#egyedülversenyzek Beszámoló egy másik VTM-ről
#egyedülversenyzek
Beszámoló egy másik VTM-ről
Álltam a rajtban egy szántóföld sarkában, Szár határában. Vasárnap volt. A Terepfutás.hu versenyeinek napja, amikor az Úr is terepfutni megy. Álltam a rajtban és arra vártam, hogy elindítsam a versenyt. Egész héten készültem rá fejben. Erika, az edzőm kérte, hogy “nevezzek”, hogy versenynek fogjam fel a feladatul kapott harmincast. És most mindjárt nekiiramodhatok.
Másfél hónapja csak a futásért futottam már. Elfogadtam. Aztán meg azon kaptam magam, hogy megszerettem. De nem úgy, mint Stocholm-szindrómás a fogvatartóját. Hanem úgy igazából. Arra emlékeztetett, amit már tudtam magamról: a külső motivációt felöltöm ugyan, de valahol mindig szorít, meg nyom, egy részem folyton vakarózik miatta, sosem lesz olyan, mintha rám öntötték volna. Most meg csak az volt, ami belülről jött. Kényelmes és otthonos. Nem, mint egy mackónadrág, hanem mint a meztelenség.
Előző este összepakoltam a versenyre. Gondosan előkészítettem a zsákot, kimértem az izót, a gélt, kiszámoltam a sókapszulákat. Megnéztem az időjárás-előrejelzést. Esőt mondott. Begyömöszöltem egy könnyű dzsekit is. Igyekeztem időben lefeküdni, de megengedtem magamnak, hogy ne órára keljek. Hatkor így is, úgy is kidob az ágy. Az autóban a telekocsis utazásokra gondoltam. A sztorizgatásokra, a csomagtartóba zsúfolt sporttáskákra, a benzinkutas megállókra, a társaságra telepedő kellemes izgatottságra.
És izgatott voltam, mert fogalmam sem volt róla, hogyan férkőzhetek az útvonal közelébe. A települések bezárkóztak, kitették a behajtani tilos táblát, az erdészeti utakon sorompó volt, én pedig tudtam, hogy eleve kurtítanom kell a távon, hogy a bő 38-at valami 30 körülire soványítsam. Szombaton egész nap a Google mapset böngészve kerestem fogást az útvonalon, olyan alaposan, hogy egy lovasiskolának és egy pálinkafőzőnek még írtam is, hogy megkérdezzem: az út ami mellettük elvezet, és amit kiszemeltem magamnak, járható-e. De csak a pálinkafőzővel névrokon mátészalkai aszalványüzemtől kaptam választ, hogy segíteni ugyan nem tudnak, de jó futást kívánnak nekem.
Végül a műholdképen kinézett és jónak látszó lehajtó felé vettem az irányt, de ugye, ki gépen száll fölébe… Odaérve kiderült, hogy autóval nem mehetek rajta tovább, magamra vettem hát a zsákot, befújtam magam kullancsriasztóval és gyalog indultam neki. Az út egyre szűkült, a bozót nőtt, a lábszáramat tövis karmolta, balról egy szögesdrót, jobbról villanypásztor röhögött a képembe, így hát kénytelen-kelletlen kimondtam a varázsszót: újratervezés. Dzsungelharc visszafelé, “kocsiba be, könyököt ki, kettesbe be”… de nem volt semmi hangerő és én voltam a szőke nő. Néztem az utat, a műholdképet, a tracket, osztottam, szoroztam, és úgy döntöttem, egy szántóföld szélét használom kifutópályának. Leparkoltam, bemelegítettem, megvártam a gps-jelet.
Álltam a rajtban, a VTM-nek, ennek a VTM-nek a rajtjában, és elindítottam a versenyt. Futni kezdtem és persze rögtön emelkedett, a föld puha volt és porzott, és még csak nagyjából tudtam, hol csatlakozok rá a trackre, de végre megpillantottam az “útvonalon” feliratot az órámon. Hát, akkor hajrá. Enyém az erdő. Szép és virágillatú. De várjunk csak. Hol vannak a többiek. Hiszen ez egy verseny. A szemembe húztam a vizorom sildjét, Csanyától kaptam az UTH fotózáson és a kedvenc futócuccom lett, és, mintha csak az takarná ki az előttem futókat, próbáltam utolérni őket, megfutva az emelkedőket is, küzdve magam a még távoli cél felé. Melegem volt. Feltűrtem a pólóm ujját. Aztán az alját is, és szépen lassan rádöbbentem, hogy igencsak spórolnom kell majd a két félliteres soft kulacs tartalmával. Én hülye. Itt nem lesz frissítőpont. Ma nem.
