Hallod, ebben a családban komolyan veszik a futást. Elek-Belus Fruzsina beszámolója az UTH-ról.
Hallod, ebben a családban komolyan veszik a futást
- június 5-én rendezték meg az Ultra Trail Hungary (UTH) leghosszabb betétszámát. A piros rajtszámosok rettegett 112 kilométere a maga tekintélyes 4200 méteres pozitív szintkülönbségével, „a Pilis és a Visegrádi hegység sűrű és sötét erdejében” kanyargó útvonalával, a bioritmus-idegen éjféli rajtjával Magyarország legnagyobb presztizsű 100 km-es terepultrájának számít. 2019-ben egyszer már nekiugrottam ennek a versenynek, de akkor 75 km-nél a küzdelmet egy sérülés miatt feladtam. Azóta érzem úgy, hogy még van dolgunk egymással, az UTH-nak és nekem, így újra regisztráltam az eseményre. Még valamikor 2018 novemberében beállítottam háttérképnek a laptopomon a verseny borítóképét, azóta azt néztem, minden egyes nap. Szerintem többet láttam, mint Csányi Csanya, a verseny szervezője. El tudjátok képzelni, hogy mennyire rohadtul untam már nézni? Ne értsetek félre, megkapó a fotó, ahogy felkel a nap a hegyek között, szép és ízléses a logó, frappáns a „trail is your way” mottó, de igazán néztem volna már mást is, pláne hogy folyton a 2019-es kudarcomra emlékeztetett. Így furcsa mód az UTH lefutására az egyik fő motivációm az volt, hogy megszabaduljak végre ettől az amúgy nagyon is szép háttérképtől, amit nyilván a sikeres teljesítéstől tettem függővé.
Az UTH 2018-as borítóképe.
Felkészülés
A felkészülés nem volt zökkenőmentes, betegségek, vizsgaidőszakok, lakáseladás és ingatlan vásárlás tarkította. Idén 1400 km-t sikerült futnom, amibe beletettem 35000 méter szintet is. Az edzőm, Barát Gabriella a sok laza mellett változatos feladatos futásokkal szórakoztatott, a heti egy gyógytorna és a rendszeres hengerezés pedig megadta a biztos alapot az edzésekhez. Feszes menetrend szerint éltem, hogy minden területen helyt tudjak állni, és hogy a családom se lássa kárát az időigényes hobbimnak. Ami mindenképpen pozitív volt, az az, hogy ahogy bejött a tavaszias/nyári meleg, sokat futottam a legmelegebbnek számító délutáni órákban, hogy lehetőleg kevésbé üssön meg a júniusi UTH szinte garantált hősége. A verseny előtt letudtam az összes vizsgámat, annak érdekében, hogy kicsit össze tudjam magamat kanalazni mentálisan az előttem álló megpróbáltatás előtt. Éreztem, hogy felkészültem, nagy versenyek előtt soha ilyen érzés még nem kerített hatalmába. Kissé furcsállottam ugyan, de a mentális érettségem tanúbizonyságának tudtam be a dolgot és elégedetten állapítottam meg, hogy én most bizony végigmegyek ezen a pályán, ha a fene fenét eszik is. Szakadó esőt mondanak előző napra? Hőséget a verseny napjára magas páratartalommal? Na oké, fel lesz locsolva a pálya, lesz egy kis sár, fázni sem fogunk, a párától meg kicsit majd fulladozunk, na és akkor mi van?? Efféle gondolatok kavarogtak bennem a verseny hetében, miközben összegyűjtöttem az összes mentális forintomat.
Szombaton jó lett volna délután aludni, de túlságosan lekötött az aktuálisan olvasott könyvem. Talán elővehettem volna a Kbt.-t, a közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvényt. Régen, amikor szakvizsgára készültem, ez volt a garantált recept az elalvásra. Most kevésbé voltam kreatív, inkább megadtam magamat a regény lebilincselő történetének, az agyamat kikapcsolta, ezzel pedig az adott pillanatban megelégedtem.
