Lavaredo Ultra Trail 2019 by Holczer Péter

Lavaredo Ultra Trail 2019 by Holczer Péter

Lavaredo Ultra Trail (120 km / 5.800mD+)

(Ez most tényleg nagyon hosszú és részletes lett, csodálkoznék, ha valaki végigolvasná, de nekem jó emlék 🙂 )

Egy igazán meghatározó esemény futó pályafutásomban.
Ahogy anno 2014-ben a jeruzsálemi 10 km-es verseny elindított a rendszeres futások útján, és azt követően megfogalmazódott a cél is, hogy ugyanott előbb a félmaratont, majd 2016-ban a maratont teljesítsem, ez a dolomitokbeli terepverseny lett a második hosszabb távú célom. Így gyakorlatilag a kezdetektől mindössze három hónapig „ténferegtem” nagyobb álom nélkül, hiszen 2016. júniusában vettem részt a Cortina Trail-en, ahol annyira lenyűgözött a környezet és a mesebeli táj, különösen a Tre Cime körül, hogy mikor kiderült számomra, hogy a verseny leghosszabb távjának útvonala ott halad el körülötte, elhatároztam, hogy ezt az élményt át akarom élni egyszer.

Akkor teljesítettem a 48 km-es távot és belőttem magamnak, hogy három év múlva visszajövök a Lavaredo Ultra Trail 120 km-ére „csak azért”, hogy a napkelte utáni órákban ott futhassak azok között a hegyek között. Úgy gondoltam, van három évem felnőni a feladathoz (távhoz, szinthez), már csak arra lesz szükségem, hogy be is kerüljek az indulók közé a sorsoláson (ezért elsősorban csak imádkozni tudtam a nevezésen túl). Az akkori hazajövetelt követően szépen össze is írtam magamnak, hogy a következő három évben miként szeretném évről-évre fokozatosan növelni a megtett szinteket, hogy abszolválni tudjam majd ezt a közel 6000 métert is. És voltak elképzelt egyre hosszabb események is, hogy távban is fokozatosan lépkedjek előre.

Ennek megfelelően elsősorban három évig készültem erre a futásra, a nélkül, hogy bármikor is speciálisan erre készültem volna. Végig ott volt minden terepfutás alkalmával, hogy ide szeretnék majd eljutni általuk. (Így utáltam meg a Balboát is tavaly a CoffeRUN-os események végére, miután jó fél évig egyetlen alkalmat se hagytam ki ezekből – félre ne értse valaki, roppant hálás vagyok a CoffeRUN-nak is, ott vannak az ő eseményeik is ebben az eredményemben, csupán sok lett ugyanaz az útvonal rövid időn belül majd harmincszor). Ami a szintben való növekedést jelenti, összességében egészen jól betartottam a terveimet (2015: 38.000mD+, 2016: 58.900mD+, 2017: 79.900mD+, 2018: 84.600mD+, 2019 félév: 46.700mD+) – bár szigorúbban nézve 2016-2017-ben túlszárnyaltam őket, 2018-ban és az idei első félévben némileg a tervek alatt maradtam).

A távok növelése tekintetében már nem voltam ennyire sikeres. Harmadik nekifutásra jött csak össze idén egy Mátrabérc, egyszer sem jutottam el a Piros 85-re, pár VérKörön és egy gyakorlatilag sík Korinthosz.hu 80-on kívül az egyetlen tavalyi toszkán 103 km-es versenyemet tudom felmutatni. Bár hiányolom a 80 körüli távokat, önmagában ez nem aggasztott talán egy cseppet sem (azért sem, mert sorozatterhelésben, maratonokban időnként meghajtottam azért magamat).
Fentiek mind saját ötletek, tervek voltak, idén márciusig végig egyedül készültem, futkároztam, míg egy teljesen véletlen folytán áprilistól az Ensport-os Szilágyi Tibi kezébe kerültek az edzéseim (kivéve, amikor a versenynaptáram borította…). Tibivel az Ultrabalaton után is folytattuk a közös munkát, ennek a következő állomása volt a Lavaredo (ez után pedig talán el is tudunk kezdeni majd valóban az ő elképzelései szerint dolgozni).

