0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.

Mecseki rafting, avagy Zengő Ultra Trail beszámoló Diától

Mecseki rafting, avagy Zengő Ultra Trail beszámoló Diától

A terepfutólány, a triumvirátus és a mecseki rafting

 

Ki az, aki tudja a választ arra, hogy mi az, ami utólag megszépít egy ultrafutást?

Hogy már közben tudod, hogy ha hazaérsz a puha fészkedbe, eltelik pár nap, vagy tán annyi se, és már hiányozni fog az eső illata, a libabőrös combod, az átázott felsőd, a kluttyogó gyomrod, a sajgó talpad, az erdő sártól tocsogó talaja?

Ki az, aki tudja a választ, hogy mit keresünk mi itt, hol szenvedve, hol nevetve, hol kínlódva, hol hálát adva?

Miért van az, hogy ha nem jön össze, azt mondod, visszajövök ide, s ha összejön, akkor meg azért akarsz visszatérni?

 

Kezdetek

Amikor Fati pár héttel ezelőtt felvetette, hogy vágjunk bele egy két napos mecseki kalandra, őszintén bevallom, vacillállni kezdtem: belefér ez az életembe most? Felkészült vagyok rá? Bírni fogom? Azért lássuk be, ha az ember lányát a saját edzője csábítja egy ilyen progamra, valószínűsíthető, hogy nem holmi vakmerő akcióról van szó. További hezitálásomat felülírandó, ez a kihívás tökéletesen illeszkedett az év hátralevő részét illető futós terveimbe. Így hát viszonylag könnyű volt Katát, azaz Diát táncba vinni – igent mondtam.

 

A listát átnézve, hogy mire van szükség egy ilyenfajta két napos önellátó kiránduláshoz, bizony elkezdtek röpködni a pillangók a gyomromban. Villámgyorsan beszereztem egy megfelelő méretű hátizsákot, megvettem a legkönnyebb hálózsákot, kiporcióztam mini tégelyekben a legszükségesebb motyómat, s összepakoltam a frissítésemet.

 

A munka és egyéb kötelezettségek mellett lélekben és fejben nem volt olyan sok időm felkészülni de ehhez a tényhez tulajdonképpen már hozzászoktam, így nem fogtam fel különösebb tragédiaként.

Elérkezett a vasárnap este, s egy kis intermezzót követően – még kereket kellett cserélni az autómon, mert hiszen mikor máskor állt volna bele egy tízcentis szög – végre kocsiba vágtam magam, s húztam vidáman lefele Tolnára, Fatiékhoz. Mivel a track letöltéséről sem gondoskodtam időben, a biztonság kedvéért még gyorsan rávarázsoltuk az órámra, majd az utolsó, turbógyorsaságú cucc-rendezgetés után fejest ugrottam az ágyba.

A triumvirátus. Kép: Coxymaxi

 

A triumvirátus

Másnap reggel Coxyval és Fatival, hárman vágtunk neki a mecseki rengetegnek.

Amikor az első kaptatónak nekilódultunk, még nem sejtettük, micsoda izgalmas kalandok, beszélgetések, élmények várnak majd ránk.

Kellemes idő fogadott minket a fák között, nem volt meleg, de tisztában voltunk vele, hogy a nap későbbi fele tartogathat még meglepetéseket. Így is történt: úgy másfél óra gondtalan, önfeledt futás után leszakadt az ég.

Sikerül-e száraz lábbal átkelni? Fotó: Pánczél Diana

 

Amikor arról beszélek, hogy „esik az eső”… Nos, akkor pont nem ehhez hasonló esőre gondolok.

Képzeljétek el, amikor folyamatosan, szünet nélkül, hét órán keresztül nyitva vannak a csapok odafent, szinte víszintes vízeséssé változtatva az erdőt. Hömpölygő sár folyamokon, megáradt patakokon ugráltunk át, illetve gázoltunk térdig. Esőkabátot egyikünk sem vett fel, mert nem volt hideg, de amint megálltunk, testünk borzongva lúdbőrzött, jelezve, hogy nem túl jó ötlet sokáig időzni egy helyben topogva.