Frissítés és hűtés
A frissítésemet idén is a szüleim vállalták, a párom a gyerekekkel otthonról szurkolt, azzal, hogy reményeink szerint mind egyesülünk a célban másnap délután. A szüleim professzionálisan nyomják a frissítést, nem ma kezdték a „szakmát”, két ultrázó gyerekkel van már némi tapasztalatuk a dologban. Mindamellett, hogy tudtam, hogy ötcsillagos ellátásban lesz részem, abban is biztos lehettem, hogy szemrebbenés nélkül kitaszigálnak majd a frissítő pontokról, kirúgják a virtuális széket, ha netán leülnék, gondolkoznak helyettem, amikor én már nem tudok. A frissítésemet zsákcserével oldottuk meg: a kötelező felszerelést mindkét zsákba bekészítettük, az egyes pontokon levettem a mellényt, felvettem a másikat, egyedül arra kellett figyelnem, hogy a telefont magammal vigyem, mivel abból értelemszerűen csak egy volt. Ezzel a módszerrel az időt nem a kulacsok kivételével, betuszkolásával, a szemét kiszedegetésével, gélek betárazásával töltöttük, hanem az aktuálisan felmerülő problémák megoldásával és a hűtéssel. Előzetesen pontosan leírtam, hogy az egyes szakaszokon mit (és hol) szeretnék a zsákomban, a szüleim feladata pedig az volt, hogy a lista alapján mindent hiánytalanul bekészítsenek. Bevált taktika, hogy a sótablettát a frissítőponton a kezembe nyomják, így megyünk biztosra, hogy azt be is vegyem. A leírtak egyszerűen hangzanak ugyan, de még véletlenül sem azok: emellett állandóan rögtönözni is kell. A gyümölcsös/édes gélek valahogy már az elejétől nem csúsztak, így végig paradicsomos Squeezy-n mentem. Az említett cucc a verseny előtt hiánycikk volt, tiszta szerencse, hogy a testvérem, Belus Tomi a cég által szponzorált futó és nagylelkűen átpasszolt jó párat a saját készletéből, így a Hammer Heed izotóniás ital mellett ez adta a frissítésem gerincét. A folyadékokból vegyesen ment az említett Heed, kóla, sima víz, két csomag GU por, gélek, emellett pedig sok szilárdat ettem: perecet, kekszet, banánt, Snickerst, két kis pohár meleg levest, egyszer még egy töltelékmentes palacsintát is betoltam, tehát nagyjából azt fogyasztottam, amit a szemem az adott pillanatban megkívánt.
A hűtést illetően a hideg/jeges vizes leöntés volt az egyik kulcs, illetve reggel 8 körül felkerült a fehér sapka a fejemre. Visegrádhoz érve (81,3 km) felhúztam a nyakamra a testvérem felesége által átalakított csősálat. Liza az anyag alját felhajtva a sálon kis jégtartó zsebeket alakított ki, egy, a freebelt-hez hasonló módszerrel. A kis zsebeket körbe tele lehetett pakolni akár nagyobb méretű jégdarabokkal, ami így folyamatos hűtést biztosított. Ez annyira jól működött, hogy kiegészítve a sapkám alá betett jéggel, egyáltalán nem érzékeltem a hőséget. A jégdarabok a rázkódástól nem „kotyogtak”, így az a lefeléken sem volt zavaró. Köszönöm Lizának, hogy a testvérem mellett rám is gondolt, a jégtartó sálnak a nyári edzéseken és a szeptember végi nizzai százasomon is minden bizonnyal nagy hasznát veszem majd.
