Maminti és a Salomon Szentlászló Trail
- November 1.
Egy egész jól sikerült Piros 85 utáni reggelen – még az ágyból- boldogan, nagy vigyorral a fejemen és igencsak izgatottan benevezek a 4. Salomon Ultra-Trail Hungary versenyemre, hogy harmadszor teljesítsem a 112km-es távot.
2018
Január 10.
Legsósabb, legkeserűbb könnyek függönye mögül, az eddigi életemben tapasztalt, legeslegmélyebb gödör alja felé zuhanva, egy kórházi ágyból üzenek Csanyának, hogy ez az UTH idén mégsem fog menni…
Tavasz I.
Az év eleji mélyrepülés után nagyon nehezen térek észhez…nagyon nehezen…pont úgy, ahogy a tavasz is érkezik, késve és lassan, mintha sosem akarna eljönni…
Az erdő nagyon sokat segít. Igyekszem sokat kint lenni. Egyedül a gondolataimmal, érzésekkel. Napról napra, hétről hétre érzem, ahogy gyógyulnak a sebek…az igaziak és a belsők is.
Tavasz II.
Egyre jobban mennek a futások.
Egyre többet és gyorsabban tudok szaladni.
Beleszeretek a crossfitbe, ami igazi izomerőt ad és még az állóképességemet is fejleszti. Rendszeresen járok spinningre és csak ámulok, hogy egyre nagyobb és nagyobb wattokon tudok tekerni.
A jóga ismét szerves része lesz a napjaimnak.
Persze az igazi otthonom az erdő marad. Sorozatterheléses napokat vezetek be. Igyekszem a heti km mennyiséget (60-80km) 3, maximum 4 egymás utáni napokon végrehajtott futásból teljesíteni.
Igazán jól esik figyelni, ahogy ébred a természet, és én is egyre erősebbé válok, új erőre kapok.
Tavasz III.
Összeszedem minden bátorságom és újra benevezek az ország talán egyik legnagyobb, legrangosabb terep versenyére. Mivel úgyis kicsit meghaltam a télen, ezért újjászületés gyanánt egy új távra, a Szentlászló trailre (85km).
Tavasz IV.
Nagyon szorgalmasan, eltökélten edzek tovább. Az UTH célja lebeg a szemem előtt…ha azt mondom cél, most tényleg a célkapura gondolok. Ezerszer elképzelem a jellegzetes átjárót a Lázár Cár téren…a macskaköves befutót…gondolatban újra és újra eljátszom, ahogy megérkezem majd.
Május I.
Egyre jobban izgulok a tavaszi nagy verseny miatt. Belém hasít a félelem. A tavalyi „minden hónapban minimum egy ultra” házi/egyéni „bajnokságom” után idén még nem futottam 30km felett egyben…sőt az edzéseket sem toltam túl, versenyen alig indultam…vajon elég lesz ez így? Elég erős vagyok én ehhez? Mi lesz, ha nem tudom megcsinálni? El tudok viselni most még egy kudarcot, ha úgy alakul?
Május II.
Újabb lelki mélypont.
Május 19. a verseny előtti nap
Megtettem mindent, amit megtehettem. Készen állok. Félek és nagyon-nagyon izgulok, de kész vagyok megmérettetni magam…magammal.
Kora este beugrunk Endrére a rajtcsomagért, az új helyre költözött versenyközpontba, hogy hajnalban már ne kelljen ezzel foglalkozni. Tetszik az új helyszín, különösen a kis expo tér.
Csupa-csupa ismerős mindenhol. Néhányukkal beszélgetünk, mindenki aki indul valamelyik távon igazán magabiztosnak tűnik… Csak én érzem kis bénának magam.
A rajtcsomag átvétel, előreküldős csomag leadás nagyon gördülékenyen és gyorsan zajlik, az asztalok mögött idén is csupa-csupa profi, mosolygós, segítőkész crew-tag. Imádom, hogy ezen a rendezvényen tényleg mindenki a futókért van!
Hazaérve még szép nyugodtan befejezem a csomagolást, ellenőrzöm a felszerelésem, feltűzöm a rajtszámom, amire szépen felírtam a tavalyi UTH és Piros 85 alapján kalkulált, optimista részidőket. Eldöntöm, ha ezeken belül vagyok, elégedett leszek.
Megvacsorázom, pizsibe bújok és lefekszem aludni…igaz előtte vagy tízszer megnézem, hogy jól állítottam-e be az ébresztőt, ami aztán annyira mély álomból riaszt fel, hogy megijedek.
A normális „hétköznapi futás előtti reggeli rutin” programra kapcsolok, de túl gyorsan elkészülök. De már nem tudok mit kezdeni itthon magammal, bemegyek a versenyközpontba.
Május 20.