Hömpölyög a sár. Fotó: Pánczél Diana

 

Ahogy lassan faltuk a kilométereket, azon lamentáltunk, hogy ha egyedül vágtunk volna neki a körnek, vajon már feladtuk volna? Nagy valószínűséggel igen, bár erre nyilván nincs biztos válasz. Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy magányosan futva sokkal hamarabb megborul az ember, főleg nehezebb körülmények között, illetve átfogalmazom: sokat, rengeteget tud segíteni egy vagy több társ, akik ilyenkor egy-egy jól irányzott lökéssel képesek kibillenteni az embert a sötétség és negatív gondolatok spiráljából.

 

Azt is megállapítottuk, hogy a túra lassan kezd egy Balaton-átúszáshoz hasonlítani. Mivel Coxy elég méretes, kitömött hátizsákkal érkezett, kérlelni kezdtük, hogy ugyan vegye már elő a gumicsónakot, amit elrejtett benne. (Ez így visszaolvasva kurvára nem vicces, de higgyétek el, ott és akkor ezen percekig vígan kacagtunk.)

 

Lassan a frissítésünk is kezdett problémássá válni, már ami a folyadékpótlást illeti. Vízkészletünk fogyóban volt, a források gyakran megvicceltek bennünket, mert akadt, amelyikből alig csepegett pár korty ivóvíz. Amikor a leghevesebben csapott le ránk az eső, egy kis erdei pihenőhely kupolája alá húzódtunk be, s itt a tető alá tartva kulacsainkat próbáluk feltölteni munícónkat több-kevesebb sikerrel. Ennek a mozzanatnak talán jelentősége is lesz majd a későbbiekben, ugyanis Fatinak ezután egyre hevesebben vacakolt a gyomra. Sosem fog kiderülni, hogy hol csúszhattak el a dolgok, a rendszertelen és nem megfelelő frissítésnél, az esővíz ivásnál, az általános kimerültségnél, mindenesetre a Vörösfenyő kulcsosházat elérve komoly döntés elébe néztünk.

Gyűlik az esővíz a kulacsokba. Fotó: Pánczél Diana

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a szálláshelyünk még messze van, legalábbis akkor még nagyon távolinak tűnt.

 

Egész napos zivatar és pocsolyázás ide vagy oda, mindeközben csodaszép tájakon barangoltunk. Egymás után sorakozva következtek a kis ékeszerdoboz-falvak, Püspökszentlászló és Óbánya, meg-megállva gyönyörködtünk a minket körülvevő természet szépségében.

Ugye te nem hajtasz gyorsan, és nem vered fel a port? Fotó: Pánczél Diana

 

Vadszeder

Érdekes dolog ez a terepfutás… Mintha az anonim alkoholisták egy gyűlésén lennénk, pillanatok alatt sorsközösséggé kovácsol bennünket a szenvedélyünk, az épp megélt pillanatok, pőrén-kendőzetlenül fedjük fel lelkünk titkait, mintha ezeréves barátok lennénk. Sokszor lélekbemaró beszélgetések ezek, melyek még napok múltán is kísértenek. Befickalódnak az agyadba, és elő-előveszed őket, mintegy magyarázatot, megoldást keresve, sokszor párhuzamot vonva saját életeddel. Peregnek a percek, egymásra figyelünk, a csacsogásunk eltereli a figyelmünket a még mindig zord időjárásról.

 

A zord időjárás. Fotó: Pánczél Diana

 

Fatinak megemlítem, hogy menstruálok, és mikor máskor jött volna meg, ha nem ma reggel. Mint egy bölcs füvesasszony, azt javasolja, hogy csipegessek vadszeder levelet az út széléről, mert érösszehúzó tulajdonsága miatt csökkenni fog a vér mennyisége. Persze a legtökéletesebb megoldás szárítva, teaként fogyasztva lenne, de most ez a puritán verzió is megteszi. Ezen felbuzdulva boldogan harapdálom a picit szúrós, kesernyés levélkéket, s csodák csodája, jótékony hatását hamarosan érzem is.