A verseny
Korábban egyszer azt írtam, hogy nálunk az UTH olyan, mint a karácsony, mert összehozza a családot. A testvéremet, Belus Tomit azt hiszem, nem kell bemutatnom nektek: címvédőként – az előző heti csúnya bokasérülése után – tért vissza a hosszú távra. Noha egymástól távol élünk és egyébként a hétköznapokban ritkán találkozunk, a futóversenyek mindig jó apropót szolgálnak az összefutásra. Az UTH abból a szempontból mégis nagyon különleges, mert ilyenkor a családtagjaink is rendszerint kilátogatnak, frissíteni, szurkolni vagy csak együtt örülni a verseny után. Útban Szentendre felé a kocsiban ülve merengek ezen a hasonlaton. Látom, ahogy együtt díszítjük a fát: a rajtszámtűzéshez használt gemkapcsokkal akasztgatjuk a géleket, a dekor világítást a Petzl fejlámpák szolgáltatják, a csúcsdísz meg talán valamelyikünk Hokája lesz. A versenyközpontban szembesülök azzal, hogy nincs meg a kabala-rajtszámtartó-gumim (az Imótól örökölt, az UTMB-t és a Spartathlont is megjárt „szent-gumi”). El sem hiszem, pedig otthon nem maradt, mindent egy helyre halmoztam, aztán hiánytalanul berámoltuk a cuccot a kocsiba. Mindannyian keressük, de hűlt helye. 20 perc kutatás után inkább elkezdtünk a megoldásra koncentrálni, Apa gyorsan vett egy rajtszámtartó övet az Outdoor Paradise standjánál. Hmm, még sosem volt ilyen flancos rajtszámtartóm, tele van mindenféle madzaggal, azt sem tudom, hogy mit hova kellene applikálni. Szerencsére a srác megmutatja, hogy hogy működik, ezáltal spórol meg nekem értékes perceket.
Rajtszámtartó vétel az utolsó pillanatban (Belus Erika képe)
A rajtba érkezvén folyton ismerősbe botlok, mindenkivel összehajrázunk, ölelkezünk, noha kéz és lábtörést nem kívánunk, de derűs haladást igen. Egészen az utolsó pillanatig bizonytalan voltam, hogy Tomi végül rajthoz áll-e, vagy sem. Számomra érthetetlen, bár talán kissé naiv vagyok, de néhányan még azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán baja van a bokájának. Aztán végül csak megjelent, addig mintha még a levegőt is visszatartottam volna, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A testvéremmel megöleljük egymást egy rövid pillanatra, elszánt összetekintés a mienk: vajon hogyan és milyen messze jut ő a sérülésével, nekem pedig sikerül-e elégtételt vennem a 112 km-en. Akkor még nincsenek válaszaink, csak kérdéseink, de pár perc múlva a rajtpisztoly képzeletbeli eldördülése közelebb visz minket hozzá, hogy legyenek.
Úton a Prédikálószékre.
Az edzőmtől, Gabitól nagyon alacsony pulzust kaptam, a verseny első szakaszán ezt az „utazó intenzitást” próbáltam meg tartani. A párás levegőtől a pulzusom az emelkedőkön folyton megugrott, így a mászásokba már az elején sokszor bele-belegyalogoltam. Nem először futottam lámpával, de valahogy egy óra elteltével furcsán szédülni kezdtem és hányingerem lett. Biztosan nem az energetikám megborulása húzódott meg a háttérben, utólag szemlélve talán az agyam nem tudta a lámpás futás során látott képeket összerendezni, 3 óra elteltével pedig kialakult egy klasszikus migrénes fejfájás. Soha ennyi gondom nem volt még egyetlen ultra versenyem elején sem, így akár el is bizonytalanodhattam volna a teljesítést illetően, de ilyen vezetéknévvel szívósnak kell ám lenni, így a feladás gondolata meg sem kísértett. A Pilisszentléleken (36 km) bevett migrén elleni cucc hamarosan kinyírta a fájdalmat és egy egészen