Egyértelműen ez volt az első féléves célversenyem, már amennyire annak lehetett tekinteni, hogy „csak” teljesíteni szerettem volna, lehetőleg jó érzésekkel és nem volt semmilyen időcél (egyedül annyi, hogy még világosban érjek célba, ne kelljen még egyszer lámpát kapcsolnom), és százalékos helyezésre sem a mezőnyben. Az Ultrabalatonig nemigen foglalkoztatott még fejben, onnantól azonban már folyamatosan ez járt a gondolataimban. Jó ideig nem értettem, hogy hogy fogok én ezen végigmenni, meg már annyira talán nem is akartam, de szerencsére ebben már nyakig benne voltam. A Visegrád Trailt már abszolút csak ráhangolódásnak szántam, „ugyanolyan” hazai esemény, csak a legrövidebb távja. Aztán közben történt valami, aminek akkor nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, mintha görcsölni akart volna a jobb combom hátul, közvetlenül a térdem fölött, ezt abszolút nem tudtam mire vélni a 29 km-es távon, aztán nem is foglalkoztam vele. A következő hetet is végigcsináltam menetrendszerűen, egyre kevésbé érezve ugyanott egy minimális fájdalmat. Mígnem eljött a következő hét vége, két héttel Lavaredo előtt és egy 45 km-es utolsó hosszú edzés. Ennek során egyre rosszabb lett a lábam, egyre jobban fájt, a vége felé pedig végképp nagyon rossz volt már, csak muszáj volt visszajutnom az autóhoz. Másnap rápróbáltam, 2 km után abbahagytam. Mivel a terheléstől lett rosszabb, pihenés következett. Futás nélkül napról-napra kevésbé fájt, majd szombaton már úgy indultam el futni, hogy anélkül már nem fájt, a futás közben kicsit éreztem. A bizakodás egy napig tartott, ugyanis vasárnap elmentem egy laza 10 km-es közösségi terepre, ahol ez alatt a rövid táv alatt legalább annyira fájt újra, mint előző héten a hosszú végére. Azon gondolkoztam közben, érdemes-e elutaznom egyáltalán a Dolomitokba.
Innentől végül abban maradtam magammal is, edzőmmel is, hogy elutazom (nagyjából úgyis minden ki van már fizetve), de a pihentetést kimaxolom egészen a versenyig, és ott majd eldől, mi a helyzet, meddig jutok el.

Három kezelést vetettem be a pihentetés mellett, kapott rendszeresen Flector tapaszt fél-fél napokra, elkezdtem a sérülés esetére írt durvább mennyiségben szedni a Hammer Rejuvenator-t, és imádkoztam. Aztán szerdán útnak indultam a helyszínre. Különböző mérföldkövek voltak a fejemben, meddig lenne legalább jó eljutni: első ellenőrzőpontig (EP) – világosig – a Tre Cime-ig – a 66 km-es depó pontig (ha már lesz ott csomagom) – a Cortina Trail már ismert pályájáig. Egy dolog nem jutott csak eszembe, amire csak csütörtökön jöttem rá, hogy végigjutok a célig. Kifelé autózás közben, elsősorban menekülve a futóverseny elől rájöttem, hogy legyen ez egy teljesítménytúra, mint anno az első VérKöröm volt (oda tényleg TT-re mentem). Akkor az tűnt hasonlóan hosszú távnak, és mégis nagyon élveztem. Kifejezetten óvatosan kezdtünk, a pontokon kajáltunk, több élelemmel a zsákomban értem célba, mint amennyivel elindultam. Ez egész jó ötletnek tűnt, azt végre el tudtam hinni, hogy egy ilyen TT-n végigmegyek. Ez valamelyest megnyugtatott.

Kint Cortina D’Ampezzo-ban is csak tettem a dolgomat bambán. Csütörtökön rajtcsomag felvétel (nem értettem, mit keres a Lavaredo-s sárga rajtszám a kezemben és a sárga szalag a karomon), néztem a roppant kisportolt, kifejezetten futó alkatú embereket a városban és nem tudtam mit akarok én közöttük egy ilyen számomra végtelenül hosszú távon „versenyezni” (vlsz. jellemzően a profibbak érkeztek korábban akklimatizálódni, jellemzően őket láthattam akkor többségében). Voltunk kirándulni, szokni a 2400 méteren lévő viszonyokat és jót hógolyóztunk. Délután rendezték a Skyrace-t, az ottani legrövidebb távot. Estefelé egyedül maradtam az utcán, nem volt más dolgom, elkezdtem nézni a befutókat. Persze mindenki boldogan ért célba. Közben azon kaptam magam, hogy végülis ez a célkapu, akár én is befejezhetném itt a saját versenyemet. Miért ne? Ekkor jöttem rá, hogy eddig meg sem fordult a fejemben, hogy célbaérek. Akkor már csak azért is ottmaradtam az utolsó befutóig, örültem, hogy örülnek. Innentől elkezdett foglalkoztatni, hogy célbaérjek.

A „botpánik” azonban még nem múlt el, persze ez is az utolsó napokban tört rám. Mindenki bottal fut, még a Cortina Trail-en is. Én leszek az „egyedüli” a Lavaredo-n bot nélkül. És persze nem csak úgy bot nélkül, hanem ilyen bizonytalan lábakkal bot nélkül. Hülyeség a négyzeten. Csak kéne egy bot. Raadásul akciós is. No de melyik? Túl sokféle van. Egy biztos, csak olyan, ami jól összehajtható és eltehető, és amikor tényleg kell, akár csak párszor, elő tudom venni és felmászni a segítségével. Aztán elrakom, mert nekem kell a két kezem szabadsága. Viszont sok pénzt kell kiadni érte és még használni se tudom. Mindig utáltam még a gondolatát is, de hát már mindenki használja. Ez péntekig, a verseny napjának ebédjéig tartott, addigra kezdtem végre elengedni a témát, nem lesz botom és kész.

