0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.

5 Peaks of Budai, ahogy Zwickl Bernadett látta

5 Peaks of Budai, ahogy Zwickl Bernadett látta

Szeretem az olyan futásokat (is), ahol nemcsak A-ból B-be kell eljutni, hanem közben feladatokat is meg kell oldani. Főleg, ha azok kimondottan az útvonaltervezésről és a tájékozódásról szólnak. Igaz, ilyenben legutoljára akkor vettem részt, amikor egyetemista koromban pár hónapig tájfutottam. Azóta is nosztalgiával gondolok a szinte nem is létező tájfutómúltamra és magam se értem, miért maradt csak ennyiben.

Csanya peaks of sorozata pont ilyesmi feladványt nyújt az egyszeri terepfutónak bóják és tájoló nélkül, sokkal inkább térképalkalmazások böngészésével. Sajnos a Börzsönyös kihívásra pont az utolsó előtti pillanatban bukkantam rá. Azon nyomban, első fellelkesülésemben össze is dobtam egy útvonaltervet (a feladat ezen része legalább ugyanolyan élvezetes legalább számomra, mint ott lenni és teljesíteni a távot, sőt, biztos vannak bizonyos pillanatok, amikor azt kell mondjam, sokkal, de sokkal élvezetesebb…). Csak utána olvastam el, hogy a teljesítésre mindössze pár napom van vagy annyi sincs, tehát erről a buliról tulajdonképpen lemaradtam. Pedig pöpec kis futásnak ígérkezett, jó sok szinttel, simán lehet, hogy inkább egy látványos túra kerekedett ki volna belőle – a bőven mért szintidő, 6 óra lehetővé tette volna ezt is. Olyan csúcsok lettek volna benne, mint a Saj-kút-bérc, Hollófészek, Bárány-bérc, Málna-hegy, melyek a Börzsönynek számomra egyik legkedveltebb területén, Diósjenő szomszédságában, helyezkednek el. Ráadásul ezek közül csak a Hollófészek oldalában jártam eddig, szóval lett volna benne újdonság bőven.

De kár is ezen búslakodni, mert hamar szembejött velem az újabb kihívás, a 5 Peaks of Budai, és ezért még nagyon utazgatni sem szükséges. Mondanom sem kell, az útvonaltervvel nagyon gyorsan megvoltam, a legerőtakarékosabb változat kb. 14 km-ből ki is jött. Egyedül azt sajnáltam, hogy a tiltott terület pont az egyik legkedvesebb futóterületemet is magába foglalja a Budaörsi Kopárok területén.

De hogy azok is értsék, akik még sosem vettek részt hasonló terepfutó-kihívásokban, gyorsan elmagyarázom, miben is áll a feladat lényege: van egy bizonyos számú hegycsúcs, melyeket egy adott hegység területén tetszőleges sorrendben, egy adott szintidőn belül fel kell keresni. Hogy annyira ne legyen egyszerű a feladat, ezek a csúcsok csak ritka esetben érhetők el turistaúton, egyáltalán úton. És még hogy ennél is nehezebb legyen a futó dolga: van egy kötelező szakasz, amit akármilyen irányból le kell futni, és egy tilos terület, ahova a lábát is tilos betenni. Ezeken a kereteken belül azonban minden a futóra van bízva, hogy hány kilométerből, mekkora szinttel, kör- vagy lineáris útvonalként hozza ki végül a tracket.

A kihívás annyiban is kedvező volt számomra, hogy a hegység déli szekciójára összpontosult, ami ugye egyrészt közel is esik, másrészt némi gőggel állíthatom, hogy hazai pálya, mivel lévén beképzelt budai úrilány, elég gyakran futok itt. Hogy aztán hogyan töri le az ember szarvait egy ilyen laza hétvégi futómókának szánt “nem is instant és nem is verseny”, arról szól ez a történet.

