Börzsöny Trail beszámoló by Futóbolond
Március elseje óta nem voltam versenyen, így megörültem a Börzsöny Trailnek, aztám megőrültem, és a leghosszabb távra neveztem. 2018-ban már egyszer az M távon futottam egy emlékezetesen izé…sz*rt, de gondoltam azóta csak sikerült fejlődnöm, vagy valami. Nagy terveim nem voltak, előző vasárnap futottam egy ötvenest síkon, és a héten sem sokat tudtam lazsálni, így tudtam, hogy ebből nem lesz nagy csoda.
Néhány futótárssal érkeztem a versenyre, ami most nem ugyanott volt, mint két éve, és volt pár új szabály a koronavírusos szitu miatt. Reménykedtem, hogy akkor is esni fog, mert tősgyökeres hegyi disznóként nem zavar a sár, lefelé is merek benne csapatni, viszont a párás melegben mindmeghalok. Természetesen eső nem volt, helyette kellemes meleg, ami jó lett volna, ha nem olyan fülledt, mint egy kilencvenes évekbeli nyári popsláger.
Egyszer csak eljött a rajt, kicsit toltuk neki a lejtőn, aztán jött a lötyögés, az volt a tervem, hogy húszig lazán megyek, ez nem annyira sikerült, de nem is futottam el, a 13km után lévő pontra egész értelmesen értem be, ott jól feltankoltam, mert tudtam, hogy most jó pár km masszív szopás jön. Ritkán futok a Börzsönyben, de túrákról ismerem a Nagy-Mánát, így nyugodt totyogással mentem felfelé. Közben párszor az járt a fejemben, hogy a fenének nem a M távra neveztem, de nem tudtam rendesen sajnálni magam, mert két gondolat közt pofán szúrt egy tüskés ág, belerúgtam egy kőbe, meg hasonló. A többieken is láttam, hogy kész vannak, mint a házi feladat, egy srác kicsit rosszul is lett, szerencsére nem volt komoly gond, így mentem tovább. Egész hamar vége lett a nehéz résznek, de nem bíztam el magam, Börzsönyben az nagy hiba. A combom kezdett beállni, de egész jól ment minden, még előzgettem is, a lejtőn meg aztán csapattam neki, ha már emelkedőn nyomi vagyok, akkor lejtőn hozzak valamit. A Nagy-Hideg-hegyig jól is ment a dolog, az emelkedő vége felé viszont a belső combom úgy begörcsölt, hogy két percig ültem tojógalamb pózban. Kis nyújtás után mentem tovább, de éreztem, hogy ez nem lesz jó. Mostanában többet futok síkon, a kevés terep is inkább lötyögős, így az izmaim elszoktak az ilyen terheléstől, és a dunsztos meleg se épp a legjobb nekik. A ponton megint kaja-pia, aztán uccú neki. Már lefelé jöttem rá, hogy elfelejtettem kicsit nyújtani még, de mindegy most már. Megint vegyes szakasz jött, a Csóványosra mászás meglepően jól ment, de azért kezdtem fáradni. Ismét eljött a magamba fordulós jelenség, bekapcsolt a robotpilóta, és inkább a gondolataimmal foglalkoztam. Ilyenkor agyalok, hogy miért is csinálom, hisz elit terepfutó már nem leszek, de mindig arra a jutok, hogy egyszerűen szeretem. Nem csak a célbaérést, hanem ezt is. Sokféle sportot űztem már, némelyiket sokkal sikeresebben, de azt küzdelmes szabadságot, amit a terepfutás ad, azt nem éreztem máshol. Itt van ideje lehullani a felvett maszkjainknak, itt tényleg találkozunk az emberrel, akik vagyunk. Vagy csak szeretek szenvedni a dagonyában. Mire vége lett az világmegváltó gondolatmenetemnek addigra eljött a végjáték, az utolsó néhány kilométer. Az egyik lépcsősen lejtős részen egy rossz lépésnél megint elkapott a görcs, megint két perc galambkodás, ezzel jó pár helyet buktam, a két görcsön vagy 10-15 percet buktam, ezért kicsit vert az ideg, de mire eljött a célegyenes, addigra ezt kinőttem, és egész normálisan befutottam. A szokásos kaja, ismerősökkel beszélgetés, döglés jött, a gulyás most is a buli fénypontja volt. A kissé görcsös combjaimon kívül nem fájt semmi, nem volt semmi gond, ami kicsit meglepett, igaz kicsit furán jártam néha, amit Losonc Timi meg is jegyzett, de egyébként nem volt vészes. A szervezés ismét kifogástalan volt, és ez nem marketing duma, tényleg az. Bár Csanya legközelebb jobban is időzíthetné az esőtáncot.
Kremlicza Levente
A szerző a Terepfutás.hu 2020-as cikkezője, a Futóbolond blog írója.
