Barion Pixel

Futás, mint eszköz a felszabadulásra, edzésre, kapcsolódás az Istenhez

Futás, mint eszköz a felszabadulásra, edzésre, kapcsolódás az Istenhez

Sokféleképpen éljük meg a futásainkat. Mindenkinek más jelenti a motivációt ahhoz, hogy elinduljon futni nap, nap után. Különbözőek a verseny célok, a futásba fektetett energia miértjei is.

De biztosan mondhatom, hogy minden futónak egy különleges esemény és jelenlét az, ha versenyen fut. Az az edzések és a felkészülés megkoronázása. Most mesélek kicsit az én versenyzős megéléseimről. Nem annyira edzés felépítés vagy verseny taktikai szempontból. Inkább olyan dimenzióból, ami nekem extra töltetet ad ebben a történetben.

A hit a mindennapjaim része, benne van az Istennel való gondolkodás, és ezt a dimenziót a futóversenyek megélésétől sem tudom leválasztani.

Hívő családban nőttem fel. Hálás vagyok azért, hogy nem egy szemellenzős keresztény nevelést és példát kaptam, ahol csak a szokások és formalitás számít. Soha nem volt erőltetett és kötelező szagú vasárnaponként misére menni. Egyházi iskolába jártam 1-12. osztályig. (Ezt a 12 évet másfél évre megszakítottam, amikor a Magyar Táncművészeti Egyetem növendékeként voltam gimnazista.) Az egyházi sulikban életem legjobb éveit töltöttem. Tanáraim személyében nagyon jó embereket ismertem meg, mai napig tartó barátságokat kaptam és szuper közösségekhez tartozhattam. Számtalan kalandban volt részem, általános suliban a cserkészet által, gimiben a kenus, bringás zarándoklatok, lelkigyakorlatok révén. Rengeteg támogatást és bátorítást kaptam, amik a személyiségem és fejlődésem fontos alapkövei lettek.

Mindaközben, hogy nagyrészt vallásos közösségekben szocializálódtam, ami megtartó erő volt a hitben, megvoltak a saját küzdelmeim az Istennel, amik a személyes hitem, Isten kapcsolatom (ki)alakulásához hozzájárultak. Onnan indulva, hogy bele születtem a keresztény hitbe és másoltam egy mintát, mára eljutottam a saját, felnőtt hitvilágomig, aminek fontos állomása és tényezője a futás is.

Volt időszakom, amikor a futást a nehézségekből, dühből, szomorúságból való pillanatnyi szabadulásra használtam fel, amikor haragudtam a Jóistenre egy elfogadhatatlannak tűnő helyzetben. Azóta már a futás egyértelműen nem az a tevékenység, ami menekülő út a mindennapok terhei elől. Erre sokkal inkább a hitem, az Istenbe vetett bizalmam, az imát használom fel. A futást pedig megszerettem annyira, hogy ne valami elleni büntetésnek, hanem örömnek, edzettségben való fejlődési lehetőségnek használjam fel, időnként még közösségi programnak is.

 

Futás közben imádkozni?

Az erdő mindig az a hely volt számomra, ahol jobban tudok kapcsolódni Istenhez. Ahol érzem, hogy jobban összekapcsolódom a természettel, a teremtett világ része vagyok, ahol Isten a tenyerén hordoz. Ahogy elkezdtem terepfutni, ez a tapasztalás fokozódott azáltal, hogy egyedül vagyok, kitéve az időjárási körülményeknek, felfelé mászva vagy lefelé rohanva a sárban, néha bele kell kapaszkodni a fákba, kövekbe, vagy kiállhatok egy sziklára és csodálhatom a tájat.

Eleinte féltem egyedül az erdőben. Na, akkor kezdtem el imádkozni… biztos, ami biztos alapon, úgy indultam neki a terepfutásoknak, hogy vetettem egy keresztet „na, most vigyázz rám Istenem”. Aztán fokozatosan nőtt az az idő, amit pánikolás nélkül, egyedül mertem tölteni terepen, egyre több útvonalat ismertem meg.

 

Keresztút – Jézussal a futás

A futás által, az átlag hívőkhöz képest talán egyedibb és újfajta kapcsolódásom alakulhatott ki a Keresztúttal. Gyerekkorom óta többször sétáltam végig szabadtéri keresztutat a közösségeimmel, például a cserkészekkel vagy a Szentjánosbogár közösségemmel. Ahhoz, hogy ott igazán a lényegét megélve, átérezve tudjak jelen lenni persze szükség volt arra is, hogy folyamatosan fejlődjön a hitem. Aztán egy pluszt adott hozzá ehhez a megéléshez, amikor egy hétvégi terepfutás során, véletlen a Kálvária-hegy felé vezető kaptatóra lyukadtam ki. Már tízen pár kilométer a lábamban volt, fáradtan, egyedül voltam…– vagyis ott rájöttem, hogy Jézussal. Ahogy fel tudtam ismerni ennek a helyzetnek a különlegességét és menni végig a stációk mellett, hatalmas ováció volt felérni. Megérkeztem. Itt vagyok. Letehetem a terhem. Ketten vagyunk. Sírhatok. Az a szakasz az egyik kedvencem lett a HHH-Gercse távon.