Mint ahogy fent írtam, a tervezés ment mint a karikacsapás. A felkeresendő hegyeket, a Rupp-hegyet, Kakukk-hegyet, Farkas-hegyet, Meredek-csúcsot, Hunyad-ormot, hellyel-közzel mind el tudtam helyezni egy képzeletbeli Budai-hegység-vaktérképen, még ha nem is százszázalékos pontossággal. De azt legalább tudtam, merre is keressem őket. Magabiztosságom némileg árnyékolta, hogy a magaslatok közül úgy tűnt, mindössze csak a Rupp-hegyen jártam eddig, de ott legalább egy fél tucatszor is az elmúlt egy évben. Előtte még csak nem is ismertem. Viszont ezalatt a rövid idő alatt futóként is megbarátkoztam vele és már nem okoz gondot a csúcsára való felfutás, ami körülbelül egy éve még komoly (és szinte teljesíthetetlen) kihívásnak tűnt. Mivel ez a barátságos orom esik amúgy is a legközelebb nekem, ésszerű volt, hogy vele kezdjek. Innen tulajdonképpen adta magát az útvonal – a Rupp-hegyhez a Kakukk-hegy esik a legközelebb, ahonnan a Farkas-hegyhez is könnyű tenni egy kiruccanást. És a Kakukk-hegy kivételével végig lehet a turistaút-hálózatot használni. Mint kiderült, a Farkas-heggyel is kötöttem már sokkal régebbire nyúló személyes ismeretséget, csak erről eddig keveset tudtam. Legalábbis az a tény, hogy a magaslatot, amin az ikonikus repülőszárnyak állnak, így hívják, valahol eddig elsikkadt, pedig nem keveset böngészgetem a térképet, ráadásul a hajdani vitorlázórepülőtér mementójához már zsenge gyerekkoromban is többször elvittek a szüleim. Szerencsére mióta futok, előszeretettel keresem fel ezt a Kopárok tetszetős vidékét, így nagyjából itt is tisztában vagyok a terepviszonyokkal. Innen a piros majd sárga turistautakon (hogy a védett területet még csak véletlenül se érintsem) jutok majd el a Meredek-csúcs közelébe, amit először majd egy jelzetlen úton, később tökön-babon keresztül közelítek meg. A Meredek-csúcsról nagyjából annyit tudtam, hogy valahol Makkosmária, vagy a János-hegy felé kell keresni. Némileg bekavart a másik M betűs csúcs, a Magas-kő neve is. Rémlett, hogy mikor túravezetőnek tanultam, kerestünk a gyakorlaton valami sziklákat az oldalában. Vagy egy másik M betűs hegy oldalában… Ez már sosem fog kiderülni. A lényeg az, hogy ezt a csúcsot is szépen fel lehetett fűzni az útiterv gyöngysorára, amire zárószemként a Hunyad-oromnak kell majd kerülnie, de előtte fel kell helyezni még a Libegő alatti kötelező meredek lejtőt is. Igazából nem bántam, hogy a kötelező elemből lejtő lesz és nem emelkedő, de mivel csak felülnézetből ismertem eddig, nem tudtam, pontosan mire számítsak. Csak derengett, hogy jóra semmiképpen se… A slusszpoén, a Hunyad-orom pontos helye is csak nagyjából volt meg, ez is még tájfutó múltamból rémlett. A szintvonalak alapján első ránézésre se tűnt nevetségesen lebecsülendőnek. Nem nagyon hiányzott ide a végére, de aki ugye könnyebb végéről fogja meg a munkát, számítson meglepetésekre.

Mivel az útvonalam még 14 km-re se jött ki, mások meg 20-30 km-t terveztek menni a kommentek alapján, úgy éreztem, én sem úszhatom meg ennyivel. Bónusz feladatként, és ha már úgyis elrobognék majdnem mellette, megkeresem majd az ún. KFKI kőedényt, ami már régóta izgatja a fantáziámat. Hogy mi is ez pontosan? Igazából senki se tudja, egy tereptárgyként szerepel egyes online térképeken és maga a megtaláló se tudta hova tenni miben létét. Nem én lennék, ha nem keresnék meg minden ilyen csip-csup dolgot, amit a térkép mutat.

Még így is nagyjából csak 3 órás időkerettel terveztem, ami bőven belefért a nagyon megengedő 6 órás szintidőbe. A vasárnap délelőttöt szemeltem ki a teljesítés időpontjának.

