Barion Pixel

A Császta-menet kérdőjeles terepfutóként. Borhegyi Éva írása

A Császta-menet kérdőjeles terepfutóként. Borhegyi Éva írása

Most nemrégiben bukkant elő, mint megosztó téma, hogy milyen ismérvei vannak a terepfutásnak, pontosabban: ki számít terepfutónak? Nem is tudom, hol merült ez fel eredetileg, csupán Csanya Terepfutás.hu csoport bejegyzéséből derült ki, hogy valakik szerint valahol meg van húzva egy vonal, ahonnan már terepfutóvá válik a futó, addig a határig viszont nem az.

Senkitől sem kell engedélyt kérned, hogy terepfutónak hívhasd magad. Teljesen mindegy, hogy 10, vagy 50 kilométert futsz hetente, lényegtelen, hogy 4, vagy 8 perces kilométereket tudsz, ha terepen futsz, akkor terepfutó vagy. Ilyen egyszerű ez.”

Ez olyan, mintha választóvonalat húznánk valahol a hobbikocogás és a hobbifutás között. Biztos van, szemantikailag, és lehet is találni az interneten ilyen meghatározást, hogy „Futásnak a legalább 8 km/h vagy annál gyorsabb iramot nevezzük, míg a kocogás a 8 km/h alatti tartományba esik.” (Nem tudom, kinek a nevéhez fűződik a megállapítás.) De ember legyen a talpán, aki szemmel megkülönbözteti, hogy a Dunaparton a lépéseit repülőfázisokkal összekötő sporttárs 8 km/h-val vagy 7,8 km/h-val halad. Mert bárhogy legyen is, ő egy – éppenséggel utcai – futó, aki kiment futni, akár kocog, akár rohan, vagy vegyesen, éppenséggel fartlekezik. Ugyanez érvényes a terepfutásra is. Aki nem ragaszkodik az aszfalthoz és kijár az erdőbe vagy a szántóföld mellé vagy a gánti bauxitbányába – kinek mi van elérhető távolságban -, az terepfutó. A futás pont az a szabadidősport, aminek a repülőfázison kívül nincsenek kritériumai, mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. Mert hát persze, vannak olyan sportágak, ahol konkrétan a foglalkozása valakinek az adott sportág űzése, arra értjük, hogy az a valaki asztaliteniszező vagy futballista – esetükben a tevékenységükért járó fizetség az, ami megkülönbözteti őket a többiektől, akik csak úgy ping-pongoznak vagy fociznak. Régebben olimpián nem is szerepelhetett, aki profiként, vagyis fizetett sportolóként űzte az adott sportot, csak az amatőr, vagyis maga a pénzért csinálás sem zárja ki a megnevezés jogos használatát…

És különben is, tényleg, hol kellene meghúzni a határt? A sebességben? Hiszen van az az emelkedő, ahol a legterepfutóbb terepfutó sem tud még felkocogni se, és még ha sík is, lehet olyan köves, amin örülsz, ha a bokád nem törik ki, nemhogy a 8 km/h elérésére törekedj! A szintkülönbség mértékében? Hiszen maga a szintesség nem is kritériuma a terepfutásnak. Az extrémitásban lehet szétválasztani? Ha nem dagonyázol a bokáig érő sárban, ha nem folyik a véred a vadrózsa vagy szedertüskétől akkor már nem is lehetsz terepfutó? Vagy talán a jelmez teszi? Kritérium a terepfutó cipő? Na meg a futóbot?

Én már rég túl vagyok azon az életszakaszon, amikor még számon tartottam, hogy milyen címeket aggathatok magamra, úgyhogy engem nem is érdekel, terepfutónak számítok-e vagy sem. De ahogy történtek körülöttem az események, mégiscsak elgondolkoztam ezen a témán.

Történt ugyanis, hogy a Terepfutás.hu cikkezőjeként meghívást kaptam a Fedrid Császta Trail-re, az Edelényi Futók Egyesületének versenyére.

