Sosem futottam fel ilyen magas hegyre. Terepversenyen sem vállaltam még be ennyit, külföldön meg pláne nem. És megint egy nő… Jahorina. Jöhetne már egy valamirevaló férfihegy.

Na. Úgy keződött a Jahorina sztori, hogy pár hónappal ezelőtt azt sem tudtam, hogy létezik Jahorina. Aztán a Terepfutás.hu fészbuk oldalán megpillantottam egy felhívást, mely szerint figyelem, figyelem, külföldi bloggerek kerestetnek, akiket meghívnak a Jahorina Ultra Trailre, hogy aztán szaftos beszámolókkal kényeztessék hazájuk nagyérdemű terepfutó közönségét. Uccu neki, egyéletemegyhalálom, megfogalmaztam szépen a jelentkezésemet, elküldtem, a versenyigazgató Sanja sokszeretettel meghívott, én meg július utolsó csütörtökéjén útra keltem másodmagammal, az én picinyke serpámmal, hogy megfussam a Jahorina Ultra Trail Maxi távját, 69 kilométert 2750 m szintecskével.

Izgalom, készülődés, mint minden verseny előtt. Hosszú az út, van min agyalni, kivesézni. A szintrajzot kívülről fújom, megfordítva ugyan szimpibb lenne, de ez nem kívánságműsor, meg amúgy is szeretjük a kihívásokat. 35 kili lefelé, majd 35 kili felfelé. Mi sem egyszerűbb.

Éjszaka érkezünk, semmit sem látunk a táj szépségéből, a meglepetés másnap reggelig várat magára. Merthogy ez egy csoda, egy mesevilág, hatalmas hegyek, erdők ölelnek körbe minket. Este technikai megbeszélés a rajt helyszínén, hallunk susmust aknákról meg medvékről, de nem foglalkozunk vele. Kicsit korábban már lepacsizunk néhány magyar indulóval, a híres-neves PunksNotDead Trail Team tagjaival, Janival és Anitával. Csatlakozik hozzánk Misi is, már az indulás előtt lecseteltük mindannyian, hogy mi majd itt jól összebarátkozunk. Janinak éjfélkor rajt, ő a hosszútávval fog megküzdeni, mi pedig a többiekkel az eggyel kisebb, majdnem 70-essel (lesz az több is, de erről később).

Nehezen alszom el, teszek-veszek, közben véletlenül felfedezem Kelemen Anett posztját, Müller Péter szavaival: „Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.” Ez valahogy annyira megérint, olyan hatással van rám, hogy azonnal lestipistopizom, memorizálom, hogy ez legyen a másnapi mantrám, ami majd elkísér a célig.

Szombat reggel háromnegyed 6, fotózkodás, toporgunk a rajtban. Érzem a feszültséget magamon, mindig olyan izgalmas valamit először csinálni. Tudom, hogy végig fogok menni a távon, de hogy milyen kalandok várnak rám út közben, az majd csak később derül ki… Imádom ezt az érzést, a várakozást, hogy megint történik valami új, egyszeri, megismételhetetlen.

Fülembe csengenek a szavak, ne fusd el az elejét, figyelj a pulzusra. Jó, nem futom, kell az energia a végére, a hegymászáshoz. Anita hamar lehagy, én szépen cuppogok lefele a sáros lejtőkön. Nézelődöm, belemerülök a csodába, ami körülvesz. Furcsa, hányszor modjuk, hogy valaki meghódít egy hegyet, átverekszi magát egy rengetegen…. A francokat, ide alázattal kell jönni, nem hódítani kell, nem harcolni kell, hanem finoman közeledni, bebocsátást kérni, hogy részesei lehessünk ennek a gyönyörűségnek, Természet Anyánk ölében. A harc az úgyis belül folyik, ezért vagyunk itt.

A 16 kilis ellenőrző pont előtt már eltévedünk egy kis csapattal, de aztán gyorsan visszakanyarodunk a helyes irányba. Ezután szinte végig egyedül futok, egyszer-egyszer találkozom csak versenyzőtárssal. Nincs beszélgetés, csak én magam vagyok, nagyon koncentrálok, hogy ne csesszem el az útvonalat, mert bárhol el tudok tévedni, annyira belemerülök a gondolataimba. 20 km környékén az erdőben jön az első próbatétel: szabadon csaholó kutya. Tudtam, hogy ez is bekövetkezik egyszer, be vagyok tojva a kutyáktól, pedig ez nem is egy kóbor eb, csak a területét védi. Az előttem futó nyomába ered, rendesen meg is ugatja, én megtorpanok – nem, ezt nem vállalom be, szégyen ide vagy oda. Várok egy picit, hátha jönnek utánam, ha nem, akkor folytatom utam, lesz ami lesz. Szerencsémre utolér egy helyi páros, a fickó elég tapasztalt ezen az útvonalon, biztosít arról, hogy a dög nem bánt. Tudom, a kutyás sztori kapcsán lesz még elszámolnivalóm, ha most nem, majd egy későbbi futás alkalmával újra szembesülnöm kell ezzel a félelmemmel. Pár száz méteren együtt haladunk tovább, közben felhívják a figyelmemet arra, hogy Szarajevó környékén ne térjek le a kijelölt trackről, mert előfordulhatnak még kósza taposóaknák. Nemnem, pisilni, kakilni sem, mindent az úton kell elvégezni. Ennek örömére gyorsan bekapok még két immodiumot, ismervén testem működését, no meg csak úgy a biztonság kedvéért is.

Elhagyom a fotózkodó párt és libbenek tova. Csak az utat figyelem, közben frissítgetek, rendszeresen, tűpontosan, folyadék és zselék, nem éhezünk el. Az erdőbe beszűrődik a fény, lábam alatt puha a talaj, szinte nesztelenül suhanok, tőlem szokatlan módon. Elhaladok egy bácsi előtt, a padon ücsörög és könyvet olvas. Odaköszönök, dobar dan, ő is üdvözöl, aztán még mond valamit hosszan, de nem értem és már nem is hallom, futok tovább a dolgomra. Elérünk egy kis falut, itt lesz a második ellenőrző pont. Kulacsok újratöltve, kólázás, meg egy kis banán. Kedvesen mosolyognak a fiatal crew-s lányok, egyikük megkérdezi, lefényképezhet-e, „beautiful” és „blue eyes” indoklással. Mondom persze, bár mindennek érzem magam, csak szépnek nem, inkább te vagy az, a hamvasságoddal, fekete hajaddal, sötét szemeiddel, te lány. Feri meglep, valahogy idetalált, örülök nagyon, nem, nem kell jönni a többi ellenőrző ponthoz, olyankor csak elgyengülök, mert akkor nem kell erősnek lenni, ne gyere, csak a Trebević-hez, a 40-esnél.