Reggel, kipillantva az ablakon tejszerű köd látványa fogadott. Bosszankodtam is, hogy bezzeg tegnap hét ágra sütött a nap! De elszántságom ez se befolyásolta, 9 előtt útnak is indultam. Gazdagréten egyszer csak kibukkant a busz a ködből, mindenhol ragyogó napsütés. Éljen az inverzió! Az Irhás-árok aljánál gyorsan le is pattantam a buszról, és a Szentháromság-szobor előtt előkészítettem magam az indulásra: kabát a zsákba, hiszen emelkedővel kezdünk, nem is akármilyennel.

Szentháromság szobor. Fotó: Bernadett Zwickl

 

A Rupp-hegyig egy berzenkedő kiscicával van dolgunk, de onnantól egy vérmes vadmacska mutatja meg a körmeit, ha az emelkedőkkel szeretnénk szembeszállni, én legalábbis nagyjából így látom mostani tudásom szerint. Egy éve még maga a hegycsúcs is minimum egy mérges kandúr volt számomra, de most már bájos cicuskává szelídült. Miközben felfelé caplattam, a hegy alatt parkoló autó mellől egy terepfutó küllemű úr kérdezett rám, hogy nem 5 peaks teljesítő vagyok-e? Mondtam, hogy talált, süllyedt, és még biztos találkozunk az út során. Gondoltam, gyorsan beér majd a kolléga, hiszen azért felfelé nem vagyok egy gyorsvonat. A Rupp-hegy tetején lőttem néhány fotót a ködben úszó városról, aztán indultam tovább, miután kigyönyörködtem magam a látványban. 

Még itt zárójelben megemlítem, hogy a teljesítés egyben (tényleg majdnem) új cipőm, egy On Cloud ultra próbafutása is volt, amit pár napja turiztam. Mert az embernek lányának sosincs elég futócipője se… Szerencsére a Háda nem nagyon volt tudatában az árazásnál annak, mit is árult. 

Igyekeztem megfutni az emelkedőket, amiket eddig futva csak lejtő oldalukról ismertem. Szóval tudtam, hogy nehéz küzdelem lesz. Egészen az erdős rész aljáig bírtam szusszal, pedig még ezt se néztem ki magamból. Innen azonban győzött a lustábbik énem, gyaloglásra váltottam az egyre szilajabbá váló kaptatókon. Az erdőből kiérve egy olyan utcára jutunk, ami minimum 20%-os, emelkedővel, de inkább még meredekebben közelíti meg a Frank-hegyi Turistaházat. Mikor lesz az, amikor majd ez az utca is barátságos cicaként dörgölőzik hozzám? És nem csak akkor, amikor lefelé száguldozom rajta…

Miután felértem és kifújtam magam, jöhetett újra a futás, telefonnal a kézben, mert hol fotóztam, hol tájékozódtam a Kakukk-hegy irányába. Szerencsére az utóbbi nem volt túl bonyolult, egy jelezetlen ösvényen kellett bemenni egy vadlesig, etetőig, illetve sózóig, ott balra kanyarodni egy igen tetszetős kanyargós ösvényen. Elsőre el is vétettem ezt a balkanyart, de szerencsére gyorsan kapcsoltam. Hamarosan le is vadásztam a második pontot. Nem is értettem, hogy lehet, hogy eddig még sosem vetődtem el ide gombászás, futás vagy túrázás közben, a kereszteződésben álló vasoszlophoz, mely a tulajdonképpeni csúcstól kicsit odébb helyezkedik el. Létezik, hogy tudnak nekem újat mutatni a Budai-hegységben, melyet gyerekkorom óta járok szakadatlanul? Úgy tűnik, igen, Csanyának sikerült…

A Kakkuk-hegy vasoszlopa. Fotó: Zwickl Bernadett

Ahogy visszafelé robogtam, már jött is szembe a kolléga sebbel-lobbal, mondtam neki, hogy jó úton jár. Igyekeztem tovább a Farkas-hegy irányába, először egy jelzetlen ösvényen, majd a sárga körön. Itt mögém került két futó srác, így sikerült egész jó tempót mennem, nehogy már leelőzzenek. Először azt hittem, ők is a kihívást teljesítik, de aztán a repülőszárnynál simán továbbmentek. Én viszont letértem a turistaútról ezen a nyúlfarknyi szakaszon, ahol büntetlenül lehetett, ámbár már jócskán a tilos területen belül jártam. Lőttem megint pár képet a környező sziklás magaslatokról és a völgyben megülő felhőkről – ez az a látvány, amit aprócska korom óta nem tudok megunni, mindig is a Kopárok vidéke volt a kedvencem a Budai-hegységben. 

