Ascona – Locarno Golden Trail Finals
Az október 18-i hétvégén szerencsém volt élőben megtekinteni a Golden Trail Series szezonzáró fő eseményét, A Golden Trail Finalst amit idén a svájci Ascona-Locarnóban rendeztek meg. Na de kezdjük az elején, miről is van szó?
A Golden Trail Series azáltal emelkedik ki a többi terepfutó verseny közül, hogy nem csupán egyedi és lenyűgöző helyszíneken zajlik, hanem egy komplex, többfordulós formátumban kerül megrendezésre. A versenysorozat célja, hogy a világ legjobb terepfutóit összehozza, lehetőséget adva számukra, hogy különböző stílusú és nehézségű pályákon mérjék össze tudásukat. A sorozat hangsúlyt fektet a közösségépítésre is, hiszen a versenyek mellett a résztvevők és a nézők közötti interakciók, valamint a természet közelsége egy különleges élményt nyújtanak. Itthon az első Golden Trail Nationalst a Tailwind Börzsöny Trailen rendezték meg tavaly, idén pedig a Salomon Visegrád Trail adta a helyszínt.
Josip Mestric célbér a Golden Trail National Series Magyarországi futamán, a Salomon Visegrád Trail-en.
A Golden Trail World Series pedig magáénak tudhatja a legendás Zegamát, a Marathon du Mont-Blanc-t, Sierre-Zinal-t, de a Japánban megrendezett Kobe Trail, valamint a kínai Four Sisters Mountain Trail is része a sorozatnak. Emellett a Tatra Sky Maraton, a Headlands 27K és a Mammoth 26K sem maradhatott ki a sorozatból.
Ezeket a főbb versenyeket nem csak az Eurosport közvetíti, de már saját, GT tévén is nézhetjük az élő streaminget. A versenyt többnyire drónokkal, kerékpáros és futó kamerásokkal veszik fel. A sajtótájékoztató napján el is mondták, hogy ha nagyon esne az eső, a drónokat sajnos ki kell hagyni a buliból, de szerencsére a versenyeken végül sikerült drónfelvételeket is készíteni mindkét fő távon. Az idei versenyeket egyébként vissza is tudod nézni, ha lemaradtál róluk a honlapon.
A Golden Trail Series nemcsak a sebességről szól, a pálya sokszor nem könnyű, így a terepfutás technikai aspektusaira és versenystratégiákra is nagy hangsúlyt fektetnek. A résztvevők gyakran nehéz és változatos tereppel szembesülnek, ami megköveteli, hogy ügyesen navigáljanak az akadályok között, mint például meredek lejtők, sziklás ösvények vagy sáros részek.
A Golden Trail Finals ennek a versenysorozatnak az utolsó és egyben fő állomása, itt azok indulnak el, akik kvalifikációt szereztek a szezonban. Az indulók teljes ellátást kapnak, az útiköltséget is állják, a hab a tortán pedig, hogy a verseny győztesei komoly pénznyereményt is kapnak. Az össz versenydíjazás nem kevesebb, mint 300.000 euró, amiből 120.000 eurót kapnak a top 20 versenyző összesített eredményei alapján és 20.000 eurót osztanak fel a versenyek állomásainak nyertesei között.
Na de mégis, hogyan lehet ide kijutni egyáltalán? Erről kérdeztem Kittit és Sanyit, a két magyar indulót (akik amúgy egy párt alkotnak magánéletben is) „Mivel a Golden Trail World Series még túl nagy falat volt anyagilag és erősségileg is, így választottuk a National Series-t, ahol jóval könnyebb feltételek mellett lehetett kijutni. Ez általában egy ugyanakkora (szomszédos országokból álló) területet felölelő, pár versenyből álló minisorozat, ahol a sorozattól függ, hogy hány versenyző tud kijutni a pontgyűjtögetések alapján. Nálunk ez az első 2 főt jelentette, plusz mindkét nemből az első U23-as versenyzőt. Ebbe sikerült beleférjünk, szoros küzdelemben én a 2. helyen jutottam ki.”
