Darázsba nem üt a ménkű
Van az a mondás, hogy biciklin lehet rókázni, de rókán nem lehet biciklizni. Most már azt is tudom, hogy WTF-en lehet futni, és futás közben lehet WTF-ezni.
Fél éve, a Hello Pilis Trailen indultam utoljára futóversenyen, és mivel idén elmaradt az UTH, szinte már hiányzott a Pap-rét és a Vörös-kő. Nem jellemző rám, hogy 30+ fokban futóversenyen veszek részt, eredetileg ez a verseny sem augusztusra volt meghirdetve, de közbeszólt a koronavírus. Nem vagyok éremfetisiszta, de ez annyira állat (ti. róka), hogy kellett. Ráadásul névre szóló póló is járt hozzá, választható színekben. Úgy általában véve elég jó csomagot kínál a Garmin WTF, már eleve az nagy ötlet, hogy aszfaltra és terepre is lehet nevezni, két-két távon. Mivel az aszfalt nem vonzott, a terep M táv tűnt optimális kihívásnak.
Vasárnap reggel 6-kor keltem, megreggeliztem, felöltöztem, összepakoltam, és bekentem magam izomlazítóval meg kidörzsölődés elleni kenőccsel. (Ekkor még nem sejtettem, hogy ennél komolyabb problémáim is lesznek.) Öten mentünk telekocsival, és jó hamar odaértünk a versenyközpontba. Ott volt Maráz Zsuzsanna, Mag Erika és Beda Szabolcs is. De a legnagyobb motivációt nekem Sallai Zsuzsanna jelentette. A rajt előtt még jól teleittam magam vízzel, majd ezt követően fél órát álltam sorba a mobilvécék előtt. A Kolodko-futásokról is felismertem néhány résztvevőt, így aztán az első pár kilométeren A nagy ho-ho-horgász főcímdala ment a fejemben.
A terep M táv rajtolt harmadikként. Kb. 200 m után már leszakadt az élmezőny, 400 m után pedig szag alapján lehetett követni a bolyt. Alig kaptam levegőt, de azért előzgettem, mint a bolond, amíg el nem fogyott a lendület. Reggel elhangzott, hogy ez lehet az év legmelegebb napja, hát, el is hiszem, 1 km után már csavarni lehetett a pólómból a vizet, és úgy éreztem, újra sül bennem a rántotta. A buli 2,5 km körül indult be, rácsatlakoztam egy jó kis fiúvonatra, el is indult a fejemben, hogy „Megy a vonat, sose tolat”. Kb. 5 km-ig váltakoztak a mászós és a futható részek. Meg is állapítottam magamban, hogy a versenyeket az emelkedőn nyerik, legalábbis nem sok embert ismerek, aki azt mondaná, hogy nem fekszik neki a lejtő.
Felértünk a Vörös-kőhöz, ezúttal nem a klasszikus négykézlábas útvonalon, hanem a barátságosabb, sárga jelzésen. A rókánál vidáman futottam tovább, kapkodtam a lábam a kövek és gyökerek között. A szalagozás (amit Csipi követett el) príma volt, így először nem is értettem, hogy miért torpantak meg előttem 7 km-nél. Kiderült, hogy az egyik fa odvába darazsak fészkelték be magukat, ezért volt, aki a bokrok között került. Mentem tovább, és nemsoká szembejött velem az M távot vezető ifjú titán, Vásárhelyi Máté.
Pap-rétnél volt a fordító. A frissítőpontnál nem álltam meg. Ahogy KoGa útmutatása szerint jobbra fordultam, hirtelen egyedül maradtam, aztán rácsodálkoztam, hogy mennyien jönnek még velem szemben. Visszafelé minden egyes fa tövébe benéztem, kivéve azt az egyet, ahol végül megcsípett egy darázs. Úgy húsz éve, a második tetanuszom óta nem volt részem ehhez fogható élményben, de szerencsére nem volt más bajom azon túl, hogy mocskosul fájt. Innentől azért futottam, hogy minél előbb beérjek a célba, és az ment a fejemben, hogy „legközelebb, ha lehetne, másfelé mennék”.
Ahogy visszaértem a Vörös-kőhöz vezető emelkedőhöz, utolértem egy nőt. Vagyis többnyire a hátát láttam, de aztán az egyik lejtőnél elmaradt tőlem, és addigra még egy lányt megelőztem. Már 17 km-nél jártam, amikor megpillantottam magam előtt egy felzavart darázsrajt. Így utólag valószínűleg nem a legbölcsebb döntést hoztam azzal, hogy rohantam, ahogy tudtam. Szereztem magamnak még három csípést, és káromkodtam egy sort. Jött szembe egy srác, és mondta, hogy már csak két kanyar a célig. Ahogy feltűnt előttem a célkapu, boldogan sprinteltem be. Átvettem a vagány érmet, aztán dinnye és banán formájában némi cukorsokkal enyhítettem sajgó sebeimet.
A mérleg: 18 km, 580 m szint (saját órám szerint), női 8. hely, összesített 29. És nagyon remélem, hogy a darázscsípés véd a covid ellen.
Karsza Andi
