NOWEMBER – most állj meg egy pillanatra

NOWEMBER – most állj meg egy pillanatra

Pörögnek a napok, hetek, mint stopperórán a tizedmásodpercek. Eltelt az év nagyobbik fele, alig másfél hónap és az évszám ismét eggyel nő. Nincs megállás.

Futni indulok. Azon ritka napok egyike jött el, amikor tényleg belefér a nap 24 órájába egy ilyen kitérő. Persze mindenkinek arra van ideje, amire szán, de van az a szint, amikor az alvás rovására már nem mehet. A fejem tele gondolatokkal, sok szálon futnak a tervek, a teendők, a másnapi feladatok, az elintéznivalók, dokumentációírás, feladattervezés, megbeszélésekre előkészülés. Szinte reflexből közlekedek, átszállás villamosról buszra, mintha meg sem történt volna. „Normafa megálló következik”. Hopp, le kéne szállni. A gondolatok tovább pörögnek, az agyam nem tud „megállj”-t parancsolni, erre van berendezkedve hónapok óta, pedig lassan meg kéne érkezni, itt az erdő, itt az énidő. Még mindig túlpörgött zombi üzemmódban elindítom az órám, hogy legyen ideje magához térni, kapkodva nekilátok a bemelegítésnek.

Állj. Ezt így nem lehet. Becsukom a szemem, lassan beszívom a csípős, tél ígéretét hordozó hűvös levegőt. Valami ismerős érzést indít el bennem.

Az óra magára és GPS jelre talál, én is kezdek megérkezni. Elindulok. Az idő kicsit borús, a nap egyszer-egyszer kikandikál a felhőtakaró mögül, aztán fogja magát és újra szürkébe öltözik. A gondolataim kevésbé hangosan, de még mindig pörögnek tovább. A kedvenc sárgám felé irányítom a lábaim. Igyekszem mélyeket lélegezni. A hűvös levegőből most már kiérzem az őszi erdő illatát. Magával ragad a folyamatosan változó nedves avar illata, a lábaim alatt lágyan elterülő színes levélszőnyeg, a színkavalkád.

Aztán mintha valaki csettintene egyet és dimenzióváltás történne, egy szempillantás alatt eltűnnek rohanó gondolataim, az idő belassul. Pedig nem futok gyorsan.

Leesett állal meg-megállok és hagyom, hogy az őszi erdő színes nyugalma átjárjon. Békesség és otthon-érzés tölt el, olyan, amit sehol máshol nem szoktam érezni, ami semmi máshoz nem fogható. Egy pillanatra eszembe jut egy nem olyan régi beszélgetés és ismét némiképp értetlenül állok a feltételezés előtt, hogy az erdőben, a hegyen unalmas lenne. Hogyan is lehetne, amikor a természet minden alkalommal új arcát mutatja? A gondolatot hagyom tovaszállni, inkább haladok tovább.

Élvezem a pillanatot. MOST enyém az erdő. MOST csak én vagyok és a természet. MOST mintha egész más világba kapcsolódnék. Ez a NOWember, a most hónapja. Emlékeztető, hogy a nagy év végi rohanásban, a következő év tervezésében ugyanúgy meg kell állni néhány pillanatra, mint év közben, felnézni és csak élvezni, hogy MOST van. Sokszor pihenés helyett csupán ennyire van szükség. Megélni a pillanatot. MOST. Új irányba fordulni. MOST. Célokat kitűzni. MOST. Élvezni a színeket. MOST. Futni. MOST. Szeretni. MOST. Mert mi van, ha a holnap csak ígéret marad? Akárhogy is volt eddig, most van a perc, most van a lehetőség, a nowember.

Haladok tovább, de újra és újra megállásra kényszerít a látvány. Aztán ugrálok az ösvény egyik oldaláról a másikra, felmászok a kidőlt fára, ülök és hallgatom az erdő neszeit, a szelet, ami olyan lágyan simogatja most a faleveleket, mint ahogy a tenger mossa a homokos tengerpartot. Ha becsukom a szemem, egy pillanatra még érzem is a Nap forró érintését a bőrömön. Az idő továbbra is állni látszik, én megyek tovább ebben a furcsa kábult álomnak ható állapotban.

Aztán ismét mosolyogva nézek fel, mert meglátok a sárga összes árnyalata közt egy fát teljesen zöldben pompázni. Szeretem a természet ilyen kis különceit, akik igyekeznek ellenállni a természet rendszerének, és kitartanak, amíg tőlük telik.

Beszélgetés és erősödő zsivaj térít magamhoz, ahogy a köröm fordítójához közeledve az emberek által gyakrabban járt János-hegyi részhez visszakanyarodok. A lábam fegyelmezetten követi az emelkedőn az elmém utasításait, magam is meglepődök, és utólag nyugtázom, hogy szinte észrevétlenül saját rekordidőt mentem azon a szakaszon. Visszakanyarodok az erdőbe, kizárok mindent, csak én vagyok és a természet. Nyugalom, békesség és szeretet tölt el és hatja át az egész lényem. Ez a MOST varázsa. A tereptől, az erdőktől és hegyektől valahogy mindig azt kapom, amire akkor és ott leginkább szükségem van.

Az utam visszavezet Normafához. Ehhez az ellazult állapothoz, és a napnyugtához közeledve egyre hűvösebbhez tökéletesen illik egy adag forralt bor és egy frissen sült rétes. A tél már itt vár a kanyarban, ideje kihasználni, hogy színes avarszőnyegen, természetfestette absztrakt fák között futhatunk, szóval indulásra fel! MOST! Mert ez itt a NOWEMBER és ki kell használni ezt a kis emlékeztetőt! 🙂

Kapszi