Mi a szlovénokkal és a horvátokkal alkottunk egy csapatot, ez azt jelenti, hogy ezekben az országokban is voltak kvalifikációs versenyek, mint például a Zumberak Trail, Kocevsko Outdoor Festival, Ribn’ca Trail. 14 Nationals van egyébként, ami lefedi az országokat, így talán könnyebb lehet elhelyezni, hogy milyen nagy mezőnyből került ki Sanyi és Kitti a döntőre.
Idén 14 különböző országból jöttek közvetíteni az eseményről, ennek az egyike pedig én lehettem, amiért soha nem lehetek elég hálás. Íme a rövid összefoglalóm a 4+1 napról.
A nulladik nap ugyanis a rajtszámátvételen kívül volt egy sajtókonferencia is, ami meglehetősen eseménytelen volt számomra. A top 3 női (Malen Osa, Madalina Florea és Joyce NJeru), valamint a top 3 férfi (Patrick Kipngeno, Philemon Kirago és Elhousine Elazzaoui) élmezőnyt próbálták szóra bírni, de mindenki nagyon diplomatikusan és visszafogottannyilatkozott, amikor az esélyeket latolgatták. Hozzáteszem ez így teljesen érthető is, hiszen a „szerinted ki fog nyerni” kérdésre nem igazán lehet pontos választ adni napokkal a verseny előtt.
Sajtókonferencia a top 3 női (Malen Osa, Madalina Florea és Joyce NJeru) részvételével.
Aznap még volt idő megnézni a versenypályát, aminek csupán a rajtja is már 1000 méterrel tengerszint felett indult. Így a pályát felvonóval lehetett megközelíteni, illetve egy szűk szerpentinen fellehetett menni autóval is egy darabig.
Mi a két magyar indulóval Sanyival és Kittivel, ki is használtuk a lehetőséget. Míg Sanyi a szlovén indulóval, Josippal, én Kittivel jártam be a pályát. Ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy Kitti kocogott, én meg próbáltam utolérni valahogy, de egyrészt a Börzsöny Trail még a lábaimban volt, másrészt nekem Kitti kocogó tempója is nagy kivívás, nem véletlen hát, hogy ők jutottak ki erre a rangos versenyre.
Na de mi tart ezen négy napig? Jöhet a kérdés jogosan. Először is, a férfiak és a nők futamát külön napokon tartják, bár ez így még mindig csak kettő, ha jól számolom. Ezen felül pedig két-két verseny volt. Az első két nap a prológ, ami 7 kilométer 400 méter pozitív szintemelkedést tartalmaz, majd az utolsó két nap a fő futam, azaz 23,5 kilométer 1400 méter szinttel került megrendezésre.
Ha csak belegondolunk abba, hogy a rajt és a cél ugyanott van, így 3,5 kilométer alatt lesz meg a 400 métert megyünk fel, majd ugyanennyit le, beláthatjuk, hogy itt rettentő meredek pályáról beszélünk. A videókon látszik is (az Instagram oldalamon találtok párat), hogy a felvonó alatti szakadék visz egyenesen a célegyenesbe, ami a sorozatos esőzés miatt igen csúszós lett. Ráadásul ahogy teltek a napok, ez az ösvény még jobban ki is lett taposva. Fantasztikus élmény volt testközelből látni, hogy az elit futók milyen sebességgel és technikával képesek vágtatni még a legmeredekebb lejtőn is.
