Napfény, híg fos és a Plejádok

Napfény, híg fos és a Plejádok

Napfény, híg fos és a Plejádok avagy Tajga Trail beszámoló Arzt-Pintér Annától

Mintha az Ultrabalaton összes mobilvécéjének tartalmát felhozták volna a Börzsönybe, és Nesztek, terepfutók! felkiáltással kilocsolták volna a Tajga Trail útvonalán – ezt a gondolatot ízlelgettem, forgattam magamban és köptem vissza a sárba hegyesen valahol a Nagy-Sas-hegyről lefelé. Nyűgös voltam már a sötétben nagyon. Igazából végig kevés voltam ehhez a versenyhez, leszámítva a Magaslatról Nagybörzsönybe leengedő szakaszt, de nem nyafogtam, sőt, egy részem jól is érezte magát. Sokáig keresgéltem, melyik, mígnem a hazafelé vezető szerpentines úton kikristályosodott minden, hogy a lelkem volt az.

Utálom a panasszal teli, önostorozó és kifogáskereső versenybeszámolókat, de ígérem, ez nem olyan lesz. Nem olyanra írom.
Sokat futottam januárban, majdnem 330 tartalmas és feladatos, bár szintben szegény kilométert. Nekem mindenképpen eleget, és egy lefelé ívelő december után januárban szépen ki is jöttem az évvégi fáradtságból és gödörből. Élveztem a futásaimat, jól is sikerültek. A Tajga előtti héten határozottam éreztem, hogy egy hullám tetején vagyok. Viszont újra görcsölni kezdtem, és tudtam, hogy ez nem jelent jót. Tavaly télen tapasztaltam ilyet először, és az izomgörcsök akkor sem, most sem a lábizmokra korlátozódtak, hanem test szerte jelentkeztek: egyszer a kézujjaim álltak görcsbe egy szokatlan mozdulattól, másszor a rekeszizmom rándult össze. Csakhogy, míg tavaly tudatosan visszafogtam a hétköznapi sófogyasztást, hogy jobban üssön a versenyeken a kapszula, addig most már ott tartottam, hogy a reggeli mogyoróvajas zabkásámba is tettem egy teáskanál(!) sót. Tavaly egy vérvétel klorid-hiányt mutatott (nem magnézium, nem kálium), így akkor felhagytam az önmegtartóztatással, jött a sózás, ami meg is szüntette a problémáimat. Egészen mostanáig. Most visszaköszöntek a görcsök. Mindenféle élethelyzetben, a Tajga előtti napon is.
Éppen ezért tudtam, hogy a versenyen meg kell majd küzdenem az izomgörcsökkel, amik hol az egyik, hol a másik lábamat teszik majd ügyetlenné.
– Ki tudom futni belőle, csak így emelkedőn nehezebb – magyaráztam a srácnak, akivel meneteltünk a Hegyes-hegy-oromra. Ő azzal bíztatott, hogy mindjárt fent vagyunk a csúcson, én meg bizton állítottam neki, hogy ez már most a mennyország. És bár ilyen szépeket mondtunk, egyáltalán nem éreztük jól magunkat.

Kép: Anna

A versenyre a görcsökön túl jókedvűen, tettvággyal érkeztem. Olvastam az előrejelzéseket, futottam már sárban, úgyhogy tudtam, mire számíthatok. Vagyis azt hittem, hogy tudom.
Verőfényes tavaszban, feltűrt ujjal rajtoltunk, de vittem széldzsekit, sálat, kesztyűt, a beígért jeges részek miatt hómacskát is. Nehezebb lett tőlük a zsákom, mit szokott, de a macskán kívül mindennek hasznát vettem végül.