 

Hogy rátegyek még egy lapáttal a nyafira, a talpam elkezdett felázni, aggódtam is, hogy esetleg másnap nem fogok tudni rendesen futni. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy otthon hagytam a vazelinem, ami pedig a jolly jokerem esős időben, így már reggel sem tudtam felkészíteni a lábfejem az előttünk álló kiképzésre. Vazelin híján shea vajat használtam, mázlimra ez remek döntésnek bizonyult. Reménykedtem, hogy az apró tégelyben magammal hozott Sudocrem este jó szolgálatot tesz majd a talpam leápolásában – szerencsére így is történt.

 

Bíztunk benne, hogy Fati gyengesége és gyomorproblémái enyhülni fognak majd, amint elérjük a szállásunkat. Addig is, amíg közeledtünk a házikó felé, még a Dobogó kopjafa előtt olyan táj fogadott bennünket, amely vetekedett a leglélegzetelállítóbb hitchkocki horror díszleteivel: a fákat sűrű, tejszerű pára ölelte körbe, szinte elvesztek a ragacsos ködben. Harsogó zöld környezetünk szürkévé változott, s akármerre pillogtunk, olyan fátyolszerű nyirkosság gomolygott körülöttünk, hogy az embernek olyan érzése támadt, hogy bármikor belegabalyodhat vagy eltűnhet benne. Mintha valami óriás pók szőtte volna hálóját körénk, varázslatos és félelmetes volt egyszerre.

Mielőtt elértük aznapi célunkat, még egy kisebb sártengeren kellett átevickélnünk, diszkréten térdig tapicskolva a dagonyában, de ez az apró kellemetlenség eltörpült a várva várt perc mellett: hogy végre levehessük magunkról csuromvizes hacukánkat, cipőnket, zsákunkat.

És akkor feltűnt a ház! Fotó: Pánczél Diana

 

Amikor a kopott falú épület eresze alatt észrevettem az esővízgyűjtő vödröket és lavórokat, minden reményem szertefoszlott, hogy szétázott és megfáradt tagjaimat bevonszolhatom a meleg zuhany alá. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot, hogy hamis illúziókat tápláljak egy kulcsosházat illetően: pont az a lényeg, hogy se víz, se áram nincs ezekben az objektumokban. Így hát aznap frissítő esővízzel tapicskoltuk le magunkat.

De hogy ne csak a rinya menjen, szerény hajlékunkban egy vaskályha bújt meg, melyet a háziak buzdítására lelkesen begyújtottunk, és… meleg lett a szobában! Döbbenetes, hogy pillanatok alatt alábbad az ember az igényeiből, és a legkisebb dolog is mekkora örömöt tud okozni. Mint például az, hogy meleg van, és ki tudjuk tenni száradni a ruháinkat, lábbelinket. Így talán holnap reggel nem jéghideg és vizes cipőket kell felhúzzunk. A gimis osztálykirándulás-fílinget tovább fokoztuk azzal, hogy a képzeletbeli lámpa leoltása után – amint besötétedett, mi is visszahúzódtunk-, még sutyorogva pletykálkodtunk elalvás előtt.

Szállásunk. Fotó: Pánczél Diana

Új nap virrad

Reggelre Fati meghozta a döntést, amitől sajnos tartottunk: kiszáll a buliból. A tegnapi menetelés második felét végigkísérő gyengeség és erőtlenség hívatlan vendégként tovább szemtelenkedett, értelmetlen lett volna egy komolyabb sérülést kockáztatni. Abban maradtunk, hogy az első 15 kilin elkísér minket, aztán lecsatlakozik rólunk, s felveszi őt az ura. Így ebben a szellemben készülődtünk az előttünk álló, utolsó napra.

Miközben a meleg kávét kortyolgattam, amit a helyi jótevőink ajánlottak fel nekünk, s amiért áldja meg őket az Isten, nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy „hát, ha már így alakult, menjünk mind haza, mit szóltok?” Elszégyelltem magam. Egyrészt nem maradok egyedül, másrészt nem ezért jöttem. Most már hazafutunk, csak egy ötvenes van hátra.

