AMIKOR A SZÜRKE NEM SZÜRKE
Reggel 4:30. Rezeg az órám, ideje ébredni. Még alvásdeficitben vagyok, de nem csak ezért nehéz nekiindulni a szürke hétköznapoknak… És talán nem is a legjobb szín ez, amit most használhatok…
Mert a pünkösdi hétvégét épp a szürke szín tette számomra ismét olyanná, ami után nehezen ülök vissza a számítógép elé dolgozni.
Örök kérdésem hosszú ideje, hogy egy multiban darálva a feladatokat hol az érték a napi munkámban. És a hétvégén a szürke pólómban, ha valami, hát ez a kérdés messzire elkerült.
Mert azt éreztem, hogy minden pillanat értékes számomra, amit az UTH-n tölthetek. Mert kapcsolódhatok, segíthetek, szaladhatok, megölelhetek, informálhatok, beszélgethetek, mosolyoghatok. És nem kérdés, hogy mindezzel sokadmagammal együtt értéket teremthetek. Közösségi értéket. Sportértéket. Környezeti értéket. És sorolhatnám még…
Reggel a metrón utazva én is a telefonomat pörgetem. Na nem üveges tekintettel, hanem már-már könnyes szemekkel. A hétvégi képeket nézegetem és az élménybeszámolókat olvasom. Csordultig van a szívem hálával, hogy mindennek a részese lehettem. És bár sok órán át talpon voltam, iszonyatosan elfáradtam, de azt érzem, hogy na ezt, ezt bármeddig örömmel csinálnám még, kérdés nélkül, fizetség nélkül.
Az idei évemből is kiemelnék pár „leg” pillanatot. (A tavalyik itt vannak.)
Felkészültem, hogy majd a rajtszám felvételnél való kötelező felszerelés ellenőrzés nem lesz könnyű menet („miért,” kérdések, konfliktusok, magyarázkodások és szájhúzogatások), de ezúttal is bebizonyosodott, hogy jobb a nagyon rosszra készülni, majd pozitívan hatalmasat csalódni. Szuper érzés, hogy a futók többségének nem okozott ez a protokoll nehézséget!
Megható élmény volt, hogy a rajtszám átadás során útjára engedett még ismeretlen futók közt volt, aki az ételosztást követően már baráti öleléssel és két nagy puszival köszönt el tőlem! Mi ez, ha nem a valahova tartozás, közösség élménye!
Pár órára a célterület crew csapatát is erősíthettem a vasárnapi délutánon. Látva az örömkönnyeket, a futókkal könnyeztem, mert pontosan emlékszem még én is, milyen volt ezen a versenyen célba érni… Látva a vizes törölközőkért cserébe kapott hálás mosolyokat hálás voltam én magam is… Látva a kimerült, fáradt futókat olykor szó szerint összeesni lelkileg ugyan nem volt könnyű, de ott, abban a pillanatban nincs idő gondolkodni – segíteni kell. És nagyon jól működött a „gépezet”.
Amikor vasárnap este elindultam haza, a csarnok már csendes volt, majdnem teljesen üres. És bennem is kezdett lecsendesedni minden… de a vágy elkezdett erősödni: jövőre, veletek, értetek, ugyanitt!
(És talán egyszer majd nem csak ezeken az ünnepnapokon élem majd meg az értékteremtés mindennapokban is vágyott érzését…)
Szilvási-Kálmán Teréz
Teréz, a Terepfutás.hu állandó cikkezője. További írásait a „Bárhogy is legyen: mozogj” oldalon olvashatod.
UTH = Ultra Trail Hungary. Ha nem ismernéd a versenyt, akkor olvasd el a róla szóló Wikipédia szócikket. Az idei versenyen is készült az önkéntesekről egy fényképalbum, melyet itt találsz.