A banánhéj is szemét!

A banánhéj is szemét!

Ne dobd el a banánhéjat a terepen!

Azért, mert „szerves szemét”, már eldobhatod terepfutás közben? Még egy év múlva is ott éktelenkedik…

 

Egy kis teszt: ketten futtok az ösvényen, és a társad egyszer csak előhúz egy banánt az övtáskájából, a fogával meghámozza, a gyümölcshúst megeszi, a héját meg bedobja a fák közé. Hogyan reagálsz?

  1. “Hé, figyelj csak! Ne szemetelj.”
    b. “Hát ez meg mi volt, baszki?”
    c. Nem szólsz semmit, mert nem akarsz összeszólalkozni.
    d. Nem szólsz semmit, mert nem látsz problémát.

Azt hiszem, nagyon sokan választanák a C-t vagy a D-t. Én viszont az A mellett török lándzsát, vagy ha belefér egy kicsit szókimondóbb hangnem, akár a B-t is. A túrázók régi jelmondata, a “ne vigyél magaddal mást, csak képeket, ne hagyj ott semmit, csak a lábnyomodat”, nem ismer kivételt, érvényes az élelmiszer-maradványokra is.

“De az csak egy banánhéj,” mondhatja a cimbora. “Szerves anyag, lebomlik!” Ez az általános mentség, hogy kidobjanak banánhéjat, almacsutkát a kocsi ablakából, vagy elhajítsák az erdőben. Tesztünk képzeletbeli sporttársa szinte biztosan ezzel mentegetőzik.

Technikailag persze igazuk van, az almacsutka és a banán természetes anyag. De a természetes szemét is szemét! És nem is tűnik el olyan gyorsan, mint képzelnéd. Sőt, egy ismerősöm azt is teljesen rendjén lévőnek tartja, hogy kiköpje a rágógumiját a földre, hiszen „elbomlik”. Na, azt aztán várhatja! Az ilyen ember nemcsak tudatlan, de kőbunkó is.

Sokan mintha abban a hitben élnének, hogy a szabadban hagyott gyümölcs és zöldség elfonnyad, megfeketedik és elenyészik, méghozzá órákon belül, akárcsak az iskolai biológia óra gyorsított videóján. Valójában egy almacsutka elbomlása két hónapig tarthat, a banán vagy a narancs héjáé két évig, bőven hagyva időt erdei állatoknak, amelyeknek megárthat, hogy rátaláljanak és megegyék. Ráadásul, míg elvégzi a takarítást a természet, az eldobott szemét – mert ne szépítsük a dolgot, az bizony szemét – bántja az ember szemét. Sőt, mi több, jelzés más arra járóknak, hogy ők is nyugodtan elhagyhatják a magukét. Más szóval a szemét szemetet szül.

Legközelebb, ha szemtanúja leszel egy ilyen könnyed szemetelésnek, kérdezd csak meg a tettest: Mondd csak, örülnél, ha a te előkertedbe dobnának be egy „természetes” banánhéjat? Nem-e? Hát akkor miért tartod elfogadhatónak, hogy eldobod az erdőben? Valószínűleg olyasmit felel, hogy “Mert az erdő nagy, és én nem itt élek, szóval…” Ennyiben igaza is lehet.

Csakhogy közben nem veszi észre a lényeget, azaz nem látja a fáktól az erdőt, amely mint természeti terület, mindannyiunkelőkertje. Ugye, mindenkinek hozzá kell járulni, hogy ne legyen benne szemét? Még olyan sem, amely elrohad? Tényleg oly lusták lennénk, hogy nem tudjuk továbbvinni azt az almacsutkát az első szemetesig vagy komposztálóig? Ha idáig elfért egy banán a táskánkban, akkor ugyebár a héja is elfér?

Szeretnék mindenki arra biztatni, hogy tartsa észben ezeket a kérdéseket.

Egyébként: ki volt az a képzeletbeli túratárs, és honnan jött? Ismerem őt, én magam voltam az, országúti bringás koromban, amikor rendszeresen elhajigáltam a banánhéjakat az út szélére, „majd elbomlik” önfelmentéssel. Azóta, fokról-fokra felnyílt a szemem, és egy kicsit tisztább is lett a világnak az a kis sarka, amerre járok: tisztább és kellemesebb.

Hát persze!

Eredeti cikk

Szerző: Mark Remy

Fordította: Karlovitz „Pupu” Kristóf