Elindultunk és célba értünk egy úton, ami kék…
Futúrázás 1168 kilométeren,
avagy elindultunk és célba értünk egy úton, ami kék…
Lássuk a számokat és a puszta tényeket: kb. 100 hegycsúcs, 152 bélyegzőhely. 1168 kilométer (plusz, amit még eltévedsz, kitérsz vagy útvonalat módosítasz), 31 550 méter szintemelkedés (két harmada a Duna keleti oldalán).
Nekem 1 529 922 lépés, 122 944 elégetett kalória (ez amúgy 508 Snickers!), 36 túranap alatt 248 óra és 47 perc menetidő.
De mindaz, ami valójában az Országos Kéktúra északi szakasza, az szavakkal el nem mondható, betűkkel le nem írható óriási utazás, tanulás. Magadról és a körülötted lévő világról. A határaidról és a lehetőségeidről.
Sosem bánom (bántam) meg, hogy hagytam magam kézen fogni és belevágni… Mert ugyan most célba értünk, de ez „csak” egy állomás az új út (utak) előtt.
- január 26. Óriási hó és fagy. Velem községben a buszról velünk együtt leszálló turista ránk néz, s látva az egyszerű cuccunkat csak ennyit kérdez: „Nem lesz ez kevés?” (Jó nem volt túrazsák, bakancs és kamásli, de volt kettő nadrág és három felső, sapka, sál és két kesztyű, na meg egy futómellény – fejenként.) Végül nem lett az. Mert mi nem a klasszikus formát választottuk az Országos Kéktúra teljesítésére, hanem a sajátosat: futúráztunk. Vagyis amikor kedvünk volt, futottunk, amikor pedig úgy hozta a hangulatunk, sétáltunk. Mi ezt hívjuk futúrázásnak.
Az OKT facebook csoportban gyakran vész össze terepfutó és túrázó azon, hogy ki hogyan teljesít… véleményem szerint mindenki úgy, ahogy neki jólesik, és ez tiszteletben tartandó. De futva a kéken maratonokat az erdőben, és túrázva napokat a keleti országrészben muszáj elmondanom: futva könnyebb. Sokkal. (Más kérdés, ha egyben mész neki. Arról a Kék Csapat talán többet tud.) De bármely módot is választottuk aktuálisan az egyes szakaszok teljesítéséhez: láttuk mindazt, amit szerettünk volna. Nem suhantunk el futva értékek mellett, és gyalog sem maradtunk le semmiről idő híján. És így, kevert formán minden lépését élveztük…
- január 26. Írottkő. Az ország nyugati határa és az első pecsét lenyomata a füzetben.
- július 19. Hollóháza. Az ország keleti határa és az utolsó pecsét lenyomata a füzetben.
Mindeközben pedig az ÚT maga. Jellemzően havonta egy hétvégével, 2 napban teljesítve 60-70 kilométereket, nyaranta pedig egy-egy nagyobb szakaszt legyőzve jártuk végig az 1938-ban „átadott” kék jelzést. Mindig ágyban aludtunk (mondjuk volt, mikor kevéssé komfortosban), legtöbbet zabot és ropit ettünk (de meleg vacsorával szinte mindig vártak, vagy szereztünk), megtanultunk minimál pakolni és ha kék kutat láttunk, sosem feledtünk el megállni.
Az első szakaszunk neve „Ismerkedős”. Nem csak egymással (akkor két hónapja ismertük egymást Petivel), hanem a túrával is: merre, hogyan, milyen logisztikával (a kéktúrának talán ez utóbbi a legnehezebb része). A második szakaszunk „(El)vesződős” névre hallgatott. A Sárvár-Sümeg (Kemeneshát) közti többnyire szántóföldes szakaszon sok izgalmat februárban nem leltünk, s ebben a monotóniában gyakran utat (is) vesztettünk. Sümeg után (Keszthelyi-hegység, Balaton-felvidék) azonban azt mondtuk: „Na végre!”. Itt éreztük azt, hogy végre túrázunk. Hogy megérkeztünk AZ ERDŐ-be. Hogy igazán terepen futunk. Hogy valóban van olyan: „kék-életérzés”. Persze volt ebben egy „Teréz-hiszti” szakasz is (Keszthely-Tapolca, mindössze 27 km), mert hazugság lenne azt állítani, hogy mindig minden flow és csoda. Mert van, amikor nem. És van olyan, amikor ennek különösebb oka nincsen. (Persze aztán megszépül.)