Nem tudom eldönteni, hogy az álmosságtól, izgalomtól vagy csak az elmúlt napokhoz képest hűvös este miatt remegek meg néha-néha, ahogy a központ felé sétálok. Vagy lehet, hogy nem is fázom és ez csak a verseny előtti bizsergés?
Szuper döntés volt, hogy nem maradtam otthon, hanem bejöttem. Felülök egy asztalra, ahogy Kertész Katával beszélgetünk. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy egy szép kis díszes társaság, csupa híresség, már-már legendák állnak körülöttem…és velem beszélgetnek!
Marton-Mlecsenkov Évi, Papp Tündi, Andrew, Csipi, CK Peti, Sárdi Tomi. Dumálunk, röhögünk, oltjuk egymást, viccelődünk. Jól esik bandázni. Olyan, mintha egy házibuliban lennénk…de a zenétől, tánctól távol, kint a konyhában húznánk meg magunkat.
Gyorsan telik az idő, észre sem veszem és már sétálunk is a Dunapartra.
Alapos kötelező felszerelés ellenőrzés után végre beléphetek a rajtzónába.
Ott az a kapu. Az a kapu, amit ezerszer elképzeltem, hogy majd átfutok alatta.
Ott az a kapu, ami januárban még elérhetetlennek tűnt. Egyszerre sírnék és kurjongatnék…de csak nézem a kaput csendesen, megbabonázva…
Május 20. 02:00
Rajt. Megkezdődik az utazás.
Ha van ünnep a karácsonyon kívül amit nagyon várok, hát akkor ez az. A terepfutás ünnepe.
Ez egy igazi mozgó ünnep. Mozgó, a szó minden értelmében. Mivel Pünkösd vasárnap, a gyönyörű (és tökéletesen szalagozott) útvonalon a Pilis-Visegrádi Hegységen át vezet a ceremónia.
Szeretem az éjszakai szakaszt.
Ilyenkor alig hallatszik beszéd, ha igen, az is halk, szinte suttogás. Olybá tűnik, senki sem szeretné megzavarni az éjszakát. Néhányan biztosan imádkoznak, mások racionálisan terveznek, de még mindenki befelé figyel. Készül a nagy napra, ami előtte áll.
Engem elönt a nyugalom és a derű, mert tudom, hogy egész nap csak azzal kell foglalkoznom, amit nagyon-nagyon szeretek. Szaladgálni hegyre fel és hegyről le az ország egyik legszebb hegységében, az árnyas lombkorona sátor vagy a fényes nap alatt. Mi baj lehet? Az ég világon semmi. Hiszen a helyemen vagyok. A legjobb helyen ahol lehetek.
Gyorsan jön a Kő-hegy.
Minden évben meglepődöm, hogy itt semmi sincs. Nincs pont (nem is kell még ide!) nincsenek szurkolók, pedig közel van a városhoz…semmi…csak csend és az első „hegytető”.
Még gyorsabban közelít Lajos forrás, majd Dobogókő.
Észreveszem, hogy valaki követni kezd. Ha futok, fut ő is, ha gyaloglásra váltok ő is. Egy fiú az, sajnos elmulasztjuk a bemutatkozást, de azt mondja, jó neki ahogy megyek, és örül, hogy ismerem az útvonalat.
Nem sokat beszélünk ezen kívül. Nem vagyok beszédes kedvemben. Inkább azt figyelem milyen szépen gomolyog a leheletem és mennyire fáznak a combjaim, a kezem. Megfigyelem a csendet, a mély sötétséget, a csillagokat az égen.
Dobogókőre 10 perccel a tervezett időm előtt érek fel, de úgy érzem magam, mintha még egy méter sem futottam volna.
Nagyon gyorsan frissítek (csak colat iszom) majd indulok tovább a sárga úton…le Dömösre, én Alíz aki épp Csodaországban jár, mert a Rezső kilátó után meglátom a felkelő napot…csodás piros-arany…és már az első sugarak melegséget hoznak. Elgondolkozom micsoda madár csicsergés orkán van most, a nagy éjszakai csendesség után. Mintha valaki csutkára felcsavarta volna a hangerőt.
Csatlakozik hozzánk egy lány. Beszédbe elegyednek a fiúval. Egy ideig hallgatom miről folyik a diskurzus, majd kikapcsolom az agyam beszédértés részét és csak azt fogom fel, hogy blablabla…majd azt is egyre távolabbról, mert elhúzok tőlük a Lukács-árok kanyarjaiban.
Dömösre 15 percre növekszik a magammal szembeni előnyöm és úgy megyek fel a Vadálló-kövekig, hogy csak pislogok és nem értem mi ebben a nehéz.
