Még mindig futunk, de miért?

Még mindig futunk, de miért?

Májusban lesz tíz éve, hogy részt vettem az első „terepultrámon”, egy szolid ötvenesen a Pilisben, ennek apropójaként elmerengtem azon, hogy hova is lett az a sok-sok versenytárs, akikkel akkoriban együtt futottam, akiknek az edzéseit lelkesen követtem az Edzésonline-on, vagy netán a Nike+ applikáción keresztül. A gondolatmenetet továbbfűzve azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon honnan is szorult belém annyi motiváció, hogy egy évtized után is töretlen lelkesedéssel űzzem ezt a sportot? Hogy tartott ki ez a motiváció egészen idáig? Szerettem volna megszólaltatni néhány olyan kiváló terepfutót (Paál Emőkét, Szűcs Fatimát, Belus Tamást és Szabó Áront) ezen írás apropójaként, akik már akkor is futottak, amikor én még csak zöldfülűként róttam a terep ösvényeit, kíváncsi voltam, hogy mi volt a kezdeti motivációjuk, az hogyan változott az évek során, ráadásképpen pedig megkérdeztem tőlük, hogy mit tanácsolnak a kezdő terepfutóknak a motivációjuk fenntartására. De ne szaladjunk ennyire előre!

Volt az időszámítás előtti korszak, amikor még nem futottam. 18 éves vagyok, inkább okos, mint ügyes, nem sportolok, cserébe dohányzom, jogot hallgatok. Bevallom őszintén, mindig sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztem arra, hogy legyen mit a tejbe aprítanom, rengeteget olvastam és az igazán menőnek azt tartottam, ha valaki átlagon felüli intelligenciával bír, a sport huszadrangú kérdés volt mindezek mellett. Az, hogy hogy nézek ki, kevésbé érdekelt, bár mindig vékony voltam, de ez a slank testalkat hozzávetőlegesen nulla izomzattal párosult. Lapozgattam az akkori barátom egyik régi fényképalbumát, az egyik képen az ex-barátnőjével átkarolják egymást, mosolyognak. A lány nagyon sportos, számomra furán izmos a lába és karja, csak úgy sugározza a magabiztosságot, ránézésre ki-nem-állhatom, végtére is ilyen egy tinédzser lelkület. Livi, amúgy a neve is milyen?! A barátom nyüstöl, hogy menjek vele sportolni, leginkább futni, amire minduntalan felhúzom a szemöldökömet. Én meg a futás? Kösz, nem. Ki van zárva. De nagyon szerelmes vagyok, annyira szeretek, ahogyan csak egy fiatal tud szeretni, nem gondolkozva, vakmerően, így egyszer csak belemegyek. Hosszú évek kemény munkája volt, mire összeszoktunk, én meg a futás, de mikor megtörtént, egyszer csak úgy maradtunk és már fel sem merült, hogy akár nem futhatnék. A kapcsolat a fiúval pár év után véget ért, de Fruzsi és a futás históriája akkor kezdett csak igazán kibontakozni. Bárhova utaztam, a futócucc a bőröndömben landolt, futottam, ha boldog voltam, ha feszült, futottam másokkal és nagyon sokat egyedül. Aszfalton és terepen, mínusz 15-ben és 40 fokban is. Félmaratonikat, maratonikat és ultrákat. Akkor tartottam 9-9 hónapnyi szünetet, amikor a gyermekeimmel voltam várandós. Futottam, ha sok volt időm, ha időhiánnyal küszködtem, ha fogyni akartam, ha már lefogytam, ha új kihívásokat kerestem, ha csak rendezni akartam a gondolataimat. De akkor is mentem, amikor nem sikerült egy terhességem, csak akkor sírva, felfelé küzdve a Hármashatárhegyi úton. Tehát futottam, ha gyászoltam, de akkor is, ha a boldogságtól 10 centivel lebegtem a föld felett, kerestem az élményeket, úgy általában a miérteket, no meg a flow-t.