A Balaton-felvidéket elhagyva szinte biztosak voltunk benne, hogy ezzel teljesítettük a kék legszebb szakaszát, később azonban bajba kerültünk ezzel a gondolattal… nehéz lenne a rangsorolás.
A Bakony nyári kihívást jelentett: ezer csalánnal, bogárral és óriási nagy meleggel, a Vértes és a Gerecse nyári arca számunkra parádésabb volt. 2019 augusztusában majd 300 kilométer megtétele után jogosan adtuk a „Hol a Duna?” címet a túránknak, melyre a választ a Nagy-Gete csúcsán már láttuk ugyan, de hogy el is érjük, még egy kisebb körrel tartoztunk a Pilisnek és a Budainak.
Gerecse.
Bakony.
Visegrádra érve még gyorsan átkompoztunk egy pecsétért Nagymarosra, s a hajóúton konstatáltuk, hogy ugyan az út felét már bejártuk, de a szintemelkedésnek még csak az egy harmadát abszolváltuk.
A Börzsöny „új szerelem” címmel került a füzetbe, mely után a Cserhát első szakasza „csak” egy „homokozó” jelzőt kapott. A második részben, Hollókő és Mátraverebély közt azért szépített, még akkor is, ha a MÁV-nak hála ezt az egy szakaszt hirtelen újra tervezéssel fordított irányban kellett teljesítsük.
A Mátra gerincen kipróbáltuk milyen „bottal futni”, s bár első körben legszívesebben a bozótba vágtam volna mindkettőt, később jó szolgálatot tettek. Itt éreztük meg igazán, hogy mi az a szintemelkedés, s hogy azt, hogy ha felérsz a hegygerincre, még nem jelenti azt, hogy innen szintben haladsz.
Mátra.
Bélyegzés Rozsnakpusztán.
Amikor novemberben Szarvaskőnél utolsó pillanatban ugrottunk a budapesti buszra, még nem gondoltuk, hogy egy hosszabb kényszerszünet lesz az utunkban. De így lett. (Korona.)
6 hónap után, 2020 májusában mondhattuk ki, hogy „újra a kéken”, s élveztük is a Bükk ezer arcát. Végül 2020 júliusában az Aggteleki-karszt, a Cserehát és a Zemplén is a miénk lett, de „a vége mindig valami új kezdete”.
Upponyi-hegység
Hogyan láttam az utat terepfutóként? Hát elképesztő. A terepes versenyekre soha nem a „versenyért” megyek, hanem hogy új utakat ismerhessek meg. Számomra így a kék is egy lehetőség volt: új utak, futóútvonalak megismerésére. A kék jelzés majdnem mindenhol kiválóan futható, kivétel, amikor az adott időjárás bozótot nevel a rétből, vagy sártengert az erdei útból – de mint tudjuk, ez nem kifogás. Ahogy a Mátra bércei, a Bükk csúcsai és a Zemplén kaptatói sem.
Hogyan láttam az utat túrázóként? Hát elképesztő. Nehezen választanék kedvenc földrajzi helyet. Talán a Zemplént a Kis-Milici kilátóval, a várakkal és a tündér falukkal. Vagy a Börzsönyt, a felfedezetlen, érintetlen ösvényeivel (ez utóbbi a Zemplénre is nagyban igaz). Vagy a Balaton-felvidéket, az első balatoni látképpel és a Szent-György heggyel. Vagy a Bükköt, a Szlovéniára emlékeztető útjaival és hegytetőivel. (Persze akár sorolhatnám az összeset is. Mert tényleg nem tudom.)
Hogy hogyan indultunk? Tele izgalommal. Kérdéssel. Kíváncsisággal. Elszántsággal.
Hogy hogyan érkeztünk? Az utolsó napra szánt 13 kilométert szinte végig sztorizva (néha megkönnyezve). Még akkor is, ha a Nagy-Milic emelkedője nem sok levegőt hagyott nekünk… És ez a 13 kilométer bőven nem volt elég arra, hogy minden vidámságról, kínlódásról, boldogságról, nehézségről, szépségről és kellemetlenségről szót ejtsünk… De nem baj. Az élmény egy életre elkísér minket.
Hollóháza. Cél.
A szerző a Terepfutás.hu 2020-as cikkezője. További írásai a Bárhogy is legyen: mozogj! Facebook oldalon olvashatók.
Országos Kéktúra élménybeszámoló videók szakaszokról pedig a Chicken Legs lejátszási listáján (folyamatosan frissül).