Mielőtt választ adtam volna, megnéztem, hogy egyáltalán el tudok-e jutni Budaörsről önállóan, tömegközlekedéssel Edelénybe a rajtidőpontra – sőt, a rajtszám felvételig – és ugyanaznap még haza is tudok-e jönni, mert azon pici hányadba tartozom, akik nem autóval járnak versenyekre. Megállapítottam, hogy megoldható.

Igen, valóban, nyitottak egy felületet fuvarkeresőknek és a szabad kapacitású autóknak, de az már jóval később volt és zömmel nem is Pestről mentek. De legfőképpen: nem lehet csupán arra hagyatkozni, hogy majd vagy adódik telekocsi, vagy nem… De pláne nem szeretném, ha visszafelé induláskor rám kellene várnia akár több embernek is…

Na, igen, merthogy úgy mentem erre az eseményre, hogy hát azért… hümm. Hiába tudtam már február elején, hogy lesz itt ez a 45 km, valahogy nem jött össze a megfelelő felkészülés. A Hello Pilis Trail – 29 km (január 27.) és a Tajga Trail – 23 km (február 3.) nem túl hosszú távjai után is csak rövideket futottam, azt is zömmel aszfalton, viszont továbbra is rengeteget ettem, úgyhogy még mindig ott tartok, mint januárban: nem kezdtem el rendszeresen futni és nem kezdtem el odafigyelni a táplálékbevitelre. Az elborzasztó adatok (ennyit futottam a Tajga Trail óta, vagyis 6 hét alatt): terepen: 22 km-t, aszfalton: 90 km-t, mindezt 11 darab aktivitással szedtem össze. Ráadásul nem csak hogy alig edzettem, de elég régen mentem utoljára ekkora távon.

Ezen kívül egy héttel a rajt előtt elkapott egy derékfájás is. (Lehet, hogy engem is utolért a mondás: 45 éves kor fölött, ha reggel ébredéskor nem fáj semmid, akkor talán már nem is élsz.) Izomhúzódásnak diagnosztizáltam, mert az nem olyan ijesztő sérülés. Jellemzője, hogy csak bizonyos mozdulatokra érzékeny (egysíkú mozgásra, például gyaloglásra, biciklizésre nem), és az is több tényezőtől függ, hogy az alapprobléma mennyire van jelen. Például álldogálástól súlyosbodik. Azt gondoltam, ha pihentetem, majd elmúlik, úgyhogy az utolsó héten már egyáltalán nem futottam.

A sztori: A Keletiből 4 órakor Miskolcra induló vonattal kellett indulnom legkésőbb, hogy még a rajtszámfelvételre odaérjek. Mivel az éjszakai buszok eléggé ritkán járnak (vagy túl korán érnék a pályaudvarra vagy túl kevés idő maradna jegyvásárlásra), az hamar egyértelművé vált, hogy biciklivel megyek a vonathoz, azt viszont indulás előtti este konstatáltam, hogy a Császta szőlődomb, maga a versenyközpont 6 km-re van a vasútállomástól, ahova 7:42-re ér be a vonat és 8:30-ig lehet felvenni a rajtszámot. Oké, akkor a bicikli jön velem vonatozni is.

A miskolci átszállás után együtt utaztam egy sporttárssal, aki szintén a versenyre ment, a 16 km-es távra. Mondta, hogy neki is feltűnt ez a 6 km, ami a vasút és a rajt között van, nem szívesen nyomná le pluszban a 16 előtt, ezért beszélt a szervezőkkel, akik fölajánlották, hogy kijönnek érte az állomásra. Újabb adalék a bizonyításra, hogy az edelényiek kedvesek és ezek szerint készséges módszereik vannak a problémák megoldására is. (Miért nem mentem velük, a biciklit az állomáson hagyván? Mert előre gondolok én mindig a visszaútra is. Ki tudja, meddig időzök a pályán és ki tudja, kinek hogyan lesz kapacitása engem fuvarozgatni?)