De tartanék egy kis kitérőt, hiszen mint tudjuk, a felkészülés nem csak a futásból áll. Ott van például a regeneráció, táplálkozás, az utóbbi pedig a szívügyem, hiszen az edzősködésen kívül az állóképességi sporttáplálkozás a szakterületem. A heti menü már az út elött le volt fixálva, előre tudtuk, mit kapunk majd. A reggeli nagyon fullos, svédasztalos, ami órákon át tartott, ez azért fontos, mert mindenki más időzónából jött, illetve a versenyek rajtjához lehetett igazítani az utolsó étkezés idejét is, hiszen reggel 6:30-tól egészen délelőtt 11-ig nyitva volt a büfé. Ebédre, illetve vacsorára pedig szénhidrátban gazdag melegételt kaptunk, amihez mindenki kedvére vehetett el gyümölcsöt, illetve zöldséget saláta, vagy köret formájában. A húsok nem voltak hangsúlyosak.
Frissítést előre le lehetett adni, a frissítőpontok kínálatában pedig perec, gumicukor, aszalt gyümölcsök, édes keksz, datolya, szőlő, valamint víz és a verseny szponzor üdítő itala volt, de ahogy láttam, a legtöbben hozott anyagból dolgoztak.
Mielőtt kiutaztam volna, megkérdeztem Csanyát, mire kíváncsi, mire értelemszerűen azt felelte, hogy nézzem meg, milyen az expó. Amikor tavaly az UTMB-n voltam, tátva maradt a szám, hogy milyen expot hoztak össze a kintiek, szinte el lehetett tévedni (vagyis én többször el is tévedtem benne). Itt az ellenkezője történt, ugyanis kb. 4 sátor lett volna kint, de több okból kifolyólag (heves esőzések, illetve a rajt a hegyen volt kijelölve) a legtöbb napon a sátrakat végül ki se nyitották, így nem tudtam semmiről beszámolni.
Az élet többnyire a pályán, illetve a hotel reggelizőjében zajlott. A versenyen egyébként nyílt kategóriában is lehetett indulni, ami nekem úgy fél perc erelyéig meg is fordult a fejemben, de gyorsan beláttam, hogy egyrészt nekem itt nem ez a feladatom, másrészt elég kevesen indultak így, a mezőny 80 %-a az élmezőny része volt.
Ami még érdekesség, hogy ezen a versenyen sokkal nagyobb rivaldafényt kaptak a top atléták, a fotósok és a videósok is rájuk fókuszáltak. A legjobbak még külön hotelbe is kerültek, bár ez nem mindenkire érvényes, mert például a kenyaiak velünk voltak elszállásolva. (az utazás napján együtt csomagoltuk szalvétába a reggeliről mentett péksüteményeinket hashtag infláció :D)
Fél percenkénti rajt a 7 kilométeres prológon. A pálya 400 méter szintemelkedést tartalmazott.
A női hosszútáv tömegrajtja. 23.5 kilométer táv, és 1.400 méter szintemelkedés várt rájuk.
A rövid távok rajtjait fél percenként indították, a hosszú távon pedig tömegrajtot láthattunk. Amikor arról kérdeztem a magyarokat, hogy miben más ez a versenysorozat a többinél, akkor roppant körültekintően válaszolták meg, benne negatív és pozitív benyomásokkal:
„Az első benyomások alapján rendkívül amatőrnek tűnt a rendezvény, tekintve, hogy mennyi pénz van mögötte, olyan dolgokat nem sikerült megugrani, amihez alapvetően nem pénz kell, hanem egy kis tapasztalat vagy rutin, ami az ezen dolgozó embereknek bőven megvan, tehát igazából nem értettem a kezdeti fejetlenséget. Fontos kommunikációs csatornákról hiányoztak emberek –többek között mi is-, sőt még nem is tudtunk róla, az ebéd és a vacsora a város másik végén volt, ahová 30-30p volt az út busszal (mi kocsival megoldottuk 10p alatt), és a kaja helyszínét is keresték még a szervezők is, semmi sem volt kitáblázva. Eredménytáblázatban nagyon sokan olasz nemzetiségűek voltak (többek között mi is), a megnyitón konkrétan kifelejtették a CRO-SLO-HUN Nationalsról kijutottakat, azaz minket, illetve a Szlovénia helyett Szlovákiát mondtak…ebből kifolyólag meg volt a klikkesedést, a top 10 atlétának minden IS meg volt adva, a többiekkel pedig nem nagyon éreztették azt, hogy fontos, hogy ott legyenek. Ettől függetlenül szerintem igyekeztek mindent megtenni a szervezők, hogy jól érezzük magunkat, és nem tudom, hogy valójában hol vagy ki miatt csúszott el ez az egész. Ettől függetlenül mi nagyon jól éreztük magunkat!”
