Nem te leszel a leggyorsabb I Markó Ági

Nem te leszel a leggyorsabb I Markó Ági

 

Minél többet, minél gyorsabban, rekordokért kaparva.

Mindig ugyanők nyernek, a leggyorsabbak. Valahol minden futó arra vágyik, hogy ő legyen a leggyorsabb. Lehet jönni a naplementés motivációs idézetekkel, hogy én csak magammal versenyzek, saját határaimat lépem át, képes vagyok rá, fel tudok kelni, elcammogni a hegyre és ha megvan a 3 kilométerem, már be is állok a sorba a Köztársaság nagy keresztjéért.

Jelentkezzen az, aki ezt a szíve mélyén, teljesen, 100% -ig komolyan gondolja, mert én is szeretnék abból a cuccból kérni, amit amaz szed, vagy annyira nem figyelni a körülöttem lévőket és a saját feladatomra koncentrálni. Emögé bújva könnyebb feldogozni azt, hogy hát soha a büdös életben nem leszek ott, sem a legtetején, sem a legelején. A végcél a futásban a győzelem. Az elsőnek jár a jutalom és nem az kerül be a wikipédiába, aki legyőzte önmagát, hanem aki nyert, az első, a győztesekkel írják a történelemét. Ez nem csak az élsportra igaz, hanem a tömegsport jellegű futóversenyeinkre, bár itt mi is, az egyszerű halandó plebsz is a húsos fazékhoz férhet J

Nekünk, terepfutó polgároknak a versenyek bálok, egyfajta felvonulás, ott vagyunk és ha már nem tudunk a leggyorsabbak lenni, akkor megpróbáljuk, hogy milyen rokkant-igazolványt tudunk felmutatni, hogy felértékelődjön a saját teljesítményünk és ezáltal a győztesek felé emelkedjen.

Én is ilyen vagyok. Lusta vagyok edzeni, annyit beletenni még azért a 20-25 perc jobbért és igazából fogyni is kellene, meg egy nagyobb célért áldozatokat hozni, szem előtt tartani a nagy megmérettetést és e köré építeni a mindennapokat. A lusta talán önekézés lehet, inkább azt mondom, hogy nem teljesen következetes, túl spontán, viszont lassan tisztába kerülök a saját képességeimmel, hibáimmal és nem fogok olyan dolgokat magamévá tenni vagy magam azzá válni, ami nem én vagyok és a legmélyén a testem és lelkem is ellenkezik ellene. Legyél ami akarsz, mindent el tudsz érni, csak egy tehetetlen kis senki vagy még. Ezeket szeretik ám durrogtatni. Egy frászt! Én inkább úgy látom, hogy keressük meg, hogy mit szeretünk – ebben az esetben adott a futás a természet – és akkor miben is vagyunk jók, és ott mik érdekelhetnek. Szeretünk rövideket futni, vagy utáljuk a meredekeket meg a sarat? Csinos a ruhánk, kitartóak vagyunk, jó mesélők? Én, a magam szedett-vedett hedonista, spontán életszemléletével nem vagyok egy jó élsportoló alany. A rendezetlenségemnek és csapongó szenvedélyességemnek köszönhetően, ha úgy van, akkor simán kihagyom a reggeli futást egy jó kávéért a napsütésben szanaszét hallgatva az aktuális kedvenc számom, írogatva, főleg egy nyári délután veszélyes ez, amikor a bicajomra pattanok, majd a Kertemben ülök mezítláb a fűben egy rég nem látott kedvessel. Kovászos uborkával meg sárgabarackkal frissítek, tudományos alapon nem eszem rendes futó módjára, és netán, ha tartom is a tudatos étkezést egy hétig, akkor utána tuti megeszem egy friss kakaóscsigát az Örsön. A vitaminokat is akkor kapdosom be csak, amikor nincs napfény. Viszont szívós vagyok, gyerekkorom óta sportoltam, nem egy unalmas délután álltam fel a kanapéról, hogy maratonista leszek, sem egy depressziós időszak után jött a mozgás az életembe, így akár ez determinálhatna arra is, hogy felérhessek az élmezőnybe, ha beletenném az energiát. Akarok én megtervezett, rendszerezett, minden nap felkelős, hosszú futásokon nagyon mélyre-nyúlós, listakészítős életet? Úgy sem lennék az első, arra már nagyjából születni kell.  Sokszor álmodoztam, hogy átszakítom a célszalagot, hiszen ott van az a gyermekkori versenysport múlt, de visszagondolva ez talán segített is abban, hogy ez nekem ne legyen fontos. Nem fontos, hogy a leggyorsabbnak álmodjam magam.