Szép rendben kikerekeztem a Császtára. Könnyen megtaláltam a rajtszám átvételi helyet, egy magában álló szín alatt. Amíg a sorban álltam, végighallgattam a helyszíni nevezéseket intéző srác végtelenül türelmes, kellemesen derűs magyarázatait a mindenféle alkudozásokra (tényleg muszáj ivótartályt vinni? A 7 km-re is?), ismét megállapítottam, hogy tök klassz itt a légkör. A biciklielhelyezési kételyeimet sem bonyolították túl, jó az ott, persze! Később, a verseny után, két méterrel arrébb találtam meg – valaki, egy jószándékú aktív ember betolta a tető alá még valószínűleg akkor, amikor eleredt az eső.

 

A szokásos, hosszú sorbanállás a wc-nél, az átöltözés és óvatos derékbemelegítő gimnasztikám után már el is érkezett a rajt ideje. Kipihent derekam semmilyen problémát nem jelzett, bíztam benne, hogy ez akkor majd végig kitart, ha szép lassúdad tempóban, felesleges hirtelen mozdulatokat mellőzve kocogok, bár félő volt, hogy hirtelen mozdulatokra sor kerülhet a sáros szakaszokon, de nem vittem bele sok lendületet, nehogy nagyon megcsússzak, úgyhogy nem volt gond azzal sem. A pálya pedig sehol nem olyan meredek, hogy véletlen kicsúszás megtörténhessen.

Az elején még egészen jól haladtam. Találkoztam Windisch Gergővel, Terepfutás.hu cikkezőtársammal, és jó darabon együtt haladtunk. Gergő szórakoztató társaság, szeretem a humorát, ráadásul ő is kedves és – látván szerencsétlenkedésemet a két flaskával – kedvesen meggyőzött arról, hogy nem olyan nagy hülyeség ám a futóhátizsák, az övé például olyan kényelmes, hogy szinte nem is érzi, hogy rajta van.

Az útvonal Rudabányához közel halad, és a Rudabányai-tóhoz be is megy, csak ámuldoztam, milyen szép színe van annak! Rudabányáról mindenkinek a Rudapithecus hungaricus jut eszébe, nekem felületes tudásmorzsáim egyvelegében összekeveredett a vértesszőlősi előemberrel, Samuval, pedig van köztük némi korkülönbség, úgy kb. 9,65 millió év! Nagyjából annyi a közös bennük, hogy mindkettejüket 1965-ben találták meg. Samu már egészen ősember fazonú (Homo erectus „típusú”) és már használta a tüzet, míg a rudabányaiak amolyan csimpánz formájú majmok (kihalt főemlősök) – mindannyian, merthogy többféle és különböző korú nemzetség csontmaradványait is megtalálták, 35 millió évestől a 8 millió évesig. Csak most néztem utána, hogy is volt ez akkor, mikor még a Pannon-tenger (vagy tó) vize nyaldosta az Északi-középhegység lábát, amelyből a Rudabányai-félsziget kinyúlt, és a párás, meleg éghajlaton a mocsaras partok dús növényzetében, a fákon éltek ezek a kis főemlősök. Ebből a szubtrópusi életközösségből keletkezett az a lignitréteg, amit az alatta húzódó vasérc kibányászása érdekében, a külszíni fejtés során kotrógépekkel bontottak és az úgynevezett meddőhányóra hordtak. Ebben a rumliban találta a bánya főgeológusa (Hernyák Gábor) az első Rudapithecus állkapocsdarabkát (Rudiét)… érdekesség, hogy 34 évvel később szintén ő lelt rá a legnagyobb egybefüggő koponyadarabra, amit aztán róla is neveztek el, de mivel a lelet nőnemű egyedé, Gabi lett…

 

 