klassz szakasz következett kb. 80 km-ig. A pilismaróti pontról (45 km) kiérve szemből érkezett két, szemmel láthatóan korábban eltévedt, ámde hamar feleszmélt futó, akik arra kértek, hogyha beérek egy srácot, akkor szóljak neki, hogy forduljon vissza, mert rossz irányba fordult anélkül, hogy csekkolt volna a maróti ponton. Ha kihagysz egyetlen egy pontot is, akkor ez azonnal kizárást von maga után, így felettébb nagy felelősségnek éreztem a rám bízott információt, ennek megfelelően szaporáztam a lépteimet a következő emelkedőn, hátha beérem az említett futót. Nemsokára a távolban feltűnt egy alak, ő lesz az én emberem, gondoltam magamban. Határozottan rákiáltok, hogy várjon be, hátha nem kell üveghangon tolnom, hogy utolérjem. Semmi reakció, pedig biztosan hallania kellett, hogy valaki kiabál mögötte. Áhá, próbáljuk in english. Ez már bevált, a srác megtorpan és érdeklődve bevár. Lihegve magyarázom neki, hogy talán kihagyott egy ellenőrzőpontot és egy öt perces monológ során próbálom meggyőzni, hogy látszólag ugyan minden észérv ellene szól, de forduljon vissza és csekkoljon a kihagyott ponton. Felajánlom neki, hogy a verseny honlapján is ellenőrizheti, hogy van-e időeredménye az előző pontról. Igazából nem kellett sokáig győzködnöm, megköszönte, hogy szóltam és visszafordult Pilismarót irányába. Az állástól kissé elgémberedve ugyan, de határozott jó érzésekkel a lelkemben folytattam az utamat Dömös felé. Valahol itt értem be Tiszay Örst, vele utaztam nagyon hosszú ideig, egészen Borjúfőig (86.9 km). Hálás vagyok a társaságáért, húzott az emelkedőkön, kedélyesen elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól, de volt, hogy csak csendben meneteltünk.
Fruzsi és Örs ráfordul a dömösi frissítőponthoz vezető hídra.
Pilisszentlászlóra (72.8 km) érve megdobbant a szívem. 2019-ben idáig jutottam, most pedig alapvetően kutya bajom, így – érzésem szerint – dinamikus mozgással futottam be a pontra. Rám törtek a rossz emlékek: nini, azon a padon ültem bőgve, miközben Apa a cipőt húzta le a lábamról, hogy lássuk, mennyire nagy a baj. Gyorsan visszatérek a valóságomba, Belák Bali pedig intézkedik egy leves iránt. A paradicsomleves olyan jól esett, hogy Michelin csillagokat osztogatnék ott helyben. A Pilisszentlászló Visegrád közötti szakaszt alapvetően szeretni szoktam, itt most valahogy nem adta. Beütött hirtelen valami ólmos fáradtság, amiből csak az rázott fel, hogy beért a Szentendre Trailes élboly. Először Allaga Tomi és Madarász Feri ért utol, szépen mozogva hagytak el. Innentől kezdve azzal múlattam az időt, hogy a soron következőt láttam el információkkal, hogy mennyire van tőle az előtte lévő. A negyedik helyen egyszer csak nagy lendülettel érkezett egy srác, akit a szokásos módon informáltam a verseny aktuális állásáról. Olyan svunggal haladt el mellettem, hogy a fahíd, amin épp átkeltünk, majdnem leszakadt a súlyunk alatt. Megköszönte az információt, és megfordulva, határozottan az én tempómra lelassítva megkérdezte, hogy „ki az az Allaga Tomi?”. Hmm, gondoltam magamban, itt ez a srác, aki az élmezőnyben fut, és konkrétan fogalma sincs róla, hogy ki az az Allaga Tomi. Ezt annyira aranyosnak ítéltem, hogy hangosan és őszintén felkacagtam, mondtam, hogy mindegy is, Te csak fussál. Mindenesetre itt egyértelműen megjegyeztem, hogy ki az a Puskás Máté (egyébként meg is nyerte a Szentendre Trailt).