A futás létjogosultsága megszilárdult az életemben, de a fontossága nagyon sokat változott: voltak időszakok, amikor motiváltabb voltam, voltak periódusok, amikor kevésbé, ugyanakkor ez a hobbi/életmód szépen felsorakozott a család-munka kettőse mellé. Mindig is jártam versenyekre, plusz motivációt adott ugyanis, ha valamire készültem. És noha eleinte sokkal kompetitívebb voltam, ez azóta szépen elcsitult, de még azóta is keresi a helyét bennem. Tehát végső soron egy fiú miatt kezdtem el futni, de aztán képbe jöttek egyéb racionálisabb megfontolások, mint a jó kondíció és közérzet, az endorfintermelés pozitív hatása, a természet megélése, az hogy egyre inkább kitartóbbá válok, többet ehetek, jobban alszok, klassz emberekkel találkozom, inspirálódok és magam is motiválok, alkalmanként dobogóra állok és még hosszan sorolhatnám. De hogy miért is szeretek mostanában futni, az az egyik legutóbbi színházi élményem során tudatosult bennem. Arthur Miller Az ügynök halála című darabját néztem meg harmadjára az Örkény Színházban, amikor rájöttem, azért is futok, mert nem akarok tucatember lenni. Rettegek attól, hogy egyszer talán átlagosnak érzem magam, erre kiváló recept a hegyre fel-le futkosás és az ultrázás. Ha könnyű lenne, mindenki csinálná, nemde?

És most pedig következzék a többszörös válogatott terepfutó és háromszoros Mátrabérc Trail győztes Paál Emőke, a Hawaii Ironman Világbajnokságot is „megjárt” triatlonból terepfutóvá avanzsált Szűcs Fatima, az UTH győztes, többszörös TDS teljesítő Belus Tamás és a kis túlzással „amin-indul-ott-dobogós” Szabó Áron néhány gondolata a téma kapcsán.

Belus Tomi robog az UTH győzelem felé.

Mi volt az eredeti motivációd, amikor elkezdtél futni?

Emőke: 8 éves voltam, mikor a futást megláttam, megszerettem és talán, mint sokaknál, arányában a külső motiváció volt jelentősebb: a csapat, a valahová tartozás érzése, az önbizalom erősödése, a kortársak, felnőttek elismerése. A már kezdetben is bennem lévő maximalizmus, türelem és kitartás jó pillérei voltak a motivációnak. Ezeken a futás sokat csiszolt, erősített.

Fatima: Amilyen egyszerűen hangzik, ez olyan nehéz kérdés, legalább is számomra. Már a 80-as évek végén rendszeresen jártunk fel hosszú hétvégékre Visegrádra, Anyukám munkahelyének Szot üdülőjébe. Itt hamar ráéreztem a kora reggeli sport örömére. 13-14 éves voltam, korán ébredve, még reggeli előtt, mackónadrágban, meg valamilyen egyszerű cipőben kimentem az erdőbe futni 30-40 percet, majd közvetlenül utána csobbantam az üdülő medencéjében. Talán már itt megágyaztam a későbbi triatlonnak. Szóval mondhatni, már a 80-as években „terepfutottam”! Nem tudom már felidézni, hogy mi vitt ki az erdőbe, de valahogy olyan természetes és jó érzés volt az egész. 1992-ben, amikor 17 évesen Dunakeszire leigazoltam, így léptem be a futófolyosóra: „Jó napot kívánok, maratonfutó szeretnék lenni”. Persze az akkori edzőm, Maracskó Pali bácsi csitított, hogy nagyon jó középtávos alkatom van, így 800/1500m-rel kezdtem és futottam kismaratonig mindent. Terepen is versenyeztem, sőt, a vasúttal elérhető hegyifutó világkupákra is eljártunk, vasutas egyesület lévén ez könnyűszerrel megoldható volt. A családom egyébként – a Nagyapámat leszámítva – semennyire sem volt sportos, sőt különösebben támogató sem. A kezdeti motivációm szerintem egy ösztönös mozgás-szerelem volt.

Tamás: Klasszikus életmódváltós sztori az enyém. Sportos kamasz voltam, pár sportágat még egyesületben is űztem, de fiatal felnőttként sajnos már nem éltem túl sportszerű életet. Tizenöt éve már, hogy egy rólam készült fotónak köszönhetően úgy döntöttem, változtatok a dolgokon. Vettem egy futócipőt és úgy fogtam neki a dolognak, mint bármi másnak: csináltam egy Excel táblázatot, ebben vezettem a három rövid körömön futott időimet. A futásnak hála sikerült fogynom pár kilót, és a dohányzást is abba tudtam végre hagyni. Sok barátot és még több élményt köszönhetek a futásnak!