Kitty és Sanyi (középen) a megnyitón.
A fő egyedisége ennek a sorozatnak talán az, hogy nem egy szervezet áll az egész mögött, hanem egy márka, és az, hogy mi miatt, illetve honnan, számomra is kérdés, de sokkal több pénz van mögötte, mint bármilyen más sorozat mögött. Emellett pedig még kiemelendő az, hogy itt egy 4 napos versenyről beszélünk, ugyanis mindkét nem külön napon indult. Így volt a lányok prológja csütörtökön, a fiúké pénteken, majd ugyanígy a hosszúval is szombat-vasárnap.
„Az éppen „pihenőnapon” lévő nem pedig mindig feljött szurkolni a versenyzőknek és ez önmagában tök jó hangulatot árasztott. Emellett olyan pályákat rajzoltak a szervezők, hogy minél jobban közvetíthető legyen, a hosszú verseny alatt több mint 10 alkalommal láthattak bennünket ugyanazon a ponton a rajt/célzónában a szurkolók.” emlékezett vissza Sanyi, Kitti pedig hozzátette: „Számomra az egyik legpozitívabb az volt, hogy milyen jó fej, egymást segítő és sportszerű csapat jött össze. Sok versenyen van jó mezőny, de sajnos nagyon sok helyen tapasztalni nem sportszerű dolgokat. Itt pl. mindenki elengedte a másikat és nem az út közepén futott, ha valaki meg akarta előzni, minden botlásnál/esésnél megkérdezték (ha kellett meg is álltak), hogy minden oké-e és egyszerűen csak mindenki jó fej volt, közvetlen, barátságos.
Tök jó volt, hogy sok fiú feljött a lányoknak szurkolni és fordítva, illetve nagyon jó élmény volt látni a „nagyokat” versenyezni.
Egy kevésbé pozitív dolog volt, hogy habár rengeteg pénz van a versenyben, nagyon könnyen és olcsón orvosolható szervezési és logisztikai hibák voltak. Ezek nem nagy dolgok voltak, de néha nagyon megkönnyítette volna a dolgunkat, ha pl tudjuk hova kell menni ebédelni és nem az esőben kell keresgélni. „
És egyébként valóban voltak bakik, ezt mi médiások is észleltük, szerencsére azonban valahogy mindig ki lehetett mozogni a kisebb hiányosságokat, mi legalábbis mindig feltaláltuk magunkat.
Érdekes volt például, hogy a fotósok / videósok semmilyen badge-t nem kaptak, bemondásra lehetett bemenni a médiának elkerített részre, szóval akár Józsi bácsi (illetve ha már Svájcban vagyunk Onkel Jonas) is odamehetett a Nokia 6210-esével fotózni. De hát ez nem Magyarország, itt azért valamennyire tisztelik a szabályokat, így sosem volt abból probléma, hogy valaki illetéktelen behatolást végez el a célterület VIP részlegébe.
Elhousine a célbeérés pillanatában.
A verseny során megszámlálhatatlan fotót és videót készítettem a pálya több részén és sokszor haladtam a futókkal. Életem egyik legnagyobb futós élménye volt, amikor a top atléták mögött futottam a kamerákkal, természetesen nem zavarva őket, hiszen tudom milyen az, amikor a nyakamba lihegnek egy versenyen.
