Dagonya

Dagonya

Tapicskolás és terepfutás az angol lápoktól a kaliforniai Sierra Nevadáig.

Fotó: Henry Engels

“Szerinted 12 vagy 16 milliméteres szögekkel menjünk, Sam?” Barátom, Henry, a busz folyosóján áthajolva nézett rám kérdőn. Az angliai Nottingham felé tartottunk, az észak-londoni Highgate Harriers elit futóklubbal, hogy részt vegyünk a Terep-váltófutó Bajnokság versenyén. Fogalmam sem volt, miről beszél.

“Pardon?”

“12 vagy 16 milliméteres szögekkel menjünk a mai versenyen?”

Henry beletúrt a cuccába, és előszedett egy szöget: az egyik végén kihegyezett menetes fémdarabot, amely arra való, hogy a talajfogás javítására becsavarják speciális futócipők talpába. Jómagam szögek ezreit srófoltam már be versenycipők tucatjaiba, de ez a szög elképesztően hosszúnak tűnt.

“Nem is tudtam, hogy vannak ilyen hosszúak.”

Én csak a megszokott hatmillimétereseimet pakoltam el. Henry adott néhány hosszabbat az övéiből. Azokra az állati nagy cápafogakra emlékeztettek, amelyeket Richard Dreyfuss bányászott ki cápatámadás áldozatául esett hajójából A cápában. Kezdett felderengeni bennem, hogy teljesen felkészületlen vagyok az angol terepen versenyezni.

“Kösz, nem kell. Elbotlanék velük.”

Pár órával később, már a verseny közben csúszkálva és botorkálva az angol csatakban, eszembe jutott Dreyfuss kiáltása: “Ez nem hajós baleset volt!” Bárcsak megfogadtam volna Henry tanácsát, és a hosszú cápafogakkal indultam volna…

(Kép)

Fotó: Henry Engels

Történész doktorátusomhoz levéltári kutatást végezni utaztam az Egyesült Királyságba. Nyáron érkeztem, épp idejében, hogy kiélvezzem a futást Dél-Anglia legjobb időjárásában.

“Nem rossz,” gondoltam, ahogy reggelente portyázgattam London parkjaiban. A nappal együtt kelve felfutottam a Golders Hill dombon a 16. században épült Spaniards Inn kocsmáig, aztán jöhetett a Hampstead Heath. Gyakran ügettem el a romantikus költő William Blake házánál, és a kavicsos ösvényeken a György-kori Kenwood lakónegyednél. A csípősen friss levegőt hamarosan felmelegítette az emelkedő Nap, csak úgy gőzölgött a harmat. Igazán nem rossz!

Aztán, szeptember végén, elkezdett esni, és abba sem hagyta. A föld teleszívta magát, vizes szivaccsá ázott. Még London közepének járdáin is láttam sarat a kövezet réseiben. Úgy tűnt, mintha nem szilárd talajon állna a város, hanem elfolyósodott dágványban úszkálna. Felhőkarcolókat vizionáltam elsüllyedni a mocsárban, a Canary Wharf feltűnő épületeit eltűnni az Isle of Dogs iszapjában. Csak a Temze marad meg diadalmasan, visszaveszi Londont az építészektől és várostervezőktől. Minden sárrá válik.

Egy hétvégi napon, amikor zárva volt a levéltár, észak felé futottam ki a zöldbe, Barnet felé, a londoni metró végállomásánál. Átvágtam egy időszaki mocsáron, fagyos fekete sár fröcsögött a lábamra. Ahogy próbáltam átjutni egy legelőkapun, beleestem egy gödör trágyalébe.

Hazatérésem borzasztó lett, a lábamra és a hátamra rászáradó ganéval. A két másik külföldivel közösen bérelt, kis belmagasságú lakás apró, előregyártott IKEA zuhanyfülkéjében háromnegyed órát töltöttem a mocsok leáztatásával.

“Na, ez egy új mélypont,” gondoltam, ahogy egy különösen ellenálló tehénlepény-darabot próbáltam betuszkolni a zuhany félig eldugult lefolyójába.

Érdekes állatfajta az angol sár. Fekete és hideg. Szarszaga utal a Temze-völgyi agyagos talaj termékenységére. Az angol sár alakította az angolokat. Kell egy bizonyos alkati szívósság, hogy ilyen talajon járjon valaki. A sár enged, de makacs. Az angolok viszont – akik állják az észak-atlanti időjárást, és bemutattak a villámháborús terveket dédelgető Hitlernek – nyilvánvalóan tudják kezelni a sarukat. Ami engem illet, tél elejére kezdtem vállalni a küzdelmet vele.

