelődni, ugyanis nagy részét sétálgatással töltöm. Nem kimondottan abban a romantikusan andalgó tempóban, de a kapkodás legcsekélyebb jele sem látszik rajtam. Próbálom élvezni minden apró momentumát a mai futásnak. A távok közös szakasza következik innen már szalagozás nélkül is „haza futnék”

A Tarnai Pihenő látképe is megér egy misét. Ugyan most nem állok meg révedezni, de azért egy kósza pillantást vetek a gyönyörű tájra. Egyre több kék rajtszámos futót érek be, elhaladva mellettük belegondolok talán nekik is ez az első ilyen versenyük, mint anno nekem… Vajon ők is megtalálják önmagukat a terepfutás világában??? Ilyesfajta gondolatok cikáznak a fejemben miközben közeledek egy újabb frissítési pontra, ahol segítők lelkes tagjai próbálják enyhíteni az „etetőhöz” érkezők eléhezés okozta kínjait.

Markolok én is némi édeset és sósat, és betömöm a számba. Valahogy így jobban esik, hogy egyszerre eszem a sós perecet és kockára tört tejcsokoládé darabokat. Fizikailag és mentálisan is jól vagyok, ennyit tesz, hogy nem hajtom magam halálra. Sétálgatok, és közben még majszolgatom a magamhoz vett finomságokat. Nincs már sok hátra a célig. Jön egy meredekebb aszfaltozott rész, ami keveseknek esik jól. Van néhány elvetemült, aki futással próbál némi előnyt szerezni másokkal szemben. Azonban többnyire nem sokkal haladósabb, mint ha csak erőltetett tempóban gyalogolna felfelé az ember. Ezt tavaly az eszembe véstem, így idén már nem is erőltettem túlzottan a dolgot.

Legalább marad némi erő a lábakba az utolsó hajrára.

Visszatértünk a már megjárt, jeges, csúszós részekre. Megmondom őszintén, lefelé sem tetszett jobban, mint felfelé. Csúszkáltam is rendesen, de annak ellenére, hogy szerintem túlon-túl is lassan ereszkedtem és túlságosan elóvatoskodtam a dolgot, mégis rövid időn belül leszakadtak a nyomomban haladók. A reggeli fagyott, agyagos részhez értem, ami már minden csak nem járható sár formájában terült el előttem. Csakhogy nehogy tiszta cipővel ússzuk meg a dolgot, egyszer az életben…

Az utolsó kilin jutott eszembe, hogy évzáró versenynek köszönhetően most duplán kapok érmet a nyakamba. Végre meglesz a hőn áhított nyuszis érem, amit az összes sikeres teljesítésnek köszönhetek. Dupla boldogság…

Csippantok, tényleg két érmet kapok, dugókát adok le, majd széles vigyorral a képemen eszegetem az ismét mennyeire sikeredett gulyást.

Közben rövidke eszmefuttatást végzek magamban.

Összességében egy remek idény van a hátam mögött. Rengeteg kihívással néztem szembe, nem egyszer átléptem a saját árnyékomat, ezzel csodás álmokat valósítottam meg. Rengeteg nagyszerű embert ismertem meg és persze köttettek futó barátságok is. Megmutatkozott, hogy ez egy nagyszerű közösség csupa nagyszerű sportemberrel, akik élnek-halnak a terepfutásért. Remek érzés ilyen emberek közé tartozni. Aki még nem próbálta annak most mondom: Elég egyszer kipróbálni a dolgot és garantáltan rajta marad! Jövőre találkozunk…

Vertical Man