Leckék egy terepfotóstól
Doug Mayer, a Trail Runner Magazin szerkesztője modellnek állt, hogy megtanulja, mi kell a tökéletes terepfutó fotó elkészítéséhez.
Doug Mayer, 2017. december 14.
„Hiányzik egy lábad!” – szólt rám Dan.
„Nincs meg a lábam?”
„Aha, nézd. Amputált lettél. Próbáljuk újra!”
Dan és Janine Patitucci hegyisportfotósokkal vagyok, és épp megbukom a terepfutó fotóiskolában. Csúnyán. A svájci Jungfrau régióban vagyunk, ahol közel 500 mérföld hosszan húzódik a világ egyik legjobb singletrackje, én meg egy kis terepfutó pályára vagyok kötve. Dannel és Janine-nal dolgozni olyan, mintha a világ legrendesebb embereivel lennél börtönbe zárva. Tisztára mint az Idétlen időkig-ben, csak mi fotózunk.
Újra elfutok a kijelölt úton. Hallom, ahogy kattog Dan Sony a7rII-ese. Megállok, és figyelem, ahogy Dan a kijelzőt bámulva 30 képen megy végig 10 másodperc alatt.
„Nem jó” – mondja Dan. „De meg kell csinálnunk.”
Úgy érzem, Dan részben rendmániás, részben Kilian Jornet, részben pedig a Dalai Láma. Arany szíve van, de egy pillanat alatt a porba tudja tiporni a futókat, persze nem szándékosan. Ha pedig nem tudja megfelelően megörökíteni a pillanatot, teljesen elkenődik.
Nem vagyok segítségére. Úgy mozgok az ösvényen, mint egy tank, minden méterrel megküzdök. A gyors énem nem igazán tűnik fel. Testemet mindenhol harci sebek fedik.
A képek miatt azonban megéri az erőfeszítés. Egyetlen fénykép emberek életét változtatta meg, köztük az enyémet is. Évekkel ezelőtt láttam egy fotót egy mászóról, a brit-columbiai Bugaboo-hegyekben készült. Boldogan lógatta lábát egy párkányról, alatta az erdő, elképesztő mélységben. Így vagy úgy, gondoltam, de én is ezt akarom csinálni. Így kezdődött hegymászó életem, benne számtalan ünnepléssel a csúcsokon, és lélekfacsaró temetésekkel, amelyek emlékére ma is könnybe lábad a szemem. És persze rengeteg élménnyel a két véglet között.
Életem képeinek sorában Dan és Janine terepfutó fotói átvették az emlegetett mászó képének helyét. Mindenhol ott vannak, a Rock and Ice Magazintól kezdve a Trail Runnerig. Így aztán amikor szükségem volt egy terepfutó képre az Alpokból egy valószínűtlen karrierhez, vonatra pattantam, hogy meglátogassam őket Svájcban, a Jungfrau régióban. Beszélgettük pár órát egy helyi kocsmában, de munkáról nem esett szó. Az utolsó vonattal haza is indultam, és úgy éreztem magam, mint egy általános iskolás, aki épp megismerte az új legjobb barátait.
Mindenki ismeri és szereti őket. Már az említésükre kialakul valami kötelék az emberek közt. Egyszer egy coloradói kocsmából épp kifelé indultam, amikor a csapos, aki hallotta a beszélgetésemet, utánam jött azzal, mondjam meg Dannek és Janine-nak, hogy Kathy Silvertonból üdvözli őket. Manapság, ha szükségem van egy helyre, ahol átvészelhetem az éjszakát, bemegyek a legközelebbi hegyi városka legközelebbi sörözőjébe, elrikkantom magam, hogy Dan és Janine azt mondta, talán valamelyikőtöknél alhatok. És már nyílik is egy vendégszoba ajtaja.
Az elmúlt nyarak során terepfutó-vezetőket edzettem, akiknek futói sokat fotóznak majd az utakon. Igyekszem átadni nekik, amit Dantől és Janine-tól tanultam: technikai tippeket, a testmozgás rejtelmeit és ruhaválasztási tanácsokat. De valami még hiányzik.
Múlt ősszel rájöttem, mi az. A Tour de Mont Blanc-t futottuk, és egyszer csak ott találtuk magunkat Olaszország és Svájc között a magasban, turistáktól mentesen. A nap már lemenőben volt. Lejtős legelőkön haladtunk éhesen a vacsorát nyújtó, határ menti svájci falu, Ferret felé. Egy kanyar után évszázadok óta jellegzetes látvány tárult elénk: egy pásztor és nyája, oldalán kutyájával. Dan kapcsolt először, és megörökítette ezt a csodálatos, időtlen látványt. Rájöttem, hogy egyszerűen azért vagyunk ott, mert ő és Janine hajlandóak kimozdulni. Mindig. Ők ketten ott vannak, amikor csodálatos dolgok történnek. Újra meg újra, az év minden napján. Ahogy Kilian Jornet mondja, a legfontosabb, hogy mozgásban legyünk. Dan és Janine így tesznek.
Ma még egyedül baktatok. A ruhám nem eléggé színes, és alig emlékszem az aranymetszés szabályára. De mindig az ő példájuk jár a fejemben: korán kelni, cipőt húzni, átszelni a várost, és bevenni magam a sűrűbe, amikor mások a reggeli kávé után nyúlnak. Kint lenni.
Doug Mayer azt nem tudja biztosan, hogy a franciaországi Chamonix-ban él, vagy Randoplh-ban, New Hampshire-ben. Azt viszont igen, hogy a jövőben egyszer talán terepfutó modell lesz.
Fordította: Gerecs Ildi