A kövek szikláin Szasza vár a fotómasinajával. Örülök, hogy látom és reménykedem, ha már nincs rólam Spartacus ösvényes kép…ami mindenkiről van, akkor itt lő valami jót. Nem csalódtam benne 😉
A Prédikálószékre vezető utolsó szakasz kicsit „giccses” . Pontosan az ösvény végéről világít be a nap…mintha egy jelenés lenne odafent…vagy ez már a mennyországba vezető út?…elkalandoznak a gondolataim az idei év nehézségei felé…el kell kezdenem mondogatni magamnak, hogy „nem még nem gyengülhetsz el. Ez még nem az a pillanat.”, könnyes szemmel belenézek a napba és elmosolyodom. Újra megtalálom a békém.
Ismét fókuszálva, vigyorogva rohanok le Lepencére. Minden egyes lépés öröm.
Minden egyes pillantás az erdőre boldogság. Figyelem hátha látok őzeket. Itt szinte mindig találkozom velük, de gondolom most a nagy nyüzsgés miatt messziről elkerülik ezt a részt.
Lepencén ott vannak Szimandl Anitáék és ugyan nem miattam jöttek 🙂 ki, de azonnal felajánlják, hogy segítenek, csak mondjam meg mit.
Csakhogy én előre kitalált és betanult „koreográfia” szerint szeretek érkezni a pontokra. Minden egyes megálló előtt átgondolom a frissítési tervet, megvan mit mi után csinálok mit fogok enni stb stb
Lepence amúgy is fontos hely, ügyesnek kell lennem. Ide lehetett előre csomagot küldeni.
Mellény+kendő le, fehér sapka fel. Naptej arcra és fülre. Richofit a lábra…és a szokásos cola+sajt+sósperec frissítés.
A Spartacuson nem tudok rájönni mi a fura. Aztán megfejtem. Egyedül vagyok. Nincsenek kirándulók, nincsenek futók, hiszen még korán reggel van. Az ösvényen pedig csak az van, amit szeretek. A természet, az erdő, a futás és én. Egy pillanatra kívülről látom magam. Én vagyok Emily Forsberg és olyan szépen, dinamikusan futok, ahogy ő. Ezen persze jól elröhögöm magam.
Szentlászlón új helyen van a pont. Tetszik! Mire felucsodok Mariannok vesznek körül 🙂 Kútvölgyi-Domján a frissítésben segít, Galanics pedig tudósít. Itt is hibátlan a kiszolgálás…és a paradicsomleves! Kicsit sajnálom, hogy nincs nálam ételhordó, vinnék belőle 🙂
Ezen a ponton ivózsák és óra feltöltés miatt kicsit többet időzöm, de nem stresszelek ezen.
Én nem versenyzek! Én terápián vagyok a legjobb szanatóriumban, ahol a legjobb ellátást kapom, a legjobb kezekből.
Az Apát-kút völgyben megelőz egy szőke, szinte fehér hajú lány. Felkapom a fejem. Nagyon gyorsan és szépen fut, kék rajtszáma van, mint nekem. Hol volt eddig? Micsoda erő lehet benne! „Megcsodálom”, de meg sem próbálom utolérni. Én itt, most, csakis magammal és a démonaimmal futok versenyt.
A patakmederben alig van víz. Eszembe jut egy kora tavaszi családi kirándulás ugyanitt, amikor percekbe telt, mire kiagyaltuk hogy kelhetnénk át (gyerekkel) a hömpölygő vizen. Csudajó móka volt! Szeretettel gondolok a családomra és érzem a támogatásuk. Egy kicsit velük szaladok most.
Visegrádra kb 30 perccel a tervem előtt érek. Kicsit csevegek Garas Atival, gyorsan frissítek és már mászok is fel a Kálvárián…imádkozom.
Nem sokkal a Visegrád trail rajtja előtt érek fel a Nagyvillámra…bevillan, hogy milyen szép baleset lesz, ahogy a 400fős frisslabú mezőny átviharzik majd rajtunk…de Kata is ezen a távon indul. Innentől figyelem és várom, hogy mikor ér utol.
Niki (a szőke hajú lány, aki megelőzött Szentlászló után) beér és váltunk néhány szót. És ez így megy szinte a célig, előzgetjük egymást. Ő gyorsabb felfelé én lefelé. Sokszor összeérünk. Mindig van egymáshoz egy-két jó, bíztató szavunk. Tetszik ez a játék.
A Nagyvillám-Pap-rét szakaszt most sem kedvelem annyira. Nem tudok vele mit kezdeni. Megint végtelen hosszúnak és fárasztónak tűnik…Biztos nem véletlen, hogy ezt a részt csak az UTHkon futom…amúgy messziről kerülöm.