Ami az eredményeket illeti, a férfiak közül Elhousine Elazzaoui, a Normal atlétája vitte el az aranyérmet, akit a svájci Salomon futója, Remi Bonet követett, majd Patrick Kipngeno vitte a bronzérmet. A nők közül összesítettben pedig csendes és szerény Joyce NJeru nyert, majd őt követte a svájci Judith Wyder (Hoka), és Malen Osa (Salomon).
A versenyen a magyarokra is roppant büszkék lehettünk. Sanyinak különösen jól sikerült a verseny:
„Számomra mindenképpen az elvárásaimon felül sikerült mindkét nap. Rendkívül fáradt voltam már mentálisan és fizikálisan is az egész szezontól, nagyon hosszú és terjedelmes volt, nagyon nehéz egy egész szezon alatt top formában tartania magát az embernek. Emiatt –és a pálya korántsem veszélytelen részei miatt- igyekeztem biztonsággal megtenni az összes lépésemet, egyúttal azt a teljesítményt leadva, amire képes vagyok. Úgy gondolom, hogy ez sikerült, a prológ alatt megleptem magamat, hogy milyen jól ment, és a 2 nappal későbbi hosszú futamra pedig sikerült jó taktikát választva szintén eredményesen futni. A prológon 35. lettem, a hosszún pedig 28., majd hazafelé tudtuk meg, hogy 5. lettem a nationalsban összesítésben, mindösszesen 1,5 perccel lemaradva a dobogóról, ami egy Golden Ticketet ért volna a jövő évi sorozatra. Nem gondoltam volna a verseny előtt, hogy ilyen közel leszek egy komoly sikerhez, de ez mindenképpen pozitív előjel a jövőre nézve. Igyekszem mindent megtenni azért, hogy legközelebb ez sikerüljön.„
Kittinél pedig nyilván van egy – mi lett volna, ha – faktor, de még így sincs mit szégyellenie:
” A körülmények képest viszonylag jól sajnos a verseny előtti vasárnap futás közben kidörzsölődött és lejött a jobb talpamról a bőr, ami eléggé fájt. A csütörtöki rövid versenyen végig esett az eső, így nem csak a pálya, de a lábam a cipőben is nagyon csúszott, amitől a tapasz lejött a talpamról és még jobban kidörzsölte a sebet. A szombati versenyre ezért teljesen körbetekertem a tapaszt a lábamon, és reménykedtem, hogy kibírja a végéig (nem bírta ki ♀️).
A Prológ nekem kevésbé sikerült jól, ott a lábaim is nehezek voltak, plusz a külön indulás miatt nem volt meg bennem a versenyszellem, így néha azon kaptam magam, hogy komfortzónán belül kocogok vagy nem figyelek eléggé. Ezt még egy kicsit gyakorolni kell A szombati hosszú verseny sokkal jobban feküdt nekem és elég jó formában éreztem magam. A felfelék nagyon könnyen mentek, és éreztem, hogy ebben sokkal több lett volna, ha a talpam rendben lett volna. Nyilván kicsit csalódott vagyok, hogy nem jött ki a lépés és nem tudtam azt futni, amit tudok, de azért annak örülök, hogy végig tudtam menni, és még így is pont a mezőny közepén végeztem ”
A cikk írója (balról) szemmel láthatóan élvezi a „melót”!
Én pedig nem is szaporítom tovább a szót, mert a végén még a hosszúsága miatt nem olvassátok el a cikket. Nagyon köszönöm, hogy közvetíthettem, ha bele szeretnétek élni magatokat az esemény hangulatába, javaslom, hogy látogassátok meg az Instagram oldalamat, ahol számos életkép és videó mutatja be ezt a fejelhetetlen élményt.
Vincze Zsófi
A szerző ultra- és terepfutó, futóedző, (by #teamzsófi) sportáplálkozási tanácsadó podcaster. A magyar Salamon csapat tagja.