 

Az indulás előtti gyors készülődés alatt csodájára jártam Fati pakolási technikájának: a stiftes dezodor ujjbegynyi adagjának tökéletes helyet talált a kontaktlencse tartóban. Mivel nem voltam elég előrelátó, s az én hátizsákom nem rejtett ilyen luxuscikket – mondhatni kincset -, de büdi sem akartam lenni, ezért hát kuncsorogtam egy keveset tőle. Hiába, van mit tanulni, na.

 

A második, s egyben befejező etapunkat cirógató napsütsben kezdhettük. Bíztunk az időjósok tévedhetetlenségében, s már nagyon vártuk, hogy az esőfelhőket elzavarja végre a derült égbolt. A tegnapi melankolikus párát mára felváltotta a tömény dunszt, szinte esőerdővé változtatva a tájat. Festményszerű single trackeken, pazar madárcsicsergéssel feltöltődve érkeztünk Máré várához.

 

Már előző nap mulattunk azon a gondolaton, hogy ha a zivatart felváltja a napsütés, talán még vissza is sírjuk majd a hideget. Félig-meddig valóban így is történt, ráadásul ahogy betört a meleg, a frissítésünkre újra jobban kellett figyelni. Tudtuk, hogy a vízvétellel ma is meggyűlhet a bajunk. Ezért amikor elértük Zobákpusztát, ahol már várt minket István, Fati férje, az összes kulacsomat feltöltöttem a kannából ivóvízzel. Így ugyan elég rendes mennyiségű folyadékot cipelek magammal, de legalább nem kell azon aggódnom, hogy mikor halok szomjan. (Utólag visszagondolva ez jó stratégiának bizonyult, mert a táv hátralevő részében már nem tudtunk forrásból vizet venni.)

 

Ahogy szépen haladtunk előre, meg kellett állapítsam magamban, hogy én, aki mindig  magányos farkasnak, azaz futónak tartottam magam, most kifejezetten élvezem a társaságot. Szerettem az első napon a triumvirátusunkat, most pedig nagyon mókás volt Coxyval futni. Tovább megyek: sokkal jobb volt így nekivágni ennek a kalandnak, mint egyedül, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy azért gondolom így, mert ez volt az első ilyen túrám, és a bizonytalanságomat eloszlatták a társak, de az is lehet, hogy az öregedéssel együtt jár, hogy nem vágyom annyira a brutál hosszú szóló futásokra. Ugyanakkor ezek a helyzetek mégis kicsit kirugdosnak a komfortzónámból, hiszen alkalmazkodni kell másokhoz, hozzám is, óhatatlanul megnyílsz, kitárulkozol, megismernek. Amit el kell fogadni, ez ilyen műfaj.

Annyira prímán sikerült ez a szakasz, hogy meglepve konstatáltuk: már csak nyolc kili van hátra. Nagyon hosszú nyolc kili, természetesen. Ekkor már feltesszük az „itt fáj-ott fáj”, meg a „jajdejóleszmárbeérni” lemezt, és a szokásos, jól bevált „visszafelé számoljuk a kilométereket” nótát fújjuk. Még a legvégén is maradt bennünk szufla megkocogni egy-két emelkedőt, bár a Tettyéhez közeledve a technikás, köves lejtőn azért már elég keményen éreztük a sajgó talpainkat.

Közös kép Coxymaxival. Fotó: Pánczél Diana

 

És aztán… Egyszerre szakadt fel belőlünk a megkönnyebbült sóhaj a célban, pacsi, megcsináltuk, igaz, hogy nem egy szuszra, hanem két nap alatt, de ez akkor is már a miénk, minden esőcseppjével, dagonyájával, futás közbeni csámcsogásával, hasfájásával, gondolatébresztő beszélgetésével, nevetgélésével, az erdő páráján átszűrődő napsütésével.

Minden, amit tudnod kell a Zengő Ultra Trail-ről.

Akkor a Börzsönyben folytatjuk, srácok?

Pánczél Dia

A szerző a Terepfutás.hu 2021-es cikkezője. További írásait a Go With The Flow oldalon olvashatjátok.