Szóval, ha valakinek nem elég a Császta Trail három távja (45, 16 és 7 km), a borospincék és az edelényi szervezők kedvessége és mindenre kiterjedő figyelme, annak még egy ok, hogy elmenjen Borsodba, én legalábbis szívesen visszatérnék még ide, megtekinteni az ásatások múzeumát, amellett természetesen, hogy egy órát verjek az idei időmre, mert amit most műveltem, ahhoz képest az sem lehetetlen… Többnapos programot tudnék építeni a Császta Trail köré családostul, akár a kutyával együtt – hiszen még kutyás futás is van (nagyobbik lányom úgyis most kezd igazán kutyássá válni).

Az első frissítőállomásig haladtam együtt Gergővel, utána lemaradtam, majd egyre nőtt köztünk a távolság, míg végül teljesen eltűnt a szemem elől. A frissítőponton a sóból ettem két csipetnyit, mert az ásványi anyagok pótlásának szükségességében hiszek. Szilárd ételt semmiféleképpen nem veszek magamhoz futás közben, de még így is volt egy kis gondom gyomor-nyelőcső téren, mert túl sok vizet ittam.

Felsőtelekes után jött egy érzékletesebb emelkedő, amit már nem volt kedvem megfutni, és itt gondolkoztam el először azon, hogy hogyan tovább…

Ugyanis két részből szokott állni egy futóverseny, ahogy én megélem: az egyik, amikor észre sem veszem, úgy gyűlnek a kilométerek kettesével-hármasával, a másik részében meg még egyesével sem telnek, valahányszor az órámra nézek, minden alkalommal csak párszáz méter haladást mutat. Ez a választóvonal most a 17. kilométernél érkezett el, akkor kezdtem számolgatni, hogy a szintidőn belül maradáshoz elegendő időt miként lehetne beosztani. Akkor még volt négy és fél órám a maradék 28,5 km-re, ami bőven elégnek tűnt, hiszen minden tíz km-re juthatott másfél óra, de ennyire persze nem szándékoztam kiélezni a szintidőn belül maradást. A következő tízeshez azonban tényleg kellett a másfél óra, igaz, ebben benne volt a leghosszabb-legmeredekebb emelkedő (3 km-en 150 méter szint), amit folyton vártam, hogy mikor érkezik el, de végül nem vettem észre, csak azt, hogy baromira nem haladok. De azután a következő 10-hez is kellett ennyi idő, mert a 30. km táján már egyébként is iszonyúan lelassultam, különösen egy 4 km-en át tartó 100 méter magas emelkedőn. Ugyanakkor pedig a lejtők sem azok a kifejezetten röpülősek, alig dobtak a sebességemen, igaz, amikor már minden tagom elfárad, lejtőn sem mindig kellemes a futás, ilyen szempontból kifejezetten jól jön, ha nagyon enyhe a lefelemenet… Mindenesetre most kiderült, hogy van olyan fokozata a fáradtságnak, amikor a lejtőn 8 perces ezrekkel futok…

Ez egyébként előnye ennek a pályának, hogy ami emelkedő van benne, az kilométereken át tartó, de nagyon kellemes, enyhe, azaz simán futhatók. Egy edzésben lévő valaki simán felszalad az összesen, nekem ez csak az első 17 km-ig sikerült, ekkora távra vagyok jelenleg hitelesítve, a többi gyaloglósabbra, illetve tötymörgős kocogásra sikerült (amivel általában lassabb vagyok, mint a gyors ütemben sétálók).

Kb. a pálya felétől már csak az idővel futottam versenyt, mindenki más eltűnt, biztos voltam benne, hogy én vagyok az utolsó, na mondom, ha már csak rám kell várniuk a szervezőknek, akkor legalább szintidőn belül legyen, mert az még viszonylag megbocsátható…

A medvés feliratnál azt hittem, bezárt a frissítőpont, mert úgy tűnt, a helye megvan, de üres. Néhány száz méter után azonban felbukkant – egy emelkedő tetején -, s ahogy megláttak, onnan is kaptam a biztatást.