A Spartacus-ösvényen
Visegrádon egy nagyot depózok a szüleimnél, a frissítés itt fontos, mert csak jó pár óra múlva lesz lehetőségünk újra találkozni. A Visegrád – Skanzen közötti rész volt a verseny egyértelmű mélypontja. A felfelé mászásokkal még mindig nem volt gondom, de a lejtőkön azt kezdtem el érezni, hogy rettenetesen fájnak a lábujjaim. Lelki szemeim előtt láttam, hogy sunyi kis víz,- és vérhólyagok bújnak meg a körmeim alatt. Márciusban vettem egy új Hoka Speedgoat-ot, amit volt szerencsém alaposan betörni a hosszú futások alkalmával. Ez a modell nem volt ismeretlen számomra, nagyon szeretem, sosem volt vele gondom korábban. Az egyik saras futás alkalmával annyira beázott, hogy a rá következő nap egy régi viharvert Hoka Challengerben mentem edzeni. Mikor belebújtattam a lábamat a cipőbe, akkor éreztem meg a durva kontrasztot a két cipő között: a Speedgoat szűkösségével szemben a Challengerben szinte szét tudtam terpeszteni a lábujjaimat. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget akkor, aminek alaposan megfizettem az árát. Az első tüskéről már csak botorkálva tudtam lejönni, annyira fájtak a lábujjaim, hogy egy ponton bizony sírva fakadtam. Miután alaposan kisajnáltam magamat, próbáltam a megoldásra koncentrálni, eszembe jutott a szüleimnél lévő Challenger cserecipő, így már csak a skanzeni pontig kell valahogy kibírnom. A lábujjaimmal elkezdtem visszafelé karmolni, hátha így kevésbé ütődnek neki a cipő orrának a lejtőn futás során. Akarom mondani botorkálás, ne nevezzük futásnak. Végrelátatlanul hosszú idő telt el Skanzenig, csak a pont eljövetelére koncentráltam, vártam türelmesen-türelmetlenül, kocogva-botorkálva, néha csak oldalazva lépkedve. Tudtam, hogy egy fél, netán háromnegyed órát biztosan buktam a Visegrád – Skanzen szakaszon, de ezt a részét a dolognak elengedtem, csak a célba érésre koncentráltam. A ponton a cipőcsere kis túlzással olyan volt, mint amikor megszültem a gyerekeimet, nyilván kevésbé eufórikus, de az adott pillanatban akkora megkönnyebbülést hozott, hogy kedvem támadt megint sírni. Tomiék is elém jöttek a pontra, erőt adni az utolsó, célig hátralévő szűk 7 km-re. Míg frissítettem, Tomi zanzásítva elmesélte a napját, az 5. helyének együtt örülünk, a körülményekhez képest ez nagyszerű eredmény, pláne, hogy nem sérült meg még jobban. Türelmetlenül haladnék már tovább, de Anyukám még mindig módszeresen pakolja jéggel a sálamat. Megmorgom, mert már vár a cél, de erélyesen rám kiabál, hogy hagyjam a dolgát végezni, mert addig bizony nem megyek sehová, amíg úgy nem érzi, hogy nem gondoskodott a maximális hűtésemről. A szigorú hangnemre vigyázzba’ vágom magam és meghunyászkodom, jó gyerek módjára csendben várok a vezényszóra, hogy mehetsz. Miután kb. pár száz méter után kifutottam az árnyékból, megértettem, hogy miért bíbelődik velem annyit Anyukám: a Szentendre felé vezető pár kilométer alapvetően napnak kitett útvonalon vezetett, nyakon is csaphatott volna a délutáni meleg, de Anya áldásos tevékenysége révén jóformán semmit sem éreztem belőle. Ekkor már csak kocogtam és vigyorogtam, a fülemben szólt a „Wings of love” ripítelve és a lelkemet felkészítettem a célba érésre.