A Meredek-csúcsra úgy terveztem eljutni, hogy felfutok a piroson a KFKI-ig, majd onnan, miután megkerestem a kőedényt, a sárgára váltok. Nem lesz éppen kellemes az eleje, de meg tudom csinálni, volt már hozzá szerencsém korábban is. Miután felszenvedtem magam a Konkoly-Thege útig, megint látókörömbe került a terepfutó, akivel majdnem együtt kezdtünk, de most már valamivel előttem futott. Nem előzött le, így esélyes, hogy a tilos terület szélén jött fel vagy a sárgán a Sorrento irányából. Bár az utóbbi jókora kerülő és némileg technikás is. A sárga-piros elválásánál utolértem és megint szóba elegyedtünk. Ő a piroson szándékozott továbbmenni, én meg mondtam, hogy a sárgán megyek majd, csak még meg akarom keresni a kőedényt. El is indultam bőszen a sárgán és csak későn vettem észre, hogy könnyebb megközelíteni a pirosról. Így hát hátraarc, mentem vissza az elágazáshoz. Közben az előbbi futó szintén nagyban jött visszafelé, mondta, hogy rájött, mégis a sárgán lesz jobb menni. Mondtam, hogy egyetértek, de nekem még itt van egy kis dolgom.

A letérőt az edény irányába meg is találtam, de miután felértem a gerincre, némileg elbizonytalanodtam. Volt ott egy kisebb magaslat magassági ponttal a tetején, gondoltam, ott lesz az edény. De mikor a GPS-t megnéztem, láttam, hogy tévedtem. A közelben látszott néhány nagyobb szikla is, elindultam abba az irányba. Hát ott se volt edény. Gondoltam, hátha a szikla edény alakú, aztán arról kapta a nevét, vagy mittudomén, van Kőkorsó a Börzsönyben is, az meg egy meredek hegyoldal. Ez meg kőedény, szóval akár egy szikla is lehet, az is kő nem? Ej, mi a kő… Rémlett, hogy az edény, valóban egy tálszerű mélyedés, a kép alapján, de miután régen néztem már meg, nem emlékeztem pontosan. Annyi eszem meg nem volt, hogy indulás előtt csekkoljam a geocaching oldalt, ahol találtam. Néztem bőszen a GPS-t, úgy tűnt, az alig kivehető út jobb oldalán mutatja a helyet, de én semmi gyanúsat se láttam és kezdett elegem lenni abból, hogy csak pocsékolom az időmet közben meg keringek mint egy veszett tyúk. OK, 6 óra a szintidő, de futni kéne, nem céltalanul kóvályogni holmi tereptárgy miatt, amit lehet, hogy amúgy is elvitt már valaki – már ha mozdítható. Gondoltam a franc fog a piroson fölfelé kaptatni, lemegyek a hegyoldalon a susnyásban. Arra viszont nem gondoltam, hogy a sárgáig van még egy völgy, így egy jelzetlen úton mászhattam vissza a kereszteződésbe.

A megújult képesfa. Fotó: Zwickl Bernadett

Innen azonban nem volt pardon, futni kellett. Menet közben még öcséméknek kellett dobnom egy túratervet telefonon, de semmi más nem zavarta az iramot. Már majdnem a kinézett jelöletlen út leágazásánál voltam, mikor balról megláttam egy igen szimpatikus szárazárkot, amiben út is vitt, éppen a Meredek-csúcs irányába. Csak így pont a hegy másik oldaláról fogom megközelíteni a csúcsot, de innen sincs számottevő szintemelkedés, szóval jól van az úgy, gondoltam. Utólag nézve kicsit rövidebb lett volna a tervem szerint haladni, de végül is egy kisebb, igazán nem vészes bozótharc árán innen is el lehetett jutni a csúcsra. Egyre vártam, hogy felérjek, de amikor megláttam a tűzrakóhelyet, nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy ezt kell megtalálni.