Innen lefelé vezetett az út vagy 2 km-en át, már majdnem kezdtem örülni, hogy a hátralévő 7,5 km-re még bőven jut 1 óra 25 perc, csak persze azt nem tudtam, milyen a vége? Mivel a biciklivel eleve valami magaslatra (szőlődomb) kaptattam fel, várható volt, hogy nem egy hosszú lejtmenetben végződik az út, mint általában azokon a versenyeken, ahol valamilyen lapályon lévő településről futunk fel a hegyekbe, aztán onnan vissza.

Hát jött is megint egy vége-hossza nincs emelkedő (2,5 km, 110m+), amihez már nagyon kellett koncentrálni, hogy haladjak. Keresem ilyenkor a motivációt, például kanyar előtt 100 métert látok előre, akkor az a cél, hogy azt még végigfussam. Vagy hogy elszámolok százig, addig nagyobb léptekkel futok, utána visszalassulhatok jutalmul… Meg amikor előrenézek, s látom, hogy pár méter múlva picit jobban emelkedik, és ez végre elég okot ad arra, hogy ott belesétáljak…

Minden leküzdött 1000 méter után újraszámoltam, hogy a hátralévő távra hány perc jut kilométerenként, és igyekeztem ezekből lefaragni, több-kevesebb sikerrel, hogy minél kevésbé legyen kiélezve a beérkezés. Végülis beértem, de csak négy perccel a határidő előtt.

 

Néhány szó konkrétan a rendezvényről, a Fedrid Császta Trail-ről, az Edelényi Futók Egyesülete versenyéről.

Árgus szemekkel figyeltem mindenfélét, hogy képet kapjak a szervezésről, ha az nem lett volna elég, hogy Puskás Béla már a versenyt megelőzően előrevetítette, hogy figyelmességből nem lesz hiány. Ehhez meg is volt a létszám, jó sokan voltak, – gondolom az egyesületi tagok és családtagjaik -, minden előkészület (versenyzőként tekintett előkészület) flottul ment, a nevezés, a már említett türelmes és jókedélyű szervezőkkel, akik minden kérdésre megadták a választ, a hülye kérdésekre is, szuper kedvesen. Feltűnt, hogy rutinosan még olyan apróságra is figyeltek, hogy ne történhessen meg, amilyen például a névelírás lehet.

A pályán a szalagozás tökéletes volt, csak a végén, a bójás résznél bambáskodtam, én mindenáron szalagot akartam látni, de csak néhány másodpercig, aztán meggyőztem magam, hogy másért nem lehetnek a bóják ilyen útként kirakva, mint hogy ott kell menni…

A frissítőállomások száma és elrendezése pont jó volt. Máskor éreztem már problémának, hogy túl korán vagy túl későn van a frissítés. Ez persze főleg a terepadottságok függvénye, a megközelíthetőségen múlik,nem a szervezőkön, szerencsére ezzel most nem volt gond. Szintén kedves apróság, hogy az ellenőrzőponton néven szólítottak és – mivel engem állandóan kellett – útba is igazítottak.

A versenykiírásban az áll, hogy erre a versenyre 1 liternyi folyadékot kell vinni. Általában elég a fél liter, úgyhogy ez egy kicsit váratlanul ért. Körbenéztem, mi van otthon: a 0,75 literes biciklis kulacs kevés, de találtam mellé egy másik 0,75 literes ásványvizes palackot. Nem nagyon tetszett, hogy két ilyen bumszlival menjek, úgyhogy gondoltam, majd valahol veszek két félliteres ásványvizet. Ez a pillanat az edelényi vasútállomáson érkezett el, amikor megláttam ott egy büfészerű kocsmát, s azonmód kértem is két vizet. Nagy örömömre két kis karcsú, valamilyen bükki forrásvizes flaskát kaptam, amit viszonylag könnyen kézben lehet tartani.