Egyszer csak egy masszív emelkedő állja az utam…ledöbbenek…ezt meg ki és mikor tette ide? Mikor nőtt ez ki a földből? Csanya vajon hányszor fordult a Bobcattel, amire ezt ide tette? Egyáltalán nem emlékeszem, hogy ez itt van, pedig ez már a 4. évem ezen a pályán! A pontőrök vigyorogva mondják, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a „csoda” kiesett az emlékezetéből 😀
A pap-réti pont előtt a kereszteződésben, Gyöngyi vár és olyan boldogan szurkol nekem, hogy teljesen meghatódom. A frissítőhöz érve, pedig már messziről hallom a nevem! Ki lehet az? Csilla (aki kollégám és csapattársam is volt az Udvaribolondokon, ahol harmadikok lettünk) és barátja kiabálnak és Koós Timi is itt van, mosolyognak rám és úgy szolgálnak ki, mintha valami úr lennék. Pedig nem is érdemlem én ezt. Támogatnak, dicsérnek és csak úgy simán örülnek nekem.
Nagyon jó, hogy ennyi ismerőssel, baráttal találkozom. Eszembe jutnak azok a barátaim, akik most nincsenek itt. Jó rájuk gondolni. Jó érzés tudni, hogy számíthatok rájuk.
Innen is indulok hamarost, mert a Pap-réti ponton mindig olyan jó a hangulat, hogy félő, az ember ott ragad. Szembe találkozom Katával, szépen fut a melegben. Szurkolok neki kicsit…de már igazából Vöröskőn szeretnék lenni.
Ez nemsokára be is következik. Beleengedem magam a meredek tüske lábához vezető lejtőbe és csak repülök. Aztán megkezdődik a mászás. Meleg van. Idesüt a nap. Még két lépés. Még egy. Fent. Huh. Ez idén sem lett lankásabb…és megállapítom, hogy nem innen vitte Csanya a földet a Pap-rét előtti „meglepetés” emelkedőhöz.
Már igazából csak a Nyerges van hátra, de az is eltűnik egyszer csak a lábaim alatt.
Sajnos elszámoltam magam és mégis kellett volna ivózsákot tölteni. A Skanzen felé lefelé, elfogy a vizem. Pedig a két mászóka után jól esne az innivaló. Le is lassulok kicsit. Sőt. Az utolsó métereket már sétálom.
Skanzennél Zádori Roland méri az italt és a jó szót. Jól esik a kis beszélgetés, viccelődés, nevetés, de mehetnékem van…mehetnékem az alá a bizonyos célkapu alá. Kata utolér és el is viharzik.
Én meg elindulok, és a megszokott útvonalon bekocogok a városba. De van olyan is, hogy sétára váltok. Úgy haladok, ahogy mindvégig. Úgy, hogy élmény legyen, úgy, hogy élvezzem, hogy ne csak a fotósoknak mosolyogjak, hanem belül is, hogy ha valaki lát, ő is részese akarjon lenni a terepfutás világának.
Így érkezem a Bükkös patak hídhoz, ahol Zsuzsa párja, Tibi vár hangos kurjantásokkal.
A macskaköveken, a Városházánál rámzuhan az elmúlt 5 hónap és a mögöttem álló 84km…elsírom magam…alig kapok levegőt…futás és sírás nem barátok. Összeszedem magam.
Újjászületek.
Kerülgetem a turista tömeget.
Beérek a kordonok közé.
Célegyenes.
Zsuzsa a kordonok mellett egy táblát szorongat és a nevem kiabálja. Kijött a begipszelt lábával szurkolni. Megölelem.
És ott az a célkapu! Amit vártam!
Pont olyan, mint álmaimban, csak az óra mutat szebb számot…
Kertész Kata vár az utolsó csippantásra, majd folytatva a 4éves hagyományt, Cöge akasztja a nyakamba a befutóérmet.
ÉdesFérj és Cicka is itt vannak! Sőt! ÉdesFérj testvérei is!
Könnyek a szemekben.
Büszkék rám.
Én is magamra.
Már nem számít honnan álltam fel, már nem számít a január, a május eleje.
A Pillanat számít. A nagybetűs Pillanat, amit sikerült is megélnem, és nem csak ezt az egyet, hanem a teljes versenyen végig…tudjátok, amikor úgy vagy órákon keresztül, hogy nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen létezik.
Lehetett volna jobb a versenyidőm? Végezhettem volna előrébb a versenyben? Igen.
De kit érdekel?!
Csak az élmények, az az összehasonlíthatatlan érzés számít, ami után az ember egy ideig nem találja a helyét a „kinti” világban.
84,3km 3079m 12:22 (brutto ido: 11:40)
(38 perccel jobb időt mentem, mint terveztem)
Összetett 40/113.
Női 9/25.
Köszönöm, hogy vagy nekem terepfutás. Köszönöm, hogy mindig van, aki támogat. Köszönök minden segítséget és akadályt, ami elém gördült és persze köszönöm, hogy egyáltalán létezik ez a verseny.