A Meredek-csúcson ezt a tűzrakót kell megtalálni. Fotó: Zwickl Bernadett

 

Leültem az egyik rönkre és próbáltam megnézni a honlapon, hogy vajon itt van-e a pont. Nyilván nem töltött be az oldal. Bár a GPS egyértelműen ezt mutatta csúcsnak mindegyik térképemen. Közben még a tesómékat is visszahívtam, mert menet közben megszületett a túraterv számukra. Na jó, nagyon nem erőltettem meg magam, elküldtem őket a Kő-hegyre meg a Vasas-szakadékba, ahol nemrég Petivel túráztunk. Miközben ücsörögtem és telefonálgattam, befutott egy másik teljesítő srác. Mesélte, hogy eddig neki tiszta szívás volt az egész, felmászott a Hunyad-oromra, majd aztán a libegő szintén nem túl barátságos pásztáján, majd most még ennek a hegynek a tényleg nagyon meredek északi oldalán is. Mondtam, akkor innen már gyerekjáték lesz. Én meg kezdtem rájönni, hogy nekem meg még hátra van a feketeleves. Lebotorkáltam a meredek oldalon a srác nyomában, hadd lássam, miért is kapta a hegy a nevét! A hegy tövéből már csak át kellett navigálnom magam a piros jelzésre, ahonnan felküzdöm majd magam a libegőhöz, a János-hegy alá. Biztattam magam, hogy menni, fog, hiszen itt már többször is felfutottam. Talán kényelmesebb is lesz, mint az eredetileg kinézett Virágvölgy állomás iránya. Most is feltornásztam magam becsületesen futólépésben, bár egy csajszi úgy is leelőzött, hogy félig gyalogolt. Én meg strapálom magam, de minek…

A beszállást a libegő alatti meredek ösvényre nem sikerült elsőre megtalálni – mondanom sem kell, hogy tősgyökeres budapestiként még itt sem jártam. Nekiindultam, na most majd kiderül, mit tud ez a híres svájci On márka. Eddig viszonylag szépen elmuzsikált, de most jön a mély víz! Állítólag pont az ilyen sziklás terepen penge a leírás alapján. Nekiereszteni nem nagyon mertem egyelőre, meg nem is nagyon tudtam. Egyrészt, mert baromira csúszott, másrészt a terep se hagyta, a beszariságom meg pláne nem. Még így is sikerült az első harmadban egyszer fenékre hupannom, gondolom, a libegő közönsége hihetetlenül jól szórakozott a lökött csajon, aki itt akar lefutni. Ha valamihez hasonlítani tudnám a terepet, akkor hazai szinten a Vadállókövek lenne az mind meredekségben, mind terepügyileg. Persze én már kamaszként is imádtam lefelé rongyolni rajta a túratársak szörnyülködése közepette… Igaz, száraz időben, ez most meg még csúszik is. Szerencsére jöttek azért egész jól futható szakaszok is, ahol tudtam, neki is iramodtam rendesen, hogy aztán egy-egy tagoltabb résznél megtorpanjak újra.

Előbb-utóbb minden szenvedésnek vége szakad, mondják a bölcsek, így ennek az eszeveszett lejtmenetnek is. Csakhogy alighogy leértem, máris kirajzolódott előttem következő kálváriám, a Hunyad-orom sziluettje. Előtte még betévedtem az egykori Niche kemping területére fotózni, meg nosztalgiázni a múlton, hogy nyertem itt tájfutó versenyt, meg korizgattam itt ifjúkoromban. Nehezen találtam meg a kiutat a hegy irányába. Mielőtt nekivágtam, gyorsan megittam a magammal hozott magnéziumital nagy részét, ha már eddig tartogattam. Szükség lesz rá, úgy tűnik. 

Kilátás a Koponyatörő-szikláról. Fotó: Zwickl Bernadett

 

Rögtön láttam, hogy ebből futás nem lesz. De hamarosan azt is be kellett látnom, hogy amit produkálni tudok itt, gyaloglásnak is nehezen hívható. Folyamatosnak semmiféleképpen. A János-hegy és a Tündér-szikla lenyűgöző látványa a meredekség és a sziklás terep folyton megállásra késztetett. Tulajdonképpen ha ezt a terepet hasonlítanom kell bármihez is, akkor azt kell mondanom, hogy abszolút magashegy fílingje volt, abból is a küzdősebb. Néhol még a kezem is használnom kellett. Persze, hogy sikerült kiválasztanom a hegy legmeredekebb oldalát! És már megint olyan ösvényekre kalauzolt Csanya, ahova magamtól sosem mentem volna. Hiszen nem vagyok én mazochista… Vagy mégis? Hiszen máris tervezgetem, hogy ide Petit is elhozom, mert neki is tetszene. A hegy tetejéig van még egy kicsi, de nagyon lassan araszolgatok csak felfele. Aztán mégis nekidurálom magam, hadd lássam azt a vasasztalt, a mai utolsót. Igazból hívhatnánk ezt a futótúrát “Vasasztalok nyomában a Budai-hegységben is”, szinte minden hegy csúcsán találkozom egy korabeli földmérési segédeszközzel.

