0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.

Célok, amik mozgásban tartanak

Célok, amik mozgásban tartanak

 

Álmok és célok nélkül lehet élni, csak minek?” (Székely Éva, olimpiai aranyérmes úszónő)

 

Biztos vagyok benne, hogy veled is előfordult már, hogy nem volt kedved elindulni futni. Mert hideg volt, vagy mert sár, mert volt más fontosabb, vagy éppen „csak” a lustaság. És talán már az a kérdés is átfutott a szürkeállományodon, hogy kell-e ez neked egyáltalán, s hogy miért is futsz valójában?

 

Ahhoz, hogy tudd, merre tartasz, mindig kell, hogy legyen egy cél, ami a szemed előtt lebeg, mert ez az, ami irányt mutat és értelmet ad a munkádnak.

 

Amikor 2017 októberében lefutottam életem első (és eddig egyetlen aszfaltos) maratonját, hatalmas eufóriát éltem át a célban, hiszen egy hosszú felkészülés után a verseny igazi ünnep volt számomra, a célba érés pedig győzelem, illetve hab a tortán. Néhány nappal később azonban már elég szürke hangulatban húztam újra a cipőm, és tettem fel a kérdés: „na jó, de akkor most miért is?” Ha jól tudom, ezt nevezik maraton utáni depressziónak, amivel hosszú heteken át küzdöttem. Igen üresnek éreztem a futóéletem.

Aztán 2018. január 1. napján egy egyedül töltött (és amúgy átaludt) szilveszter este után én már reggel 7 órakor kint voltam a Hármashatár-hegyen. Köd volt és szürkeség, meg én, egyes egyedül. Egy nagy levegővétel után elindultam a Panoráma körön, mert csak ezt az egy utat ismertem a budiban…. de aztán néhány kilométer után (emlékszem, hogy tényleg hangosan!) felkiáltottam: „Ez az, ez az én új utam! Erdőben, terepen szeretnék futni!

Nem sokkal később megtaláltam a kihívást, a célt is, amiért újra és újra “terepre szálltam”, ez pedig a 2019-es UTH 54 kilométeres távja volt. Ez a cél elérhetőnek tűnt számomra, hiszen a maraton után már „csak” pár plusz kilométert jelentett, ugyanakkor kihívást is jelentett, hiszen terepen kellett versenybe szállnom.

 

A szakirodalom azt mondja, hogy egy cél akkor jó, ha SMART. Ez az angol rövidítés az alábbi szavakat foglalja magába: specific, measurable, achievable, relevant és time-based. Az az egy cél akkor jó, ha konkrét, mérhető, elérhető, releváns és időbe korlátozott, vagyis határideje van. Ha ránézünk az én célomra, akkor azt mondhatjuk: pipa!

 

Persze nem voltam ennek tudatában, amikor kitűztem magam elé, de lássuk mégis miért lehetek elégedett. Konkrét, hiszen adott a verseny, a track, a táv, minden. Mérhető, hiszen 54 kilométer (kivétel, ha benézed az utat), megadott szintidővel. Elérhető, hiszen egy maraton már a lábamban volt, és adtam magamnak még egy évet, hogy az 54 kilométer is a lábamban lehessen (meg sok-sok terep). Releváns is, hiszen életem volt (és ma is az) a futás, és a terep, mint olyan, szerelem volt első futásra. És végül volt határidő is, hiszen a 2019. pünkösdi versenyt tűztem ki magam elé.

 

Mindezen smart dolgok mellett fontos tényező még a jó cél megtalálása során a hit – és itt nem a vallási hovatartozásról beszélek. Fontos az, hogy a cél meghatározása során higgyünk magunkban, abban, hogy a célt el tudjuk érni. Ha a cél felé vezető úton ez a hit végig velünk van, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a törvényszerűen felmerülő nehézségekkel szembe kerülve is maximum útvonalat módosítunk, de célt nem tévesztünk.