Ismerem magam, tudom, hogy szinte minden verseny elején szenvedek, de most különösen nehezen vettem fel a fordulatszámot. A lábaimat mintha ólomból öntötték volna ki.
– Majd csak bemelegszenek – gondoltam. Rosszul. És jött a feketeleves. A sárban, ami itt még nem is volt akkora, olyan nehézkesen ment a futás, annyit kivett belőlem, hogy mire bemelegedtem volna, elfáradtak az izmaim. Vicc. A rosszabbik fajtából. Válaszul fél órával az indulás után betoltam egy másik feketelevest: Espresso gélt. Későbbre terveztem, de most volt szükség rá, mert láttam, hogy egy ideje már az is megelőz, aki hátrafelé fut. Az 50 mg koffein hatott, a Magaslatról lefelé úgy hasítottam a sárban, mint az álom, azt hiszem, előzgetés közben még ujjongtam is.
– Ezért jöttem! Én ezért jöttem – kiabáltam, és iszonyúan élveztem a kamikaze zuhanás minden centiméterét. Ez után jött a Hegyes-hegy, a mennyország, meg a görcsök. És én, azt a villanásnyi lelkesedést, az örömöt, amitől visítani tudnék, már nem cipeltem magammal a csúcsra, leesett valahol útközben. Remélem, felszedte valaki.
Odafent szép volt nagyon. Korábban már lement a nap, de itt utolértük, és ő vörösre festett minket, ahogy elcsíptünk egy második naplementét. Még Coelho-idézet sem kellett hozzá.

Aztán, ahogy alábukott, senki nem mondta ki, de sürgető érzés lett úrrá minden futón. Érezni lehetett, ahogy egyre gondolunk: addig kell futni, tempót diktálni, amíg még lámpa nélkül lehet. Csendben tettük a dolgunk, olvadéktól bővizű jeges patakokon keltünk át, az elsőn még óvatosan, bokáig gázolva a többibe. A magassággal együtt csökkent a hőmérséklet, de leértünk Kisirtáspusztára, ahol már alig derengett valami fény. Lámpát kapcsoltam, előbb kesztyűt vettem, majd sálat, végül a széldzseki is helyet talált rajtam. Futottam, megettem a második gélt, de ez már nem szállt a fejembe úgy, mint az előző, nem utasította ki onnan a rámtörő nyűgösségemet. A sötétet nehezen szokta a szemem, a testlámpa kényelmetlen volt a kabáttal, az egyébként erős fénye sosem oda vetült, ahová szerettem volna, a sár egyre csak hízott, és így, hogy nem láttam rendesen, egyre biztosabb voltam benne, hogy híg fosban futok. Már nem kerülgettem semmit, dagonyáztam benne ferdén és egyenesen, a sár pedig krémesen, meg avartól darabosan a cipőmbe folyt, elől a térdemig, hátul combközépig fröccsent fel.
És akkor, amikor már pont elegem volt az egészből, felértünk az utolsó magaslatra. A Nagy-Sas-hegy vagy a Só-hegy lehetett talán, de ott adott valamit nekem a Börzsöny, amiért érdemes volt sötétben, híg fosban is odamenni. Mert ott fent, a tiszta téli égbolton, fejem fölött a hold félbevágott fényével és árnyékával megjelent előttem az Orion csillagkép, és pont olyan melankolikusan szép arcát mutatta, mint mikor 14 évesen, a plátói szerelem érzésével gyürkőzve, a Nothing else matterst hallgatva bámultam fel rá a szobám ablakából. És ott, futás közben kapkodva kimértem a jól ismert távolságot, hogy megkeressem a Plejádokat is. Ott voltak mind a heten, 443 fényévnyire, csak picit melléjük kellett nézni, hogy jobban láthassam őket. Picit felemeltek a sárból, hogy jobban láthassanak. Nem, nem úgy, mint Pataky Attilát, és az egész csak egy pillanat volt, de én innen mégis tisztábban mentem tovább, egy igazán tisztességeset hajrázva az utolsó szakaszon. Jólesett. Az egész Börzsöny, az egész Tajga Trail. Visszamenőleg.
Mert időnként bokáig kell merülni a híg fosban, hogy meglássuk a csillagokat.

Kép: Anna

Hú, hát lehet, hogy mégiscsak elvittek az ufók ott, a Só-hegyen és valami elcseszett terepfutó Coelhoként dobtak vissza.
(Azt meg már csak zárójelben merem hozzátenni, hogy a félhold, az Orion, meg a Plejádok hazáig mutatták az utat, Esztergom és Bajna között pedig láttam egy hullócsillagot, ami pont előttem hasította ketté az égboltot. Asszem, éppen akkor a szélvédőre kenődött valami szép mondat, de nem tudtam elolvasni, mert bekapcsolt az ablaktörlő.)

Arzt-Pintér Anna a Terepfutás.hu 2020-as cikkezője.
További írásai a Szőke nő fut az erdőben blogon olvashatók.