Elkészül az utolsó csúcsfotó, aztán hajrá, gyerünk lefelé a szerpentinen. Az On képességeiben még mindig nem bízom teljes körűen, ez rányomja a bélyegét a lefelé irányuló mozgásomra. De ahol tudom, meghúzom kicsit a tempót. Sajnálom valamennyire, hogy nem a Speedgoat 3-ban jöttem, őt már jobban ismerem és merem használni is. Hogy aztán mire jutottam volna vele, azt nem tudni, hiszen ugye lehetetlenség egyszerre kétféle cipőben futni. Ha meg tegyük fel nekiindulnék az útnak még egyszer Hokában, ott már nem állnának fent ugyanazok a körülmények, például fáradtabb lennék, vagy időközben szikkadna a felázott talaj, szóval egyszerűen nem lehet ugyanazokat a tesztkörülményeket produkálni. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megvettem ezt az alig használt cipőcsodát, ami a turkáló polcáról, potom pénzért, az eredeti ár töredékéért kacsintott rám. Itt az utamnak, azaz a cipő próbaútjának majdnem végén, tulajdonképpen nem is érzem, hogy eddig már megtettem legalább 14 km-t, ráadásul olyan, mintha a lábamra öntötték volna. A talpa ugyan a kelleténél kicsit jobban csúszik, de egyéb kifogásom nincsen. A talaj egyenetlenségeit még annyira se érezni benne, mint a Hokában, ráadásul a lábam is kevésbé csúszkál benne, mint riválisában, pedig a legcsúszósabb zoknim van rajtam.

Szóval ha ennyire benne vagyok a lendületben, lefutok még az 56-os villamosig. Ráadásul úgy tűnik, ennek a cipőnek kevésbé ellensége az aszfalt, holott terepfutásra találták ki. Innen már kész örömfutás az egész, fotózgatok és élvezem a lejtőt, a nehézségeket már mind a hátam mögött hagytam. A Stravat lenyomva kiderül, hogy 3 óra 13 percet mentem a gazdagréti Szentháromság-szobortól, ami talán nem is rossz. Sőt 3 szegmensen is helyezett lettem, egyik ezek közül pont a libegő alatti irdatlan lejtő, a másik pedig a Hunyad-orom szerpentinje. Vajon mit mennék teljesen száraz időben és terepen itt vagy esetleg Hokában? Máris elkapott a versenyszellem, pedig éppen most végeztem csak.

Egy ilyen autócsodára leltem a Zugligeti úton. Fotó: Zwickl Bernadett

Boldog voltam a sikeres teljesítés miatt, annak ellenére, hogy a kihívás képletesen arcul csapott. Azaz talán inkább meglegyintett, hogy ébresztő, ne csak folyton a megszokott kis ösvényeiden bolyongj, hiszen vannak még számodra is ismeretlen és egyben igen attraktív és egyben kemény diónak bizonyuló helyek még itt a Budaiban is. Amiről azt hitted, hogy már ismered, mint a tenyeredet. Azonban tévedsz, bőven van még felfedezni való!

A kezdőképért köszönet a normafapark.hu-nak!

A szerző további írásait a Hegyen-völgyön járogatok vala blogon olvashatjátok.

IRATKOZZ FEL
A TEREPFUTÁS.HU HÍRLEVELÉRE!

Köszönjük, hogy feliratkoztál!

Beküldés közben hiba lépett fel. Kérjük, hogy töltsd ki újra!

Felelősségem és elmeállapotom teljes tudatában kérem, hogy a Terepfutás.hu hírlevelet küldjön nekem!

Oszd meg a cikket, hogy a barátaid is olvashassák!