Happy New Trail by Kálmán Teréz

Happy New Trail by Kálmán Teréz

HAPPY is volt. NEW is volt. TRAIL is volt. Minden volt. Minden IS.

  1. 01. 01. Kálmán Teréz

 

Amikor éjfélt ütött az óra csapot-papot hagyva indultam az ágy felé.

Mert az éjfélt azért illik kivárni, megvárni, akkor is, ha másnap kilenckor már rajtban áll az ember a Kecske-hegyen. Mondjuk az ágyba dőlve már nem tűnt annyira klassz döntésnek, mint amikor beneveztem…. és amikor reggel a Face ID nem működött a telefonomon (tehát az arc nem volt felismerhető), akkor éreztem, hogy talán tényleg nem volt az… DE!

De két évvel ezelőtt nem ünnepeltem szilveszter estéjén. Nem kezdek lelki terápiába, de tízkor már feküdtem, és turista jelzéseket mormolva aludtam el: kék, zöldkereszt, zöld, sárga, kék… Igen. Ezek a Panoráma-kör színei. Azóta tudom, hogy minden igyekezet ellenére nem sikerült a valódi kört megfutni (azóta is csak egyszer)… de aznap a Hármashatár-hegyen a hasítható csendben, egyedül a turista ösvényeken, a maraton utáni depresszióban utat keresve (avagy hova fussak tovább), a tejködben futva, valahol a sárga jelzés előtt hangosan kiáltottam el magam: „igen, ez az! Ezt szeretném! Terepen futni!

Ma ennek a pillanatnak a második szülinapját (is) ünnepeltem, amikor odaálltam a Kecske-hegyi rajtvonalhoz. A reggeli kávé mellett azért átfutottam a tracket. Az órám nem olvas ilyet, csak én, de én sem mindig jól… Ennek hála abban a békés nyugalomban indultam neki a 12 kilométeres távnak, hogy ez egy valódi „happy trail” lesz, egy amolyan kellemes alternatív Panoráma-körrel.

És tulajdonképpen az is lett. Majdnem teljesen. Kivételt képez ez alól az a két kedves kis „lejtő” (azért az idézőjel elég nagy!), melynek hatására idén mégiscsak tettem újévi fogadalmat: „megtanulok lefelé futni.” Mert az egy dolog, hogy én nem tudok – bár az is oltári ciki –, de ha már másokat is akadályoztatok ebben, az meg végképp kellemetlen (Mindenkinek is. Mindazonáltal nagyon igyekeztem félreállni vagy szélen osonni, ott amúgy is kevésbé csúszik. De tényleg! Szóval sorry.). Ahogy az pedig rendkívül dühítő, hogy bár nem a versenyszellem hajt (na jó, néha ilyenkor azért a startpisztoly után előjön), de az addig megszerzett előnyömet ennek a bénázásnak, totymorgásnak köszönhetően egy pillanat alatt vesztettem el (vagyis annak egy pillanat, aki elsuhant mellettem… nekem meg tizenegy és nyolc perces kilométerek lettek ezek a kéken és a sárgán lefelé a többi 5-6 perces mellé… Atyavilág. Ne mondj semmit.). Szóval fogadom. Fogadom, hogy legyőzöm a parát és megtanulom a technikát. És ha már itt le is írtam, akkor muszáj lesz tartanom.

Persze azért nem dőltem a kardomba. Tudok nevetni magamon ilyenkor is (így a boldogságom sosem múlik) – így azért lett nagy mosoly a célfotón! Őszintén.

Mert szokás mondani, hogy csináld azt az év első napján, amit egész évben szeretnél… És én azt csináltam. Futottam. Többségében. Mert ez egy ilyen futható pálya.

És ezt szeretném majd egész évben. Futni. Szaladni. Erdőben, hegyeken és völgyeken, fel és le, árkon és bokron át. Minél többet látni, minél többet megélni, élményekkel gazdagodni.

Mert ez a legjobb mindebben. Nekem. Nem a verseny – nem is így hívom. Sokkal inkább a közösség, a hangulat és a tudat, hogy van másik háromszáz ember, aki január elsején reggel veled van a hegyen, és boldogan fut. Nem csak mert benne van a verseny nevében is… hanem mert tényleg az. Boldog. Mert ott lehet. Szerintem.

12 km. Csak egy kis karika a Budaiban. Évindító futás ott, ahol indultam. Mosolygó, drukkoló, BUÉK-ot kiáltó önkéntesekkel, forró teával és pogácsával a célban, baráti ölelésekkel a „versenyközpontban”. Happy volt. New volt. Trail volt. Kell ennél több január első napjára? Nekem nem.

Szerintem Neked sem. Jövőre gyere el (ha ott voltál, akkor jövőre IS!)! Mindenképpen.

 

A szerző a Terepfutás.hu 2020-as cikkezője. További írásai a Bárhogy is legyen: mozogj Facebook oldalon olvashatók.