Még a délutáni szieszta előtt ebéd, összepakolás (a depóra és az útra is), alvás-próbálkozás bő két órában, csomagleadás, tésztaparti, zuhany és várakozás. Kifejezetten meleg napokat fogtunk ki, az afrikai hőhullám még a hegyek között is éreztette hatását. Én ezt nem annyira bántam, mert voltak előnyei is. Pl. a kiszámítható időjárás azokban a napokban és a teljes verseny során. Nem volt kérdéses, hogy a hegyek között mikor változik meg hirtelen a helyzet, szakad le esetleg az ég, cikáznak-e a villámok körülöttünk. Pontosan tudtuk mire kell készülnünk, egy gonddal feltétlenül kevesebb. Ráadásul a szervezők is rugalmasak és az aktuális időjáráshoz igazítják a kötelező felszerelések hosszú listáját, nem ragaszkodnak fölöslegesen egy általános listához. Így került a kötelező felszerelések közül az ajánlott kategóriába a hosszúujjú felső, a hosszúnadrág, a sapka és a kesztyű is. Számomra pedig ez lehetőséget biztosított, hogy a kisebb, 3 literes zsákkal menjek végig versenyen, így már elférek abban is. Egyetlen pontra lehetett csomagot előre küldeni, ezt teljes mértékben ki is használtam, az esti indulás előtti délután összepakoltam (teljes váltás ruha és cipő, szükséges frissítés az onnan hátralévő távra, naptej és napszemüveg, powerbankok, töltőkábelek telefonhoz, órához). A magammal vitt zsákba a frissítésen túl a kötelező esőkabát, izofólia, karszár, fejlámpa pótelem, és talán még egy kesztyű bekerült. A kötelezőből kikerült hosszú cuccokat nem vittem, ott volt a kabát, ha nagyon kellene a hosszú, vagy még egy réteg magamra.

Nem akartam lemenni a rajthoz egy órával korábban, bár sejtettem, hogy ezzel hátrébb fogok tudni csak beállni, de nem érdekes, hosszú lesz ez úgyis. Aztán fél órával az indulás előtt csak lementem, meglepetésemre pont akkor engedték be az embereket a rajtba, de ennek ellenére is csak hátul tudtam már beállni. Mondjuk ha 1800-an voltunk ott, akkor saccra abból 1600 ember mögé. Mindegy. Sokkal érdekesebb, hogy mi van a lábammal. Ahhoz hogy ezt megtudjam, viszont el kell indulnunk. Közben a rajtzónában csak rámtör, hogy ez itt egy verseny, és tulajdonképpen én versenyezni akarok. Ott már (pláne hátul körbenézve) másfajta embereket is látok, és meg vagyok győződve róla, ha ők ezt teljesítik, akkor én is. Sőt előttük fogok beérni. Aztán felcsendül a dallam, amit három éve hallottam itt először, akkor a pálya széléről néztem ezt a rajtot. Aztán tavaly újra. Akkor már azért jöttem, hogy idén már tényleg jól ismerjem a Cortina Trail részét a pályának (ez kb. 46 km a 120-ból, de az utolsó bő 30 km közös). Tavaly lefutottam a Skyrace-t is (20km/1000mD+), mondván ha idén Lavaredo-n indulok, akkor nehogy már egy évvel előtte probléma legyen a Sky a Cortina előtt. Nem is volt az. Most viszont ugyanaz a helyszín, ugyanaz a zene, ugyanaz a libabőr, csak nem a kordonon kívülről, hanem belülről. Vége minden kifogásnak és nyafogásnak, innentől csinálni kell, már csak az visz előre. Ugyanakkor nyilván van egy külön varázsa annak, amikor az ember egy nagyszabású eseményen annak is a fő távjának a résztvevője lehet, annak rajtzónájában áll este 23 órakor az indulásra várva.

Közel négy perc telik el a rajttól, mire a rajtkapu alá érek, de keine pánik, nettó időmérés van (amúgy meg itt igazán tök mindegy, nekem meg végképp pláne az). Na, akkor elindulok. Előre is jutottam vagy 200 métert, amikor megállunk. Dugó. A nézők kicsit szűkre hagyták meg az utat. Vagy fél perc álldogállás, ez sem lesz egy tempós első km. Ami viszont ezerszer érdekesebb, hogy mi van a lábammal. Hát egyrészt érzem (ez roppant gáz, hiszen most indultunk el), másrészt mást még jobban érzek, a lábfejem tetején valami iszonyatosan nyom.

Hogy lehetett ilyen bénán felvenni a cipőt? Állhatok is ki megigazítani („hülyegyerek”, ha öt lépést futottál volna előtte, kiderült volna…).

Hallom a mentőt is elindulni magunk mögött – hát tényleg baromira hátulról vágtam ennek neki. Lámpát nem kell kapcsolni, egyelőre közvilágítás is van a városban. Ismerős aszfalton tekergés kifelé és jellemzően felfelé. Elkezdenek csattogni a botok is, én meg köztük próbálok manőverezni, indulhat az előzgetés. Egészen 3 km-ig, amikor is újabb megállás, kanyar balra be az erdőbe single track-re, előtte négy buszmegállónyi tömeg. Simán lenne időm még jegyet is venni. Az erdőbe kanyarodva se lesz sokkal jobb, de türelem, amíg nem haladok, pihenek, a botokat meg immár nyugiba tűröm, különben felmegy a pulzusom és lőttek az óvatos kezdésnek (amíg van értelme kordában tartani). A lábamat érzem, de legalább nem romlik egyelőre, az első pontig már el fogok jutni vele. Az egész első felfelé menet a jól ismert tömeges botozók kerülgetése, ha sikerül, pihenés mögöttük, ha nem sikerül (nagy előny, hogy harmadszorra vagyok itt, elsőre még majdnem agybajt kaptam ettől).

