Hogyan lettem terepfutó? Gonda Gréta írása
Tavaly januárban kitaláltam, hogy szinte a nulláról kezdve lefutom életem első félmaratoni távját, mégpedig nem máshol, mint a Visegrádi-hegység dimbes-dombos tájain, az UTH-n. Lépésről-lépésre haladtam a célom felé, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a terepfutás az életem részévé vált. A saját élményeimről, tanulságaimról szeretnék idén írni.
Gréta vagyok, a Terepfutás.hu egyik idei cikkezője. 2024 januárjában, egy magánéleti krízis miatt kezdtem el rendszeresen futni, terepen, hosszabb távokat is. Már az év elején beneveztem az UTH (Ultra-Trail Hungary) Twin Peaks távjára, vagyis életem első félmaratonjára. Nem csak azért jelentett számomra kihívást ez a táv, mert a nulláról kezdtem el a terepfutást, hanem azért is, mert korábban csak olykor-olykor a szigetköröket róttam. A sport viszont mindig is közel állt a szívemhez.
Az UTH-ra úgy kezdtem el készülni, hogy összeírtam magamnak egy edzéstervet, heti 2-3 futással, és amikor csak tudtam, a Budapest-közeli erdős területeken futottam, vagy túráztam. Fokozatosan tapasztaltam ki azt, hogy milyen felszerelésre van szükségem a terepen, miként nem lötyög az ivózsákomban a víz hosszabb futások során, vagy éppen azt, hogy miért hasznos zseléket vinni a versenyekre.
A VTM Minimaratonon
Emlékszem, akkoriban szembejött velem egy Facebook-poszt arról, hogy vajon ki számít terepfutónak, az, aki ultratávokat fut, vagy bárki, aki felveszi a futócipőt és felkel a kanapéról? Nos, én már akkor is azt gondoltam, hogy nem az a lényeg, hogy mások mit gondolnak rólam a sport közben, hanem a mozgás jótékony hatása, és az a flow élmény, amit a futás közben meg tudok élni. A terepfutás sokat adott a számomra: míg aszfalton sose szerettem igazán futni, a természetben, a jó levegőn egészen más volt megtapasztalni a határaim feszegetését. Ez az újfajta élmény sokkal inkább emlékeztetett a túrázásra, elfeledtette velem a hétköznapok gondjait, és más perspektívába helyezte az élet fontos kérdéseit. A futások során egy fontos dolgot mindenképpen megtanultam: a terepen mindig a következő lépésre kell koncentrálni.
Az első terepfutó versenyemen még naivan, futva indultam neki az első emelkedőknek, majd hamar rájöttem, hogy ha a mezőny eleje is lelassít, akkor bizony jobb, ha én is lassabb tempóra váltok. Minden egyes futás során tanultam valami újat, amit fel tudtam használni legközelebb.
Életem első félmaratonja, az UTH Twin Peaks Trail meghatározó élmény volt számomra. Az akkor még óriásinak tűnő, 22 kilométeres távon volt 685 méter szintemelkedés is, ráadásul a nyári melegben indultunk útnak. Meglepetésemre bőven a „rettegett” szintidőn belül, 3 óra 7 perc alatt sikerült befutnom. Ahogy róttam a kilométereket, vegyes érzések kavarogtak bennem – düh, fájdalom, öröm, felszabadultság –, de legfőképpen az járt az eszemben, hogy a sok erőfeszítés meghozta a gyümölcsét, vagyis le tudtam futni egy félmaratont. Ráadásul terepen! Kemény volt, de megcsináltam.
Aztán teltek a hetek, hónapok, és a futás az életem részévé vált. Lefutottam a Balboa-kört Takács Krisztián Csipivel. Később azt is kipróbáltam, hogy milyen adománygyűjtő futóként indulni egy versenyen. A kiskutyámmal pedig egy új közös program lett az erdei futás. Tavaly összesen több mint húsz versenyt teljesítettem – igen, tudom, a kezdők hibájába estem, és a testem megálljt parancsolt a végére, azonban szeretnék ebből is tanulni idén.
Csipivel a Balboa körön. Fotó: Gonda Gréta
És hogy ezen a sok élményen kívül mit adott még számomra a terepfutás? Erről szeretnék idén minél többet írni. A mostani célom az, hogy az UTH 30 kilométeres távját, a Visegrád Trailt teljesítsem, vagyis egészen Visegrádtól Szentendréig fussak, és lehetőség szerint sérülések nélkül, vagyis „fenntarthatóan” tudjak futni. Ehhez tanácsokat örömmel fogadok. 🙂
Találkozunk a természetben!
Gonda Gréta
A szerző a Terepfutás.hu 2025-ös cikkezője.