0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.

Fussak egyedül? Fuss egyedül!

Fussak egyedül? Fuss egyedül!

 

(A cikk tartalmazhat provokatív üzenetet, de szeretném kiemelni, hogy az az író saját gondolatait tükrözi, maximálisan tiszteletben tartva mások véleményét.)

Hogy miért? Mert néha szar. Sőt. Baromi kellemetlen tud lenni. Együtt kell maradni kettesben saját magaddal. Kínos a csend. Feszengsz. Beszéljen már valaki hozzám, hogy ne kelljen egyedül lennem ezzel az izével. Aki én vagyok.

Egyetlen futás sem tud olyan kíméletlenül őszinte lenni, mint amikor egyedül futsz.

Viszont lássuk be, sokszor unalmas egyedül. Én például főleg hosszabb futásokon szoktam úgy érezni – leginkább, ha amúgy sem vagyok túl jó passzban -, hogy túlságosan belegabalyodok a saját érzelmeim és gondolataim forgatagába. Olyankor jól esne csak a felszínen maradni, kényelmesen elevickélni a könnyed képzetek tengerén, nem belemélyedni semmibe, csak élvezni a habkönnyű eszmecserét valakivel.

Aha, megint az egyszerűbb út. Mert ez az egyszerűbb út. Miért nem akarsz elmélyedni? Nem ez a futás lényege? A zuhanás?  Akár a legsötétebb zugok elérése? Vagy csak szimplán az ötletgyűjtögetés? Hiszen ilyenkor pattannak ki a fejedből a legkreatívabb, legelőrevivőbb, legizgalmasabb gondolatok. Ha egy futótárs beszélget melletted, s te zihálva, lihegve válaszolgatsz, annak mi értelme?

Továbbfűzöm: én vajon szeretek egyedül futni? Vagy csak hazudok önmagamnak, és valójában utálom? Valójában futni sem szeretek? De akkor miért van olyan furcsa hiányérzetem, ha nem húzhatom fel a koszos cipőm, és mehetek ki az erdőbe?

Ilyen és ehhez hasonló felvetések foglalkoztattak múlt hétvégén, a Mókus-kör saras ösvényein dagonyázva.

Korán van. Köd gomolyog és pára nehezedik a fák kopasz ágaira.

Néha, amikor futok, mintha álmodnék: kesze-kusza képek villanak fel a múltból, vagy egy elképzelt jövő mozaikjaiból. (Persze veszélyes ez az elkalandozás, ilyenkor lehet a legkiadósabbakat taknyolni.)

Most is beugrik egy pillanat, még a decemberi Vérmókus-körről, amikor a Zsíros-hegy tetején kibontakozott előttem a ködbe burkolózó kereszt. Mintha egy fehér fátyol lengte volna körül, szinte feketének tűnt a szürkeségben. Lélegzetelállító volt a látvány a maga ellentmondásaival, a fekete és fehér színek játékával. Ellentmondás, mint ahogy az egyedül futás is az: sokszor kényelmetlen, szinte menekülne az ember a helyzetből, és mégis keressük, akarjuk, mert a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ezekben a magányosan eltöltött percekben, órákban teljesedik ki valami, és kerülnek a helyükre a kirakós elemei a saját fejünkben, testünkben, szellemünkben.

Egyetlen lélek sem mocorog most errefelé. Legalábbis ezt gondolom. Aztán belebotlok néhány kósza sporttársba. Kivétel nélkül, mindegyikük egyedül fut. Derűsen. És hozzám szólnak. Én köszönök, reagálok, válaszolok, kérdezek. A pár szavas kommunikáció csak úgy kutyafuttában zajlik, ám mégis olyan érzésem van, hogy odafigyelünk egymásra.

„Merre mész?”

„Feljebb nagyon csúszik, vigyázz!”

„Sok van még hátra?”

Káromkodva csetlek-botlok egy szakaszon a térdig érő mocsárban, amikor szemben találom magam Csabival. Rég találkoztunk, örülünk is egymásnak, de pont ellentétes irányba haladunk, így csak pár mondatot csacsogunk, ez is tiszta felüdülés.

Utána picit gyorsabban szedem a lábaimat, mosolygok magamban, feldobódok. Milyen érdekesen működünk, hiszen nem történt semmi különös, és mégis: az a néhány elsusogott mondat viszi előre a világot, zökkent ki minket a fásultságból és emlékeztet arra: sosem vagy egyedül.

Visszakanyarodok a gondolataimhoz, mert egyelőre nem találtam meg a titkos képletet, a választ a kérdésemre. Akkor most egyedül fussak vagy keressek sűrűbben társaságot? Kezdjük hát az elején, és tisztázzuk: miért járok ki az erdőbe?

A szabadságért.

Te is?

Hát ez az. Ha mással futok, az már nem szabadság. Az már alkalmazkodás. Én rá várok. Ő rám vár. Pisilnem kell. Álljunk meg. Várj, eszek egy falatot. Jaj, hadd kotorjam már elő a telómat, lövök egy fotót. Gyere, szelfizzünk, csak egyet na, anélkül mintha nem is futottunk volna együtt.