Fél óra telik el a rajttól, mire felkapcsolom a lámpámat. Fellazultunk annyira, hogy kell a saját fény. Jön az első lejtő, itt korábban agyba-főbe hagytak le az emberek (fene se tudta akkor se, hogy minek ez a nagy rohanás), most meglepően visszafogottak, többet előzök, mint engem előznek. Az idő azért kezd hűlni, hiába a nagy kánikula napközben, este, napsütés nélkül a hegyek között, a jéghideg patakokhoz közeledve bizony a kellemes 10-12°C is elkezd tovább csökkenni. Elérünk az első pontra (Ospitale – 18 km), hát igazán hangulatos a kivilágított frissítőpont az éjszakában. Mellettem úgy remeg az egyik kéz, hogy nem marad meg az ital poharában. Ezt az önkéntesek is meglepődve nézik, hogy vacoghat ez ennyire? El is gondolkozom, ennyire hideg lenne? De csak gyorsan feltöltöm újra a három kulacsomat (egész sok fogyott, pedig még csak most indultunk és éjszaka van) és usgyi tovább. Rájövök, hogy nem fáj a lábam, aztán kezdem elhinni is. Hoppá, lehet előttem a teljes Lavaredo?

Mivel előre kitaláltam, hogy a bizonytalan állapotom miatt minden lépésnek örülök majd, amit a pályán tölthetek, hát örülök is neki. Első időmérő ponton is áthaladunk a frissítőtől kijövet, meg is nézem hol állok, mert érdekel, honnan is indulok hivatalosan és vajon mennyit juthattam előre eddig a pontig (bár ezt csak saccolni tudom). Nos, igazán szép és kerek számot látok megjelenni, az 1000. vagyok. Ez tetszik, kíváncsi vagyok meddig lehet innen a végéig előre jutni. Innentől már számolgatok is a magam módján. A mezőny első fele az 900-on belül van, ez a következő cél. Hogy bejussak a 30%-ba, ahhoz 540-en belülre kellene érnem. Na, eddig a matematika, lehet mozogni tovább. Tényleg hűvös lett, 6-7°C. Kabát mondjuk nem kell, mozgok én, és zsák is van a hátamon, de a nappalra szánt fehér karszár (nap ellen és vizezve hűsíteni) jól jöhet most „előszezonban” melegíteni, ezért felvettem. Pont jó így.

Közben haladunk az erdőben, néha látszanak a fejlámpák kanyargó fényei, de közel sem olyan látványosan, mint a nyílt hegyen szokott (amit csak képen, filmen láttam). Elvagyok, körülöttem továbbra is tömeg, haladunk, csak menni kell utánuk, mellettük, előttük. Még az idő is telik, megint gélt kell enni, most „sótabi” (konkrétan Endurolytes), Anti Fatique. Eszegetem, de inkább csak óránként egyet, van, amit ennél gyakrabban kellene. De ekkor az egyik kulacsban még Perpetuem van, remélem az elég kiegészítésnek. Egy darabig csak befelé megyünk az éjszakába, de aztán közeledik a négy óra, ami után már lassan érdemes az eget kémlelni, el fog kezdeni világosodni. Közben elérjük a 30 km-t, aminek valahogy roppantul megörülök, talán túlságosan is.

Megvan a táv negyede, ami már egy szignifikáns szelete, pedig rengeteg van még hátra (na ezzel inkább most nem foglalkozunk). Ugyanakkor itt határozottan meg vagyok róla győződve, hogy ha ez a negyede, akkor végig fogok menni rajta.

Feltétlenül egy újabb mérföldkő, amikor valóban egyre világosabb lesz, felfelé menet már a lámpát is lekapcsolom, ám tempósabb szakaszra váltva még jobbnak látom visszakapcsolni. Aztán az első csoda, kezdünk leérni és elkezdenek izzani a körülöttünk lévő hegycsúcsok. Önmagában is lenyűgöző látvány, de hogy ez még jobban kiteljesedjen, a Misurina-tóhoz érünk, melyben a hegyek tükörképe különösen lázba hoz. Muszáj megállni, pár fotót lőni, annyira szép, menjen Insta sztoriba is. Az órára pillantva konstatálom, hogy pont 42,2 km-nél járok, milyen klassz, egy maratonnyit jöttem éppen és itt ámulok és bámulok a látványon. Remekül vagyok, szuper ez az egész. Aztán szép lassan elindulunk felfelé. Elvileg nem sok, 6 km a következő (harmadik) pont, ugyanakkor pontosan tudom, hogy a felfelé vezető autós szerpentin aljában vagyunk a fizető kapunál, a pont (Rifugio Auronzo) pedig ott fent, ahová az autóval két napja is felmentünk akklimatizálódni. Ugyanakkor ott van fent az is, a Tre Cime, amiért jöttem. Na, szinte két km se kellett, hogy rájöjjek, elfogyott az üzemanyagom (belőlem), és immár nem kívánom a zselét (csak a szokásos, 5-6 zseléig vagyok el vele, utána egyszerűen nem kívánom a számba az egészet, semmilyet – ez pedig itt a táv bő harmadánál elérkezett…). Egyéb opció után nézve, megeszem két gumicukrot. Szeretem, de most ezt se kívánom megrágni, viszont ennyit csak megtettem. Kitartott vagy két km-t. Na, ekkor látom meg a felfelé libasorban Anitát (Szimandl) a zöld szoknyájában felfelé kapaszkodni. Jó lassan érem utól, amikor kiderül, ő sincs jobban, sőt határozottan szarabbul van.