 

Én a felkészülésemnek már majdnem finishében, de legalábbis elég jó formámban (2018. augusztus) fáradásos törést szereztem a jobb sípcsontomba. Mondanom sem kell, hogy nem akartam elhinni. Ezt bizonyítja az, hogy a kezdeti fájdalommal még jó pár napig futottam, és vagy egy hónapig aerobik edzéseket tartottam (jah igen, ez a másodállásom). A végül októberben megérkezett diagnózis után én november elején azért leadtam a nevezésem a 2019-es versenyre, mert hittem, hogy képes leszek talpra állni, mert helyem van a rajtban és a célban is. Fegyelmezetten követtem az orvosi javaslatokat: lifteztem, villamosoztam, nem sétáltam, pihengettem, illetve igen elszántan azért tekertem mindenféle ellenállás nélkül a kedvenc kis fitness termemben a szobabiciklit, hogy az állóképességemet legalább minimális szinten megtartsam, s hogy a sérült terület vérellátását ezzel segítve a regenerációmat is gyorsítsam. Bár nem volt minidig könnyű, és az újra edzés dátuma folyamatosan tolódott, a hitemet soha nem hagytam el. Végül január végén, február elején kezdtem el újra öt kilométer feletti távokat futni, és kis lépésekkel folyamatosan előre haladni.

Májusban aztán ott voltam a rajtban, és pár órával később a célban is. Pont ugyanakkora eufóriával, mint 2017-ben a maratonon.

 

Felmerülhet még mindig benned a kérdés, hogy miért is van szükség célokra, hiszen lehet „just for fun is” (és amúgy tényleg, de valójában ez is egy cél). Egyrészt azért, mert pszichológiai és sportpszichológiai kutatások sokasága bizonyítja, hogy a SMART betűszó alapján meghatározott célok nagyobb valószínűséggel vezetnek sikerélményhez. A megfelelő célok a fejlődés eszközei, hiszen segítségükkel képesek leszünk fókuszálni a figyelmünket, mozgósítani az erőforrásainkat, illetve fenntartani a motivációnkat, mely által a kitartásunk, az önbizalmunk és az elégedettség érzésünk is növekedni fog, a szorongásaink pedig csökkenhetnek. Másrészt pedig azért is jó, ha van cél, mert a sportban nem lehet egész évben a topon lenni. Sokan elintézik a célkitűzéseket annyival, hogy „a legjobb formámat akarom hozni”, vagy „mindig maximumon akarok teljesíteni”. De nem lehet minden versenyen és minden egyes edzésen is a topon lenni. Egy konkrét cél meghatározása segíthet a forma időzítésében, ugyanakkor teret ad a pihenésnek és a lazításnak is, így elkerülhetővé válik a kiégés.

 

És végül még egy fontos pont. Amikor egy célt elérünk, mindig kell időt szánni az értékelésre, a visszatekintésre (az ünneplés után!). Érdemes megnézni, hogy honnan indultunk és hogy hova jutottunk, hogy mi az, amit jól csináltunk, amit folytatnánk, és mi az, amin módosítanánk, mert nem vált be. A következő célok kitűzését mindezek a felismerések támogathatják, sőt, az új célmegfogalmazásoknak ezekre reflektálniuk kell, hogy valódi fejlődést érhessünk el a jövőben.

 

A jelen helyzetben talán nehéz bármilyen konkrét célt magunk elé tenni, mert mi lesz ha… de ez esetben, és amúgy nem árt, ha minden más esetben is a jelszavad a rugalmasság! És ezt most nem részletezem… megtanulhattuk már.

 

Összegezve tehát: ahhoz, hogy tudjuk, merre tartunk, mindig kell egy cél, ami a szemünk előtt lebeg, ami irányt mutat és kellő motivációt jelent a nehezebb pillanatokban is. Mindegy, hogy ez a cél mi. Lehet ez akár egyszerűen az egészségmegőrzés, de éppen egy olimpiai aranyérem is. Minden cél irányt mutat és értelmet ad a munkának.

A célkitűzések segítenek a fejlődésben, mert a figyelmet nem a problémákra, nehézségekre vagy hibákra irányítják, hanem a konkrét feladatokra. Egy számunkra kellően ambíciózus, SMART cél pedig növeli a felelősség érzetünket, a tenni akarásunkat, és céltudatosabbá, rugalmasabbá tesz az esetleges akadályokkal szemben is.

 

És egy idézet még a végére, ami a témában nem elhagyható (és mert keretet ad a bejegyzésemnek):

Amit a cél elérésével kapunk közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük.” (Zig Ziglar)

Ámen.

Teréz

A szerző a Terepfutás.hu cikkezője. További írásai a Bárhogy is legyen: mozogj! Facebook oldalon olvashatók.