Amúgy jól haladtam. Valahová a mezőny első negyedébe tettem magam, és ha néha bele is feledkeztem az erdő hangjaiba, meg az orromba bújó illatába, mindig emlékeztettem magam, hogy ez most nem egy kirándulás. De senki nem előzött meg, úgyhogy nem baj nem lehetett a tempóval. Aztán megláttam őt. Hatalmas volt és méltóságteljes. A Vértes királya. Egy ideig mozdulatlan szemlélte a jöttömet, aztán két szökkenéssel eltűnt a fák között. Csak a szagát hagyta hátra. Eszembe jutott, hogy talán ő volt az, aki két évvel ezelőtt Szarvaskútnál kettévágta a futók sorát. Éppen előttem, szinte karnyújtásnyira. Nem sodort el, de magával ragadott. És most eljött, hogy üdvözöljön. Itt volt velem.
Elértem Körtvélyespusztát, majd az elágazást, ahol azt a jópofa hurkot kell megfutni a csodás és vadregényes Mária szurdokkal, és ahol az emberrel az élmezőny jön szembe. Szerettem volna bejárni, de csak jobbra néztem vágyakozva, a távba most nem fért bele a kitérő. Helyette bal kanyarral vitt a sűrűbe az utam, frissítettem, és csak gyűltek mögöttem a kilométerek. Felmásztam a Vitányvárhoz, ahonnan leereszkedve már annyira otthon voltam és annyira üresnek éreztem az erdőt, hogy minden fakszni nélkül, az út szélére guggoltam le pisilni, a rövidgatyámat pedig már tovább futva rángattam fel. Folytattam az utam Szarvaskút, Mátyás-kút felé, közeledtem Várgeszteshez, amit most a másik oldaláról, a kertek végében vezető erdei ösvényen lehetett megkerülni. Letérve a trackről elbizonytalanodtam kicsit, de udvarias hangvételű jelzések vittek el a falu másik végébe, ahol Kapberekpuszta felé vehettem az irányt. Az Új-osztásnál lévő, sűrűbb versenynaptárakat látott Vérkör fánál elsütöttem egy szelfit a napsütésben. A sugarak utánam iramodtak, ahogy befutottam a fák közé, de az első esőcseppek már koppantak is a leveleken a fejem fölött. Rákezdett. Én pedig elmosolyodtam és széttártam a karjaim, úgy futottam tovább. Pedig versenyen ilyet nem szokás… Te jó ég, a verseny! Szaporázni kezdtem a lépteim, megnyomogattam a kulacsaim, nem sok volt már bennük, de most, hogy az eső enyhített kicsit a melegen, beoszthatónak tűnt a kitapintott mennyiség. Akkor innentől egy hosszú és megfontolt hajrá. Ha már itt vagyok, ezen az egyszemélyes versenyen.
Sikerült megnyomni a végét, és a rég nem látott, ismerős “ennek sosem lesz már vége?” transzközeli érzésével belelépni az utolsó kilométerbe. Innentől viszont ideje volt figyelnem, mert valahol mindjárt katapultálnom kellett a trackről. Szaporáztam, így hamar meg is lett az elágazás, de én most nem mentem el jobbra, maradtam az úton, ami a szántóföld felső sarkáig vitt tovább. Hosszabbnak tűnt, mint reggel, de elfogyott és elengedett. Megpillantottam a célt, barna volt, egyterű és tizenöt mázsa. Még aprónak tűnt, de minden lépésemmel hizlaltam rajta, míg végül velem egy magasra nőtt. Megállítottam az órát. Vége volt. Szárazra ivott kulacsokkal, csuromvizesen, de célba értem. Talán negyedik lettem, igen, valamelyik negyedik, egész biztosan.
Az érem kicsit hiányzott, és egy ötezrest se nyomott senki a markomba, de lenyújtottam, majd hazavezettem fáradtan és diadalittasan. Egy versenyről a versenytelenségben. Otthon aztán elkészítettem magamnak a zöldséges rizst: az igazi, hamisítatlan célkaját. És, mert volt saját tányérom, még kekszet is kaptam hozzá.
Arzt-Pintér Anna