(Most ahogy jobban belegondolok, mekkora antiszoc alak vagyok… Ezek után senki se akar majd együtt futni velem, még ha fizetek érte, akkor se.)

Elképesztő intenzívek a hétköznapok. Kreatív, koncentrációt igénylő munka, gyerekhad, kettő itt, kettő ott, kutyus, család, barátok, nagyrészt online, telefonon, cseten történő kapcsolattartás, elvétve személyesen. Pont, mint nálad. Rengeteg inger, impulzus éri az embert folyamatosan, egész nap. Na jó, az elmúlt egy évben talán egy picit kevesebb, de a lényegen nem változtat. Diliház. És de jólesik ebből kiszakadni. Szinte már remegsz a pillanatért. Magadnak sem mered bevallani, mert szégyelled, hogy de csodás végre ez a kis csend. Senki sem kérdez, maximum te, saját magad. Azt a kis belső hangot hallgatod, amire oly ritkán van lehetőséged. Mert túlságosan halk, és mindig elnyomja a külvilág zaja. Pedig sok bölcsességet mond ilyenkor. Többször kellene rá hallgatni. Mert ő igazán tudja, mi a jó neked. Valójában csak ő tudja. És ha innen nézed, ebből a szemszögből, akkor az a kínos, feszengő érzés mintha alábbhagyna. Igen, többször kellene rá(d) hallgatni, odafigyelni.

Azt mondjuk, feltöltődünk. De gondoltál már arra, hogy mit jelent ez a szó: feltöltődni?

Le van merülve az akksid. Mint a fos mobilodé, amit le kellene cserélni. Le van merülve az akksid, de van egy kis gond: csak te tudod őket feltölteni. Nem tud életet lehelni belé sem a szerelmed, sem anyukád, sem a gyereked. Csak te magad vagy képes erre.

Mit teszel?

Fogod magad, felhúzod a retkes futócipődet, és kicsattogsz az erdőbe. Nem vársz a szomszédasszonyra, a legjobb barátodra, nem. Egyedül mész. Felcsatlakozol a zöld színű, avarszagú kettőhúszra, és feltöltöd magad. Beszívod a párás levegőt. Ha akarod, teljesen kikapcsolod a agyad. Ha nem akarod, akkor szabad utat engedsz a gondolataidnak. Ahogy te akarod. Te irányítasz. Itt most csak te vagy, senki más. Ez a fél óra, egy óra, négy óra, tíz óra csak a tiéd. A legjobb, hogy nem kell megfelelni senkinek. Végre. Kiabálhatsz. Hangosan énekelhetsz. Böföghetsz. Zsepi nélkül fújhatod az orrodat (a két utóbbit a fiúk amúgy is megtehetik, de a lányoknak… nos ezek igazi ínyencségnek számítanak).

Aztán bódultan, izzadtan, fáradtan, de mégis boldogan hazatérsz, és szétosztogatod a csomagod tartalmát: hagyod, hogy minden és mindenki elvegye a maga részét: család, elvégzendő feladatok, kötelességek. És ez így történik újra meg újra. Milyen szerencsések vagyunk mi, terepfutók, hogy van egy ilyen fasza kis pakkunk, amit mindig meg tudunk tölteni mindenféle jósággal, ugye?

Igen, igazad van. Ha együtt futsz valakivel, attól még ugyanúgy tökéletesen fel lehet töltődni. De az a feltöltődés másmilyen.Talán inkább kiegészítése lehet az egyedül futásnak. Az valójában olyasvalami, mint a desszert. Amolyan élvezkedés. És mint tudjuk, az élvezkedés nem a fejlődés útja. A fejlődés útja a küzdelem. A démonokkal. A te, saját, külön bejáratú, házi démonjaiddal való harc. Akik a füledbe duruzsolnak, hogy béna vagy, nem bírod, plötyi vagy, mit akarsz itt. És ők mindig jönnek. Felbukkannak az utadon, akkor, amikor a legkevésbé számítasz rájuk. A véredet szívják. Egy darabot akarnak a lelkedből. Mindig akkor érkeznek hozzád, amikor a legesleginkább egyedül érzed magad. Még talán félsz is. Csend van. Csak a szíved dobbanását hallod, pont arra a ritmusra, ahogy a szél fütyül a füledbe. És az ő gonosz pusmogásukat.

Na akkor jön el a te időd.

Ha megedződtél már, mert tudod, hogy nem kell rettegni a magánytól, akkor felveszed velük a harcot, és a képükbe kacagsz. Még élvezed is. És szép lassan eltűnnek, bevackolják magukat a fák legsötétebb odúiba, az agyad legeldugottabb tekervényeibe, és várják, hogy újra előmerészkedhessenek.

Na? Hogy futsz majd legközelebb? Tökös vagy, és mered egyedül?

Pánczél Dia

A szerző a Terepfutás.hu 2021-es cikkezője. További írásait a Go With The Flow oldalon olvashatjátok.