Az első örökkévalóság, mire ezt a 2,5 km-t leküzdve felérünk az Auronzo menedékházhoz a Tre Cime lábaihoz.

Itt érzem, végem van, de legalább tudom, hogy egy ultrán vagyok, ettől nem feltétlenül van vége az egésznek, akár még helyre is jöhetek közben.

Ami viszont tuti, hogy ennem kell. És akkor itt szépen bele is törődök abba, hogy innentől minden frissítőpont egy életmentő oázis lesz, ahol szépen megeszek mindent, ami jól esik, lehetőleg annyit, hogy a következő pontig kitartson, mert csak ezt a kaját kívánom, hiába cipelem magammal a többit, ha nem akaródzik enni belőle. Szóval egy tuti jó TT innen, a pontokon habzsi-dőzsi, közte mozgás, ha végre rendbejövök ebből az állapotból – csak jöjjek rendbe. Pechem van, előttem fogyott el a leves, vagy tíz percet várok az újabb adagra, de muszáj, szükségem van rá. Anitával együtt ülünk itt neki a begyűjtött kajákkal megújulni. Számomra leves, cola, kenyér, narancs, banán, ice tea jelentette a menüt, némi repetával. Közben úgy tűnik, az egész mezőny elmegy itt mellettünk. Közel fél óra után indulunk el a pontról. Kijövet persze a látvány fotókért kiált, úgyhogy előveszem a telefont és meg is örökítem, amit látok. Aztán muszáj végre már mozgásba lendülni. Rám van előbb jó hatással a táplálkozás, elkezdett visszatérni az erőm, jól esik magasabbra fokozatra váltanom, így itt Anitával egyelőre elválnak útjaink (a végére azért egyértelmű lett, nagyon nem az ő napja volt ez, de végigcsinálta!). Hamarosan megérkezem oda, amiért jöttem! Igaz korábban még jobb fények voltak, de még fél nyolc táján se csúnya, szóval különösen örülök. Ahogy annak is, hogy nagyrészt lefelé következik, egészen a 66 km-es pontig, ami a depó is egyben. Itt már közös útvonalon haladtunk a 87 km-es távval, de onnan ekkor még nem jöttek meg a leggyorsabbak sem. Mivel a harmadik ellenőrzőponton voltam túl, frissült az állás is párszor. Bár félve nézek rá, hogy mennyit eshettem vissza a félórás ücsörgés miatt, de ehhez képest egész szépen haladtam előre felé (1000. -> 848. -> 760. -> 661. -> 662.), vagyis mindössze egy pozíciót veszítettem legutóbb.

Elérkezünk egy jó köves lefelé szerpentinhez, ahol éppen futhatnékom van, teljesen rendejöttem a tápláléktól, így elszórakozom azzal, hogy egész lendületesen ugrálok a köveken lefelé és előzgetek, akit meglátok, utolérem és elmegyek mellette (nyilván az akkori mezőnybeli pozíciómnak köszönhetően volt így). Ekkor már süt a nap is elég rendesen, és szép fokozatosan kikerülünk a hegyek árnyékából is, melyek addig klassz védelmet nyújtottak (legalább két órán keresztül). Megérkeznek közben a másik táv leggyorsabbjai, ők páran még frissen és igen lendületesen el is suhannak én pedig 55 km-nél örülök a féltávnak. Aztán ráeszmélek, hogy korai volt az örömöm, de 60 km-nél legalább még egyszer örülhetek ugyanannak. Az utolsó jó pár km a 66-os pontra egy szélesebb, könnyebb szakasz, akinek van energiája, itt jól lehet haladni, ugyanakkor váltott sétával-futással is sokakat előzök rajta.