Versenyezni akartam az angol sárban. Londonban kevés a terepfutó verseny, de körülötte bőven találni klubrendezvényeket. A britek aztán nem cicóznak: kivárják a késő-őszt, mikorra abszolút dagonyává változtatja az eső az ösvényeket. Ég és föld a különbség az amerikai terepfutás ápolt golfpályáihoz képest! Az angolok összevissza-alakú parkokban versenyeznek, amelyeknek olyan fura nevük van, mint Wormwood, Ally Pally, vagy Milton Keynes.

A pályák, helyesebben ösvények, bővelkednek ciki szakaszokban: száz métereken keresztül elnyúló tócsák, lábikráig érő iszapgödrök és olyan oldallejtések, hogy szinte lehetetlen haladni rajtuk. Az angolok remekül mennek, sőt kedvüket lelik olyan körülmények között, amelyek hatására egy amerikai versenyrendező lefújná a rendezvényt.  Utálatos, szörnyű, fagyos, kellemetlen – épp ettől dicsőségesebb!

Tízes éveimet Carolina Piedmontban töltöttem edzéssel. Enyhén dombos, nyáron nedves vidék az, Georgiától Virginiáig, az Appalache hegység keleti lejtőin. A talaj síkos és vasas-vörös, így a sár is rozsdaszínű. Látványra és szagra, mint a vér. Esős napokon látszik, ki járt odakinn: lábszárának belső oldalára vörös sarat kent a cipője.

Mindez nem a természettől van így. Carolina Piedmont talaja az 1800-tól 1950-ig tartó mezőgazdasági túlművelés eredménye. Amerika keleti részének nagy részéhez hasonlóan tarra vágták az erdőket, hogy szántókat nyerjenek. Farmerek generációi termeltek gyapotot, dohányt és szóját a dús felső földrétegben. Az idők folyamán az eső erodálta a természetes talajt, amely lemosódott az Atlanti óceán fenekére. Nekünk már csak a vörös sár maradt.

Carolina talajának állaga agyagszerű. Esőben nehezen járható. Csak úgy fénylik. Amikor egyetemi éveim nyári szüneteiben sokat futottam arrafelé, éppen nagyra fújódott a hitelből építkezés lufija. Útvonalaim mentén havonta jelentek meg házak és lakóparkok alapgödrei. Mindegyik egy nagy vörös sebet ejtett a földben. Buldózerek szaggatták fel a tájat, a vörös üledéket. Vörös sár ragadt az autógumikra és a futócipőkre. Belepte az elővárosi otthonok lábtörlőjét. Házak és kerítések sarkán kaparták le a cipőjükről az emberek. Telente mindenütt vörös sár volt – behordták az üzletekbe, autókereskedésekbe és éttermekbe. Ahogy visszagondolok Carolinára, az az erdei ösvények mindent ellepő okkerszínű talaja jut eszembe.

Angliai időm után Észak-Kaliforniába kerültem, a törésvonalak, az autópályák, a mikroklímák és a kanyonok földjére. A kaliforniai sár ugyanolyan sokrétű, mint maga Kalifornia. Ezt a diverzitást a lábával is érzi az ember. A Sierrák nedves talaja kövecses. Ha megbotlasz és elesel, felsebzi a kezedet és a térdedet. A San Franciscói-öbölnél másmilyen a sár; ösvényről ösvényre eltérő. Egyesek nagyon csúsznak eső után, és nehéz haladni rajtuk. Mások könnyen levezetik a vizet, szemcsés anyagukon jól fog a cipő.

Kalifornia néhány ösvényén a félelmetes „vendégmarasztaló sár” az úr, ezen aztán képtelenség futni. Beleragad a cipő, és nem szabadul. Foglya marad minden: túrabot, kövek, levelek, kis állatok. Tirannusként uralkodik a ragacsos sár. Jaj a terepfutónak, aki odakeveredik, kilós sárkupacokat cipelhet a cipőjén. Szabadulni csak jó hosszú talpcsattogtatással lehet aszfalton, leáztatással tócsában, vagy bottal hosszasan piszkálgatva.

Ám, noha zavaró a sár, összekapcsol egy adott hellyel, adott pillanattal. Talán ettől futunk stabilan, akármilyen szaggatott is az ösvény. Szó szerint fogjuk a talajt! A terepfutót elbűvöli a szép kilátás és a tágas láthatár. Közben megfeledkezünk arról, hogy mi az érintkezési pontunk ezzel a sportággal, mi határozza meg a módot, ahogy mozgunk a világunkban. Hát, a sár az, amin lépünk, csúszkálunk. Több köze van a futáshoz, mint a testmozgásnak és a szép panorámának. Megszámlálhatatlanul sokféle a talajfelület, végtelenül sokféle érzést kelt. Ne feledjük, hogy a futás alapja, a szó szoros értelmében, a sártekénk!

Sam Robinson az University of California (Berkeley) doktorandusza. A Salomon Running nagykövete, sokszor végzett az első tízben az USATF terepfutó bajnokságában.

Eredeti cikk a Trail Runnerben

Szerző Sam Robinson

Fordította Karlovitz Pupu Kristóf