Listák (pfúúj)…Annyiszor írtam őket, és mindig arra emlékeztetnek, hogy ez csak pár egymás alá hányt gondolat, ami nem valósult meg. Ezért nem írok listákat már, viszont végiggondolom, hogy mik azok a dolgok, amikben jó lehetek és szeretek is csinálni a futókörnyezetben. Bármikor és bárhol képes vagyok bárkivel beszédbe elegyedni, akár a Muzslára felfelé, szórakoztatni a körülöttem levőket, meghallgatni, megérteni, hozzátenni, tabutémákat feszegetni, újra gyerekként harsogni. Élénk a fantáziám, imádom a nyelveket, beszélek is jó párat és ettől legálisan is lehetek tudathasadásos J Ugyanakkor tudok küzdeni, sokszor a nehezebb, hosszabb futásokon jöttem rá, hogy mennyire erős tudok lenni lelkemben, hogy mi mindenre képes vagyok, és ez felszabadít. Máshogy nem tudtam volna hozzáférni ezekhez az erőforrásaimhoz.

Mióta elkezdtem leírogatni a gondolataimat, azt mondják a körülöttem meg távolabb lévők, meg a tisztelt jury, hogy ez jó, szeretik, ad nekik valamit. Érzem, hogy kinőnek a szárnyaim, még ha ezt szánalmasnak is lehet értékelni és sokszor ezzel kitárulkozom, másszor egyfajta rajzfilm-figuraként láttatom magam. Sokévnyi szorongást engedek el ezzel és nem zavar, hogy nyitott könyvként élek, mert régebben inkább befelé tettem. Amit nem mondok ki, kiírom, „Az “írás” nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakelletés.” – így látta ezt Márai. Jó a kedvem kint, szívesen mesélek, és tudok futni, ugyanakkor nem tagadhatom, hogy arra is vágyom, hogy gyorsabb is legyek és a derekamon nem vágjon be a futónadrág (girls’ problems).

Tavaly ez volt az egyik rejtegetett álmom, hogy majd én is ott leszek ám az elején, majd beérek és szanaszét posztolhatom magam mindenfelé motivációs bullshit-tel, hogy megtettem, dolgoztam érte, és ott voltam, minden edzés minden percében, a céljaiért küzdöttem. Szerencsére ez nem így történt. J Ha az adott nap nem ment jól, akkor azért, mert nem tettem oda magam, nem edzettem, boroztam. Azonban inkább mártírkodunk, amikor egy nem úgy sikerült verseny után, vagy már a megmérettetés elején előre borítékoljuk a sikertelenségünket. Rosszul aludt, pulzussal fut, meg amúgy is új a cipője, otthon hagyta az izóját, nem engedi az edzője, köhög és tegnap paprikás krumpli volt az ebéd. Miért kell mentegetni magunkat, hogy nem mi vagyunk a leggyorsabbak? Azért a végén meglesz a saját-határátlépés, csak éppen kifigyelgetnek a szekrényből a csontvázak. Jaj, az enyémek is ott vannak, de szorgalmasan küldöm őket a másvilágra.

Nem leszek ott, a legtöbben nem leszünk élsportolók, de vannak olyan dolgok, amikben lehetünk az elsők, amiben felérünk a dobogóra. Ezáltal könnyebb elengedni a saját kis frusztrációinkat, hogy hasonlítgatunk, méregetünk, agyalunk. Van, aki annyira eredeti, aki sokat edz és nagyon eltökélt, ámulva hallgatom, és egy sunyi mosollyal az ellógott erősítőedzésre gondolok. Van, akiben mindig annyi energia van, hogy csak ölelgetném egész nap,  hogy ragadjon át rám is, aki olyan racionális és céltudatos minden tervében, hogy biztos van neki negyvennyolc exceltáblázata, ami nekem sosem lesz és ezért irigy is vagyok. Meg ott van az őrült, aki mindig széttrollkodja a versenyeket és néküle sokkal unalmasabb lenne. A legszexibb pasi, aki mindig megdobogtatja a szívem, és persze nem maradhat ki a legkedvesebb a frissítőponton, aki megölel, ha éppen sírok. Ezekre a leg-ekre emlékszem, ezt mesélem, írom le, erint meg, mosolyodok el, löki az endorfinomat és ezek írják a terepfutás kis történelmét és nélkülü(n)k azért unalmasabb lenne ez a világ 🙂

Markó Ágnes