Az Apátkúti-völgyben
A Szentlászlói úton meglátok magam előtt egy Szentendre Trailes lányt. Király, gondolom, felfutok rá és huzatom magam a célig. Ám épp mire beérem, gyaloglásra vált. Eme nem várt fejlemény eléggé lesújt az adott pillanatban és erélyesen hangot adok a kívánságomnak, hogy nemár, ugyan futhatna is, gyaloglásnak itt már bizony nincs helye. Szentpáli Gavallér Mónika bosszúsnak tűnik, de a rajtszámom színét látva mintha kissé megadná magát a sürgetésnek és együtt indulunk. Egy idő után már nem tudjuk, ki kit húz, ki kit motivál a továbbhaladásra, csak egy dologban vagyunk mindketten biztosak, ha vért hányunk is, most már hamarosan beérünk. Felettébb szerencsés, ha egy Gizionos csapattársad felvezető bringásként önkénteskedik, így Göndöcs Eszti elém jött, hogy csodálatos aurájával és világra szólóan széles mosolyával az utolsó pár kilométeren utat mutasson és ha netán problémákkal küszködnék a végjáték során, berimánkodjon a célig. Mónival határozott VIP-nak érezzük magunkat, lévén ez a szolgáltatás alapvetően a dobogósok előjoga, de nekünk így is megadatott. Móninak muszáj egyet sprintelni, ha meg akarta tartani a pozícióját, mivel látótávolságba került mögöttünk egy, az ő távján induló női versenytárs, így a cél előtt nem sokkal rákapcsolt egy fokozattal. A magyar Chamonix-ként is aposztrofált Szentendrén fantasztikus a hangulat, versenytársak, önkéntesek, turisták vesznek körbe és szemmel láthatóan mintha csak engem ünnepelnének. Tekintetemmel a páromat és gyerekeket kutatom, mert egész nap azt vártuk, hogy a kicsikkel együtt futhassak be. Meg is vannak a kis mosolygós lurkók, egy pillanat tört része alatt csúsztatják kezüket az enyémbe és nevetve nyargalunk el a cél irányába. Megkapó pillanat, a szívem boldog középütemre lassul, hirtelen a kirakós összes darabja a helyére kerül, szinte még a kattanást is hallom, ami az út határozott végét jelzi. Miközben az edzőmet, Gabit ölelem meg, hallom, ahogy az egyik önkéntes a másiknak ezt mondja: „Hallod, ebben a családban komolyan veszik a futást”. Miközben a páromnak nevetve köszönöm meg a jéghideg Heinekent, amit vigyorogva átnyújt, arra gondolok, hogy „igen, jól látod, mi ezt tényleg komolyan vesszük”.
16:15:32, ennyi idő kellett a 112 km és a 4200 m szintkülönbség leküzdéséhez. A 29 női indulóból ez a 8. helyre volt most elég, abszolútban (tehát „lányok-fiúk, vegyest”) a 253 tényleges indulóból a 61. lettem.
A Szentedre és Szentendre között megtett 112 km kevésbé lett volna nagyszerű, ha nem ennyire szuper a szervezés, amire a koronát az önkéntesek áldozatos munkája tette, miattatok ilyen klassz ez a verseny. Köszönöm az edzőmnek, Barát Gabriellának, hogy folyamatosan fitten tart és hogy elfogadja, hogy adott esetben más dolgok tesznek boldoggá, mint az átlagembert. Nem utolsósorban hálás vagyok a családomnak és a barátaimnak a töretlen támogatásért, minden egyes nappal egyre jobb hozzájuk tartozni, csakúgy, mint a Gizionok szuper közösségéhez, akiknek szintén felejthetetlen pillanatokat köszönhetek.
Gratulálok mindenkinek, aki valamelyik rövidebb vagy hosszabb távon, bárhogyan célba ért. Álljatok a tükör elé, mosolyogjatok és mondjátok azt, hogy büszkék vagytok magatokra, mert lehettek is! Most pedig nincs más hátra, mint keresni egy másik borítófotót…
Folyt. köv., Fruzsi