És beérek a nagy pontra (Cimabanche), kikérem a csomagomat, átöltözöm, a telefon töltőjét és egy powerbankot magamhoz veszek, zselékből a kávésakat azért csak elteszem. Miután az órán terveimmel ellentétben eddig sem a track-et néztem, és nem szándékozom a későbbiekben sem, gondolom kibírja majd végig. Bár a kábelét magamhoz vehetném (itt van a csomagban), nem akarok még egy powerbankot cipelni, a másikról meg azt gondolom, elnyeli majd a telefon a kapacitását, így aztán lazán otthagyom a csomagban, amit utána le is adok. Jöhet a büfézés, a szokásos menü. Bár csak egy 9 km-es szakasz jön, persze benne egy heggyel, van már mit pótolnom. Közben Anita is beér a pontra, és megérkeznek a rakétalábú magyar fiúk a másik távról, így Áronnal és Tomival is váltunk pár szót, rendben vannak szerencsére mindketten. Miután ismét alaposan bekajálok, útnak indulás előtt ráeszmélek, hogy hoppá, nem vettem ki a csomagból a tablettákat sem (Endurolytes és Anti Fatigue), melyeket az út hátralévő részére szántam. Persze a legmelegebb, legizzasztóbb részére. Gyors számvetés, egyikből van még három szem, a másikból kettő – édeskevés a hátralévő combos „Cortina Trail”-re. Szerencsére Fizz pezsgőtabletta van a zsákban, úgy döntök az kisegít az Endurolytes hiányból majd. Ismét rengeteg időt a ponton töltve végre elindulok, de érzem, hogy a gyomrom egyre nehezebb. Nagy gond nincs, de ismerve azt, hogy nemsokára milyen nyílt szakasz jön majd, jobbnak látom kitérni az itt még meglévő magas fák és bokrok közé. Sikerül ezzel persze még tovább nyújtani az állásidőmet, ugyanakkor utólag jó döntés volt, végre nem csak feltankoltam, hanem valamit ki is raktam magamból, ráadásul tényleg letudva ezzel a témát az egész napra. Jöhet a tűző napos hegymászás, ráérek közben írogatni is kicsit a nézelődés mellett, már persze ha van éppen térerő. Az előző tempós kövezésnek köszönhetően pedig még a hosszú depó után is előrébb jutottam, itt már 538.-ként jöttem ki a pontról (vagyis belül az első 30%-on).

A következő pont 75 km-nél van (Malga Ra Stua), ugyanakkor innen következik az egész verseny leghosszabb szakasza, 20 km, melynek a közepe egy 11 km-es felfelé menetel 1100 méter szinttel (ennek a közepe kicsit laposabb, így a végére jut a szintből elég sok). Ergo itt bár nem fogyott belőlem sok, de amennyit lehet, előre kell magamba tankolnom. Menü kipipálva, indulás. Illetve készülve erre a hosszú szakaszra előveszem és megtöltöm a negyedik kulacsomat is. Így egy ice tea, egy Perpetuem, és két víz van nálam elinduláskor. Szép lassan visszacsatlakozunk a Cortina Trail ösvényeibe, innentől a célig számomra már ismert a pálya. Ami most szokatlan, hogy míg a Cortinán itt libasorban haladtam a tömegben, most néha embert sem látok magam körül, de többnyire is csak két-három futótárs akad látótávolságban. A tűző napon, kora délután itt már akad egy-két, a bokrok árnyékában heverésző, vagy akár alvó résztvevő is (amúgy igazuk van, belefér nekik). Az ismerős szoros most is pazar látványt nyújt, csak ezt az elmúlt két alkalommal már végig fényképeztem, úgyhogy most két-három képpel is megelégszem. Végigmegyünk a hegyoldalban, majd megérkezünk a folyóvölgybe, jöhetnek az átkelések. Legutóbb itt száraz lábbal jutottunk át, erre most esélyünk sincs, de talán nem is akarnánk. Ezúttal a perzselő napon a hőségben kifejezetten jól esik a jéghideg patakvíz a lábaknak, sőt megállva benne jól meg is mosakszom, sapkát bemerítem, karszárakat alaposan bevizezem, hűtöm magam, amennyire csak tudom. Ez 7-8-szor megismétlődik, mire keresztbe-kasul átkelünk oda-vissza minden vízfolyáson és nekiindulunk a hosszú hegy maradékénak.

86 km táján van még egy „rendkívüli” frissítőpont, elsősorban vízzel, de pár falat kenyér is ki van rakva. Itt hülyeséget csinálok, mert csak két falatot eszem, ahelyett, hogy magammal vinnék egy maroknyi kenyeret és elmajszolnám. Az órám 88 km-t mutat, amikor újra elfogytam felfelé. Már csak 2 km van az emelkedőből és 7 km a pontig, amikor másodszorra is érzem, hogy végem. Miután először ezt 44 km-nél tapasztaltam, azzal nyugtatom magam, hogy több ilyen már nem lesz a 120 km során, mert „csak” 134 km-nél jönne el újra ez a 44 km-enkénti holtpont. Igenám, de most az se tudom, hogy teszem meg ezt a 2 km-t felfelé. Leülök egy kőre, de hamar rájövök, egyre csak jönnek felfelé a többiek én meg így nem haladok egy tapodtat sem. Nincs más hátra, be kell erőszakolni egy zselét akkor is, ha nem kívánom. Ok, jöjjön akkor egy kávés. És két gumicukor, de most már tényleg képtelen vagyok megrágni. Nem is sokra jutok vele, gyomrom jelzi, hogy tényleg nem kívántam befelé ilyesmit, úgyhogy egy útjelző karóra támaszkodva ugyanott és ugyanaz jön is kifelé. A többiek csak haladnak el mellettem, egy valaki megkérdezi, hogy jól vagyok-e, nem kell-e esetleg orvost hívni. Két nem a válasz. Aztán valahogy legalább az jót tesz, hogy kijött belőlem a cucc, mert valahogy felvánszorgok ezen a 2 km-en, igaz máskor egy verseny megy le ennyi idő alatt szerintem (19 és 26 perces km-ek, no comment…)
Viszont ettől, hogy feljutottam, rögtön meg is táltosodom a lefelé vezető ismerős és álomszép szerpentinen, ahol szintén nem „kell” fotóznom, mert már megvannak róla a képeim. Bár a lefelé után van még egy rövid emelkedő, itt már a tudat, hogy innen tényleg csak hirtelen leereszkedünk majd (jó kis köves, meredek single-tracken) a pontra, ad annyi erőt, hogy gond nélkül megoldjam. És ezzel bizony a 95 km-es pontot (Col Gallina) érem el, ez itt kérem már a célegyenes (lenne, ha nem a két legmeredekebb hegy jönne 😉 ) gondolatban. Ami viszont számomra tényleg lényeges, a pontok innen 8 ill. 7 km-re vannak, szóval ha ezeken feltöltöm magam, közte már tudok gond nélkül haladni, nincs többet ilyen szempontból gond az energiával. Egyetlen hátránya, hogy időigényes nagyon, ezúttal is 20 percbe telik rendesen helyretenni magamat és újfent útnak indulni.