Nem rég pedig – szintén az egyik hétvégi futás során – felfedeztük a környékben a romos, de még aktívan működő Gercsepusztai Boldogasszony templomot. Már várom, hogy olyan meleg nyár legyen, amikor nem fázok izzadt ruhában sem és el tudok oda futni egy misére, mise után pedig újra az erdőn keresztül visszafuthatok a városba.

 

És milyen poén lenne ez a mise kezdő ének: “Futva jöttem elibéd, szentélyedbe, Isten…”

 

Versenyeken

Idővel, ahogy fókuszba kerültek a terepversenyek, az azokra való tudatos készülés, edzővel futás, a mindennapi imáimba bekerültek a sikeres verseny teljesítésért, a szervezőkért való imák, néha alkudozások az Istennel.

A versenyek jól mentek. Jó eredményeket értem el, amik miatt nagyon jó megtapasztalás volt az, hogy Isten velem van ebben az egészben, támogat, ez a kettőnk csapatjátéka. Otthonról kapok egy erősebb ellen szelet, hogy miért futok ennyit, megéri-e ez, egészséges-e. Ezért nagyon nagy erőt és támaszt ad az, hogy úgy érzem, a Jóisten drukkol nekem és biztosan nem így mennének a dolgok, ha nagyon rossz úton járnék. Másrészt a futóversenyek számomra nagyon feltöltő hangulatúak, mindig hatalmas boldogság és hála van bennem, amiben abszolút érzem az Ő jelenlétét. A folyamatosan, mindenhol jelenlévő, kedves versenyszervezők, sok lelkes ismerős, buli szekciók, motiváló versenytársak, önkéntes segítők és rengeteg mosoly. A futóversenyek különleges alkalmakká avanzsálódtak; a beletett #teamzsófis edzésmunka mérőeszközei, Isten kapcsolatom új fórumai, futó közösségi ünnepek. Hálaadási alkalmak azért, hogy egészséges vagyok, hogy mozoghatok, hogy volt erőm elindulni, hogy volt kitartásom végigcsinálni a felkészülést, hogy most nincs más dolgom, mint gyönyörű helyeken futni. De nem akarok álszent képet festeni. Ez nem úgy néz ki, hogy én 3 órán keresztül a Naszály Trailen vagy a Hello Pilisen boldogan futkároztam és dicsőítő dalokat énekeltem magamban.

Persze, ilyen is előfordult már. Konkrétan a 2023-as Ultra-Ttrail Hungary Visegrád Trailen, amikor a rajt után annyira izgatott voltam a sok újdonságot jelentő versenyhelyzetben, hogy a torkomban dobogott a szívem, az egekben volt a pulzusom, akkor elkezdtem magamban egy éneket énekelni, hogy lejjebb menjen a pulzusom és tudjak rendesen haladni. Ez volt az ének:

“Most nem sietek, most nem rohanok, most nem tervezek, most nem akarok, most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. Most megnyugoszom, most elpihenek, békén, szabadon, mint gyenge gyerek, és nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten.” (Túrmezei Erzsébet) Persze vicces helyzet ilyet énekelni magamban, amikor futok, ahogy bírok, de segített.

De térjünk vissza a könyörtelen versenyekhez. Egy 2-3 órás verseny során bőven van alkalmam arra is, hogy szidjam magam, ha szarul megy a futás, mert nem kellett volna annyit enni, többet kellett volna aludni, jobban kellett volna bemelegíteni. Tudok irigykedni a másikra, hogy bezzeg neki milyen jól megy. Vagy éppen bosszankodni kicsit a helyzeten, hogy mi a francért van ekkora sár és utálom a terepfutást, mert ez nem futás, hanem szerencsétlenkedés. Jobb esetben ezek rövid percek és mielőtt nagyon belecsavarodnék, helyre tudom tenni magam, hogy ne hisztizzek. Ez után mindig eljön az a pont, ahol átlendülök. Minden nehézség ellenére el tudom kezdeni élvezni a küzdelmet és úgy futni a versenyemet, hogy ez jó küzdelem, ami megéri, ezért jöttem ide. És az utolsó méterek sprintjei alatt, amikor már tudom, hogy 3., 2., vagy első helyre futok be, zihálva, ujjongva hálát tudok adni a Jóistennek azért, amiben segített ő, amit beletettem én, és amit másoktól kaptam.

 

 

Számomra a mozgás és egészséges életmód egy életigenlő magatartást is jelent. Ha a testem a lelkem temploma, kötelességem is vigyázni rá, karbantartani. Még nem tudom van-e nagyobb hivatásom, dolgom a futással, de hálás vagyok azért, amit eddig a futás adott. A verseny sikerekért, a jól teljesített és a nehéz edzésekért. Az emberekért, akiket megismertem, akik segítenek, akikre számíthatok. És azért, hogy lett egy futóközösség, amit rám bíztak, a Salomon Runity, amit Óváry Gabival együtt vezethetek. Ezekben úgy érzem, a Jóisten drukkol nekem és van feladatom, lehetőségem ezen a területen.

„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el!” (Ézsaiás 40,31)