Kajával felkészültem napokkal korábban: vettem két energiagélt. Aztán végül csak az egyiket vittem el, gondoltam, megeszem a táv felénél, elég lesz az. Kb. így is lett, abban a patakos szurdokvölgyben fogyasztottam el és adott is egy lendületet annál a résznél, ahol 3 km alatt kellett 150 méter szintet leküzdeni.

A célban még a zsíroskenyérrel is megvártak, azért külön hálás vagyok, merthogy a futás alatt ugyan nem eszek semmit, de annál inkább jólesik, amikor utána végre ehetek!

Ezen a versenyen sok helyen volt fotós, s mint tudjuk, van, akinek ez fontos szempont. Bár én személy szerint ritkán merek szembesülni a rólam készült fényképekkel, mert nem tartozom a vállalható Miss Beauty kategóriába.

Maga a pálya pedig tényleg érdekes, a meredek emelkedőkhöz és lejtőkhöz szokottaknak, mint amilyen én is vagyok, kifejezetten üdítő. És változatos is, mert az erdős-mezős környezetet olykor felváltja a bányavidék, majd a patakvölgy. Még egy fenyvesre is emlékszem és olyan hosszú dimbes-dombos tájra, ahol egy hosszú kiemelkedésen, mintha egy óriás töltésen futnék.

Úgyhogy örülök, hogy részt vehettem ezen az eseményen, innen is köszönöm Puskás Bélának és az Edelényi Futók Egyesületének a lehetőséget!

A kezdeti témára visszatérve, végül arra a megállapításra jutottam, hogy mindenkinél máshol kezdődik a terepfutás, és máshol ér véget, de azért az én Császta-menetem tapasztalata révén azt le lehet szögezni, hogy azért ahhoz, hogy valaki terepfutónak mondhassa magát, illik terepen futnia. Mondjuk amikor terepen fut, akkor terepfutó és még utána 168 óráig az marad. Addig érvényes a tagság. Hasonlóan ahhoz, ahogy A Körhöz is kell kvalifikációs versenyt teljesíteni, egy évnél nem régebbit. Csak akkor lehetsz A Kör próbázója, ha bebizonyítod, hogy hosszabb távot is tudsz abszolválni. Csak akkor vagy terepfutó, ha néha azért futsz terepen…

De egyébként más üzenetet szánnék a bejegyzésnek, ami – a látszat ellenére – nem az, hogy valaki terepfutó-e avagy sem. Én azt szeretném, ha senki nem fogná vissza magát a terepfutásban attól való félelmében, hogy nem felel meg valamifajta elvárásoknak. És valóban frusztráló mindig csak a sztárokról olvasni – mivel ők nagyobb arányban osztják meg élményeiket, mint a szintidővel versenyzők -, emiatt sokan azt hihetik, nem is érdemes csinálniuk. Pedig hát dehogynem! A terepen futásnak elég sok előnye van önmagában is, de amikor már így benne van az ember a korban, mint én, akkor meg pláne. Nekem legalábbis mindig egy jó bizonyíték arra, hogy még elég jó karban vagyok, ha meghatározott x időn belül képes vagyok megtenni y távot, és ez jellemzően versenyen derül ki igazán, ahol muszáj kihozni magamból a legtöbbet, például pont ezért, hogy szintidőn belül maradjak. Mert ha csak úgy edzésképpen futkorászok, azt nagyon ritkán teszem szoros határidőre és szigorú tempóval.

Úgyhogy menjen mindenki terepfutni, akinek vannak ilyen hajlamai, mert olyasmi is kiderülhet, amit korábban senki nem említett, senki nem élt át – és nem a megbotlásra meg ilyen negatívumokra gondolok, hanem saját magunk új oldalaira, érzéseire, amelyek az efféle, ún. komfortzónákon kívüli kirándulásokon bukkannak fel…

Borhegyi Éva