Közben azért haladgattam tovább előre minden nehézség ellenére is (521. -> 505. -> 465. -> 420. pozíciókban voltam a mérőpontokon), sőt a legnehezebbnek jelzett (persze már ismerős) emelkedőn a hegytetőre (Rifugio Averau) a 399.-ként érkezem. Fordulok is egyből a lefelére, itt már teljesen rendben vagyok minden tekintetben, és azzal is tisztában vagyok, hogy végig fogok menni, igyekszem tehát valóban élvezni minden lépést, amit itt tölthetek a hegyen. Kicsit kiesett, hogy megint jön egy emelkedő még a következő pont előtt, de a roppant köves szakasz már ismerős, nem is okoz annyi gondot, mint elsőre három évvel korábban. Leérek Passo Giau-hoz (103 km) és csatlakoztatom is magam az energiatöltőre. Ekkorra már a sorrend is nagyon pöpecül megy, beköszönésnek egy cola, aztán a leves, narancs és kenyér (olívaolajos vagy lekváros vagy nutellás), a kulacsba ice tea, indulásnak pedig banán és újabb cola, ezzel sétálok ki a pontról és fogyasztom el már útközben. A pontok között persze az ásványi anyagok pótlása is megvolt (Endurolytes, Fizz). Így amikor éppen nem egy ponton piknikezem, egész tűrhetően és jó erőben haladok. Erről a pontról kijövet elég hamar láthatóvá válik a messzeségben talán a legmeredekebb, de cserébe legalább nem vészesen hosszú emelkedő (gyakorlatilag az utolsó előtti emelkedő). Már magam is arra készülök, amikor az órámra pillantva, az a szemem láttára kapcsol ki. Bravó. De hol volt a 10%-os jelzés? Amúgy tök mindegy, ha volt, ha nem volt, ha láttam volna, akkor se tudtam volna mit tenni, miután még a kábelt se vettem magamhoz a csomagból anno. Nagyon gyorsan rendezem magamban, hogy innentől óra nélkül folytatom, se táv, se szintrajz, de még csak időt se nézek akkor (a telefont se veszem elő többet). Maradnak az emlékeim és megyek azon, ami előttem jön.

Lassan eltekergünk az utolsó combos mászáshoz, addigra bő 5000 méter szinttel a lábaimban. És azt veszem észre, hogy ugyanúgy megyek felfelé, mintha 1-2 ezer méter szint körül járnánk. Egyrészt jól meglepődök ezen, másrészt megállapítom, hogy nem kellett a bot ma nekem (biztos hasznos, nem akarok itt belemenni, biztos nem véletlenül használják a legjobbak is, de egyszerűen ez volt a szubjektív érzésem és elég határozottan). Megmászva a meredeket kisebb meglepi, hogy nincs is csippantás fent (minek jöttünk akkor fel ide? 😀) és újra lefelé vesszük az irányt. Na ez már tényleg jól esik, tudom, hogy valami púp még lesz, de azon kívül már csak lefelé van a cél. Kiválóan érzem magam, gyakorlatilag futás szempontjából a legjobb része ez számomra az egész napnak. Energetikailag már nem lehet kritikus, a lábaim pedig mennek, semmi bajom nincs, tartalékolni se kell már. Mindössze egy apró kavicsot akartam kiszedni még az előző ponton, ami nem jött, mert az egy vízhólyag. És szépen ki is durran az utolsó emelkedő tetején, ahogy elindulunk végleg lefelé. Fáj persze, de úgysincs mit tenni, majd abbahagyja, én meg tök jó lendületben vagyok. Az utolsó pontig, a tóig (Rifugio Corda da Lago) roppant módon élvezem, elég tempósan haladok lefelé, még az utolsó felfelén is többször kocogtam, mint sétáltam és az is jót tesz belül, hogy láthatóan jó erőben vagyok a környezetemhez képest, ahol ha fut is valaki, kb. „állva hagyom” az itteni tempómmal. Ennek köszönhetően tovább haladtam előre (382. -> 350.) és a pontot a számomra pozíciócsúcsot jelentő 288. helyen érem el. És eddig tartott az nagyszerű élmény része.