Áron: A fő motivációm az volt, hogy felhagyjak végre a dohányzással. A kezdetekor még jelentős túlsúllyal is küzdöttem, így pár perc kocogás után, úgy éreztem, hogy most minden jól esne a ziháló tüdőmnek, csak rágyújtani nem. A futás segítségével búcsút is intettem ennek a káros szenvedélynek. Elővettem hát Monspart Sarolta „Hogyan fussuk le az első 5km-em fél év alatt” című edzéstervét és belevágtam. Négy hónap alatt sikerült is teljesítenem a távot, ami akkora lelkesedést adott, hogy onnantól kezdve már a fél évvel későbbi félmaratonra készültem. Az első 4-5 évben töretlen volt a lelkesedés. Mentem, ha esett, ha fújt. Amíg meg nem tanultam, hogy mit bír el a testem, előfordult, hogy lesérültem, ilyenkor egy kicsit pihentem, visszavettem.

Fotó: Szabó Áron

Hogyan változott a motivációd az évek során?

Emőke: A folyamatban – viszonylag gyorsan – a belső motiváció aránya egyre növekedett: hamar észrevettem, hogy a sikertelen helyzetek nem letörnek, hanem még inkább a fejlődésre ösztönöznek. Bár most is nagy jelentőséggel bír a jó versenyszereplés, a válogatott csapatért küzdés ereje, hálával fogadtam, hogy az atlétika, tájfutás majd terepfutás éveiben megélt tapasztalatok jobb emberré tesznek életem egyéb tereiben. Idővel fogytak a kérdések, maradtak az evidenciák: a futás valahogy a végtelen nyugalom és a magas hőfokú élet arányos keveréke és szimbóluma is lett. Az időtlen flow-t átélni, a befogadhatatlanul csodás természet apró részese lenni, számomra kegyelmi állapot. Rengeteg hála és köszönet van bennem a Gondviselő felé, hogy megajándékozott a futással való szövetséggel, eszközt adott a belső teljesség, harmónia átéléséhez, ami persze sokféle úton és módon átélhető. Már a kezdet is erős kötésként indult, a fejem, a szívem és a zsigereim is benne voltak a kapcsolódásban, de mára ez már kibogozhatatlan szövedék: látok egy erdei utat, vízpartot, mezőt, bármit, és érzi a talpam a puha talajt, a tüdőm a levegőt, a szívem a ritmust, a bőröm a fényt…ezt biztos ismeritek.

Fatima: A sport szeretete az évek során mit sem változott. Az atlétika klubban volt pár triatlonos srác, így hamar képbe kerültem a triatlonnal-duatlonnal, amit sokkal izgalmasabbnak találtam, mint „csak a futást”. Az első Ironman távú versenyemet rögtön meg is nyertem (OB volt), ez megalapozta a motivációmat hosszú távra, így telt el 10 sűrű év. A világkupák, versenyek, edzőtáborok körül forgott az életem. Ezzel a kitartó munkával sikerült kijutnom a Hawaii IM Vb-re 2007-ben. Számomra ez óriási dolog volt, a sportpályafutásom csúcsát jelentette. Ezután „gyorsan” született 3 gyermekünk, a sport nyilván háttérbe szorult, de amikor a legkisebb 1 éves lett, rájöttem, hogy akkor leszek újra egész, ha megint elkezdek sportolni. Egy gyerekkori – már kinőttnek hitt – ételallergia jött újra elő, amire a tapasztalatok alapján nagyon jó hatással van a sport, így mondhatni ez a betegség szolgáltatta a motivációt az újrakezdésre. Mivel 3 kicsi gyermek mellett a triatlon már nem fért bele az életembe, maradt a futás. Az aszfaltot már nyűttem eleget, az nem nagyon hozott lázba, így jött képbe a terep. Időközben vidékre költöztünk és egy helyi futócsapatot kezdtem szervezni, ez a futóéletemnek is nagyon jót tett. A terepfutásban hamar sikereket értem el, ez motivált az edzésekben. Fura volt, hogy viszonylag kis energia befektetéssel sikerült jó eredményeket elérni, még az élsportolói múltból „éltem”.

