De miért is futok?
Elég alapvető kérdés, mégis szerintem kevés futó gondolja végig komolyan. Nekünk természetes, hogy az egész életünket átformálta ez a sport az évek során, kisebb vagyonokat költünk rá, hóban-fagyban is heti 5-6x futunk, de külső szemmel ez bőven az őrültség kategóriájába esik. Egy-egy klisé választ könnyű adni, hogy „szeretem a természetet”, vagy hogy „egy jó ritmust ad az életemnek”, de ha igazán magunkba nézünk, ennél többről van szó.
Sokszor öncélúan kezdünk a futásba: hogy fittebbek, vékonyabbak, gyorsabbak, erősebbek legyünk… hogy lefussuk azt az egy félmaratont, amibe egyszer éjszaka 5 sör után fogadásból beleegyeztünk… hogy ne lógjunk ki a céges csapatból, és menjünk UB-ra… Ezek még elég sekélyes és ritkán tartós motivációk, de kezdetnek jók, semmiképp sem lenézni akarom ezeket.
Én mindig is szerettem túrázni, természetben lenni, és egész életemben sportoltam is, de sose komolyan, csak úgy ímmel-ámmal. Kenuztam, de sosem versenyeztem, később egyetem alatt eveztem, de a Churchill College történelmének legrosszabbul teljesítő hajójában voltam. Mellette pedig időnként futottam, és érdekes volt, hogy amíg mindenki más utálta a csapatban, én kifejezetten szerettem.
De úgy igazi rendszert 2019-ben alakítottam ki a futásban. Ekkor Granadában éltem gyönyörű hegyek között, és az motivált, hogy túrázás mellett fussak is. Találtam egy 40 km-es hegyi terepfutóversenyt, amire beneveztem és elkezdtem készülni. Ez persze tragikusan sikerült, a béna felkészülés miatt már a verseny előtt úgy lesérültem, hogy nem tudtam elindulni, de a terepfutás és a rendszeres edzés szeretete megmaradt.
A tartós elköteleződés a következő szint, amikor már magát az edzés és felkészülés folyamatát szeretjük, és a motivációt felváltja, kiegészíti a fegyelem és a rutin. Reggel már nem nyűg felvenni a futócipőt, hanem öröm, és a nehezebb napokon sem kérdés, hiszen az identitás részévé is vált. Ez a rutin és fegyelem pedig jó esetben az élet más területeire is kihat. Például ha egy jó résztávozással már levezettem a stresszt, a nap ötödik haszontalan meetingjében sem fognak kiborítani a kollégáim.
A spanyol versenyre azóta sem tértem vissza, de jó sok ultraversenyt teljesítettem, és az egész életemet átformálta a futás. Heti 5-6 edzés, 60-80-100 km-es hetek, azért ez más, mint amikor belekezdtem. De miért is jó ez?
Vannak a nyilvánvaló motivációk: szeretem csinálni, szeretem a természetet, ad egy rendszert az életemnek, és még sosem éreztem magam ilyen fittnek, mint most. Imádok különböző kütyükkel, felszereléssel foglalkozni, és a futásban ezt nagyon jól ki lehet élni.
De van ennek egy kevésbé nyilvánvaló oldala, amivel talán sokan tudnak azonosulni: a modern, kipárnázott életünkben kevés „kényelmetlen” impulzus ér, kevés az igazán ijesztő kihívás, és erre egy kemény terepverseny elég jó válasz tud lenni, mondhatni az önként választott szenvedés egy formája lesz. Ez még önmagában nem egy új gondolat, már a sztoikus filozófusok is sokat beszéltek róla, hogy ha túl kényelmes az életünk, akkor önként kell kényelmetlen dolgokat csinálnunk, hogy eddzük a jellemet. De azért gyanítom, hogy Seneca még nem sok ultramaratont futott…
Sokáig tartott ezt belátni, de a kényelmetlenségen túl az is fontos, hogy ez egy olyan dolog, amiben nem tudok gyorsan jó lenni. Főleg a gimi és az egyetem alatt kifejezetten lusta voltam – kevés energiabefektetéssel is elég jól ment minden, és ezzel az „elég jó” eredménnyel meg is voltam elégedve. Nyilván ez nem egy jó attitűd, de régen túl sokszor választottam az életben a könnyű utat. Na, de a terepfutás ennek pont az ellentéte: itt nem támaszkodhatok adottságokra, tehetségre. Itt pár év kitartó munkája után sikerült eljutni egy erős közepes szintre. Büszkén tekinthetek vissza rá, hogy honnan indultam, de néha ijesztő is, hogy még mennyit lehetne fejlődni, és ez rengeteg motivációt is ad. Például az első 8:45-ös Mátrabérc-időmet leküzdöttem 6:50-re, de még mindig vannak, akik kevesebb mint 5 óra alatt futják.
Végül pedig a közösségről: a futás első ránézésre egy magányos sport, mégis a futóklubokon (nekem a Salomon Runity), versenyeken, baráti társaságokon keresztül igazi közösséget ad. Most már sosem megyek úgy versenyre, hogy ott véletlenül ne találkozzak barátokkal, ismerősökkel a versenyzők és önkéntesek között. Sőt, legalább annyit, ha nem többet jelent nekem már, ha a versenyeken futás helyett önkéntesként segíthetek, frissítésben vagy a barátok nyakába akasztva az érmet, mintha én magam futottam volna ezeken.
Záró gondolatként: a futásban az a szép, hogy sose vagy „kész”, mindig van hova fejlődni. De közben az normális, hogy ez lett az egész személyiségem? Normális, hogy ha a barátaim megkérdezik, hogy mit csinálok a hétvégén, akkor a 100%, hogy a válaszom az, hogy „futok”? Nagyon fontos számomra a futás, de időnként figyelmeztetnem kell magam, hogy az egyensúlyra is törekedni kell.
Gorka Marci
A szerző a Terepfutás.hu 2024-es cikkezője
Fuss velünk az őszi Börzsönyben! Regisztrálj az október 13-i Tailwind Börzsöny Trail-re!