Bár érzékelve, hogy igen jól haladtam, és innen már csak 10 km lefelé van hátra az erdőn keresztül, igyekszem jóval kevesebbet időzni a frissítéssel, hamar továbbindulok. Csakhogy kezd minden bajom lenni. Legfőképpen már elkönyveltem magamban, hogy megcsináltam, és ehhez már baromira nem hiányzik ez a 10 km downhill, úgyis legurulok rajta. Egyre jobban hiányzik az órám, illetve hogy tudjam, mennyi van még hátra ebből az erdőből, mikor jutunk már ki belőle? És mivel nem tudom a választ, egyre nyomasztóbban várom a végét. Ráadásul, eddig mindössze az az egy vízhólyagom volt, ez a „gyökér” lefelé rohanás (vagy fékezés, tök mindegy, mert nyomi meredek részek vannak benne) elkezdte alaposan kicsinálni a talpamat, bokámat, már a másik lábfejemet is a cipőben. Zavar, sőt idegesít, hogy 110 km-t elmentem eddig minden maradandó károsodás nélkül, és az utolsó 10 km-es „célegyenesben” amortizálom le magamat, miközben a következő hétvégén csapatversenyen kell majd futnom.

Legyen már ennek vége! Egy ember se képest megmondani, akit kérdezek, hogy mennyi van még hátra.

Aztán jön egy csippantás, na végre megtudom mennyi vár még rám. Kérdezem a hivatalos csippantó embert, 2 km a válasz. Szuper, az már nem sok, akkor jöjjön. Eltelik jó 500 méter, semmi változás, sűrű erdő. Mögöttünk futók megértik végre miről beszélünk, „megnyugtatnak”, hogy innen még 3,5 km, higyjük el, ő (egyikük) tegnap a Cortinán futott ugyanitt. Na, agyam eldobom, az még rengeteg. Kezdünk végre ismerős rét mellett elfutni, már látszik Cortina D’Ampezzo, jön szembe egy emberke, hogy még 2 km. Ok. Futunk újra jó párszáz métert, kiérünk az aszfalra, hatalmas felirat krétával: 2 km (baszki, ezt harmadszor hallom/látom…). Futunk immár az aszfalton, újabb párszáz métert követően újra krétával írt felirat a lábunk előtt „Real 2 km”. Na itt akkor végképp elegem van, menjen még két km-t aki akar… Az olaszokat kb. mindennek elmondtam magamban. Erre persze jön egy (már hagyományos) családi frissítőasztal zuhannyal az út szélén, egy kislány még onnan is előrehozza a pohár vizet, persze, hogy meg kell inni és széles mosollyal megköszönni. Aztán ráeszmélek, hogy olyan mérges vagyok „az olaszokra”, hogy ha így folytatom, a célba érésnek se fogok örülni, az pedig hiba lenne. Úgyhogy átprogramozom magam inkább a célbaérés örömére. Pláne, hogy tudom, Dávid is ott vár, kibekkelte egyedül az egész napot a rajttól a pályaszálláson. A biztonság kedvéért még 2 km-re a céltól 😉 felhívtam, hogy mehet a célkapuhoz. Mindennek ellenére sincs kedvem futni az utolsó km-en. Érkezünk egy páran, lehetne „versenyezni” is még, de minek. Sokkal inkább kényelmesre veszem és arra próbálok figyelni, hogy ne tömegben érkezzek a célkapuhoz majd, hanem lehetőleg egyedül, ha „utolsónak” is, akkor is. Úgyhogy laza kocogás a célegyenesben, akivel lehet (főleg gyerekek) pacsizgatás, aztán nincs más, mint a célfotó 🙂

Megcsináltam, de ez az az eset lett, aminek talán nem a célkapuban tudtam a legjobban örülni, valahogy ez már menet közben megtörtént, még az utolsó 10 km-es szakasz előtt.

Gyakorlatilag tíz lépés után belebotlok német ASICS FrontRunner csapattársamba, akivel ott futottam csak össze először a helyszínen, végül kiderült, 2,5 perccel ért be előttem 🙂

Ahogy előzetesen is mondtam, különösen a lábam miatti bizonytalanság okán, hogy minden célba érésnek örülni fogok, örülök is neki! És még világosban beértem. Legalább ennyire örülök annak, hogy a lábam pont rendbejött és sérülés nélkül végigfuthattam. Ha azt nézem, a 299. hellyel bőven az első 20%-ban értem célba (16-17% körül), s bár ezen csak menet közben agyaltam, ezt bármikor elfogadtam volna. Ez nekem így teljesen jó, nincs hiányérzetem.
Nyilván lehetne ezt gyorsabban is, pláne ha nem ücsörgök el másfél-két óra közötti időt a pontokon (ugyanakkor most szükségem volt ezekre a feltöltésekre). Valójában az én szempontomból teljesen mindegy, hogy pár órával gyorsabban végigérek-e vagy sem, de az biztos, hogy így közel 20 km kivételével végig élveztem és egy élmény volt. És nem úgy fejeztem be, hogy ennyit, ilyet, soha többet nem akarok futni. Simán lehet, hogy nem fogok hosszabbat amúgy, de ezzel már el merek menni egy 90-110 km-re úgy, hogy elhiszem, hogy végigjutok rajta és akár még élvezni is tudom – persze minden ilyen esemény más, sok apró összetevője van.
Ezzel együtt éppen nincs most hasonló, konkrét célverseny, de rengeteg klassz terepesemény van, majd találok valamit magamnak.

Képek és szöveg: Holczer Péter