Tamás: Szerencsére ahhoz nem volt soha szükségem extra motivációra, hogy kimenjek futni. Na jó, nagyon hidegben vagy viharos szélben talán. Egyszerűen azért, mert szeretek futni, az aktuális edzésem pedig több szempontból is a napom fénypontja, amit jellemzően már reggeltől várok. Motivációra inkább a fejlődéshez szükséges strukturált munkához van szükségem, hogy akkor, azt és úgy fussak, amire ténylegesen szükségem van (ami elég gyakran nem pont ugyanaz, mint amit aznap a legszívesebben futnék). Ebben sokat segített, hogy megtaláltam az edzőmet (Barát Gabriellát) és persze az is segít átlendülni a holtpontokon, ha a vágyott versenyekre gondolok. Sokszor előfordul, hogy úgy állítom be magamnak a fárasztó nap végére került edzést, mint ami nélkül kizárt, hogy jól tudjam teljesíteni pl. a TDS-t. Az elmúlt néhány évben, mióta jobban megy egy kicsit a futás, sokat merítek az erősebb sporttársak eredményeiből, edzésmunkájából, mert ha ők meg tudták csinálni, akkor nekem is menni fog. Remélem mások szintén így figyelik az én próbálkozásaimat is. Egy sérülés után, ami a versenyterveket is keresztül húzza, nagyon nehéz megtartani a lendületet és a pozitív hozzáállást. Ilyenkor próbálom belevetni magamat a rehabilitáció sűrűjébe, és úgy kezelni az erősítést meg a gyógytornát, mint szerencsésebb időszakban a futást.

Áron: A kezdeti lelkes évekhez képest a motivációmat manapság egy szinuszgörbéhez tudnám hasonlítani, ahol rendszerint nyáron van a mélypont. Évente körülbelül 4000-4500 km-t futok, amelynek nagy része az ősztől-tavaszig tartó időszakban jön össze (Szerk: ez ne tévesszen meg benneteket, azért a strava edzésnaplóját látván nyáron sem éppen lógatja a lábát).

Fotó: Vadlán Ultra Terep

Mit tanácsolnál a kezdő terepfutóknak, hogy a motivációjukat minél hosszabban fenn tudják tartani?

Emőke: A hosszan fenntartható motivációnak meglátásom szerint a kulcsa, hogy a motiváció, ha nem is a kezdetektől, de idővel belső motivációvá váljon. A külső motiváció, pl. serleg, az elismerés az időben hamar kifullad. Ezzel szemben, ha a futás a fej, a szív és a zsigerek döntése, ez kellően erős motiváció lehet, nem csak az évek során, hanem pl. az adott versenyen is: ha valamelyik fárad, támasztéknak ott van a másik vagy a másik kettő.

Fatima: A csapathoz tartozás nagyon sokat segít, a szervezett közös edzések miatt akkor is mozgósítja magát az ember, amikor egyébként semmi kedve edzeni. Néhány évet leszámítva nagyon kevés ideig sportoltam edzővel, sportpályafutásom során nagyrészt önállóan edzettem, de gyakran kértem tanácsot olyan emberektől, akiknek elfogadtam a véleményét. Akkoriban még egészen más volt a helyzet, nem minden bokorban termettek a triatlonedzők, az edzői képesítést sem adták pár hónapos „gyorstalpaló” után. A reális célkitűzést nagyon fontosnak tartom! Se alul/se túl ne lőjük a célversenyt, vagy akár az edzéseket. Egy jó edző a tervezésben nagyon sokat tud segíteni. Az edzések legyenek változatosak, lehetőleg más sportágat is ötvözve. Nekem nagyon sokat segít a triatlonos múltam, bármikor tudok egy jót úszni, vagy bringázni, amit beépítek a felkészülésembe és edzőként is erre ösztönzöm a sportolóimat.

Tamás: Ha az edzések terhet jelentenek, ha túl sok, ha túlságosan fáj, ha jönnek a sérülések, ha az élet más fontos dolgai elől túl sokat vesz el, akkor valamit nem jól csinálsz. A futás nekünk amatőröknek örömforrás kell, hogy legyen. Ha nem az, akkor ott ette meg a fene. Stressz faktorból anélkül is van elég. A másik a fokozatosság, edzésterhelésben, távban, intenzitásban egyaránt. Ne akarj mindent azonnal, úgysem maradsz le semmiről. Az is fontos, hogy nehezen elérhető, de azért elérhető célokat tűzz magad elé, amik – ha érzel magadban rá elég erőt – lehetnek majd idővel egyre keményebbek is.

Áron: Ami igazán fontos, az az, hogy legyetek türelmesek és hagyjatok kellő időt magatoknak a fejlődésre. Találjátok meg a szépséget a sportban, ez a kulcs a motiváció fenntartására.