Nyúlcipőbolt Budai Trail 2018 by Vasák Benedek
A hó az élet. Az örök gyermeki. Minden hóesés a gyerekkort idézi, a várakozással átitatott
eufóriát. A hirtelen elcsendesedő erdőt. Az alacsonyan delelő nap súrlófényeit, a hosszú
árnyékokat a szűzhavon. A Magyar Televízió kötelező Holleanyós műsorait. A Wham! Last
Christmas-klipjét. Azt a nyolcvanhatos telet.
Sosem futottam még hóban. Hiszen csak fél éve kezdtem el futni, így nem futottam még
tavasszal, zsenge fűben, nyíló kankalinok között, nem futottam medvehagymásban, nem
futottam hárs- vagy akácvirágzáskor. És nem futottam még télen, hóban sem. Persze a
hóval nagyon jó, már-már szerelmes viszonyban vagyok, a bob és a síugrás kivételével
jóformán mindent végigpróbáltam, amit egy hegyen csinálni lehet. Pucolni való autóm,
lapátolni való garázsfelhajtóm nincs, én igazából nem látom a havazás árnyoldalát ‒ ha esik,
csak az áhítat van, és a lázas izgalom, hogy menjünk ki, minél előbb!
Nem ismerem régóta a terepfutók kis közösségét, de annyit már látok, hogy itt éppoly
izgatott várakozás előzi meg a telet, mint a sítúrázók között. Ahogy közeledik az idény,
egyre többször lesz téma a hó, egyre gyakrabban érkeznek hójelentések, egyre gyakoribbak
a kamásli- és hómacskatesztek az északi félteke futólapjaiban, egyre több poszt érkezik
arról, hogy melyik low-budget boltlánc ömlesztettáru-osztályán lehet kapni csúszásgátlót,
értelmezhetetlenül alacsony áron.
Először indultam a Nyúlcipőbolt Budai Trailen, ezen a láthatóan kultikussá vált december
közepi versenyen, és a Facebookon végignézhettem, ahogy a kivételesen stabil időjárás-
előrejelzések nyomán a nevezőkön kezdett eluralkodni ez az izgatott várakozás, a
türelmetlen, gyermeki öröm. És amikor péntek éjjel leszakadt az ég, a szombat meg teljesen
elholleanyósodott, akkor már engem is elkapott az eufória: most jön az, ami még nem volt, a
hóban futkározás!
A versenyt, az év utolsó versenyét önmagában is vártam már: akivel csak beszéltem,
mindenki nagyon dicsérte a Terepfutás.hu dzsemborikat. Mivel június végén kezdtem el
egyáltalán futni, nagyjából augusztus végére derült ki, hogy mire is vagyok képes terepen,
természetesen esélyem sem volt nevezni a korábbi Nyúlcipőbolt Trailekre. De ez a Budai trail
nagyon kíváncsivá tett: az út jókora részével közeli barátságot ápolok, és nagyon érdekelt,
hogy milyen is lehet ezt végigfutni. Talán a szemközti Nagy-Kevélyen kívül egyetlen másik
csúcson sem jártam annyit, mint a Nagy-Szénáson, ezen a csodás, elegáns vonalú, pompás
körpanorámával jutalmazó, sziklagyepes, kopáros, egészen magashegyi hatást keltő tetőn.
A Nagy-Kopasz regényes erdeje is nagy kedvencem, a kettő közötti völgybe szorult, bár
magabiztosan terjeszkedő Nagykovácsira meg, akár egy anya az orra előtt felnövő fiára,
nem vagyok képes a szuburbanizácó ezer csapásától sújtott, túl nagyra nőtt felnőttként
tekinteni, számomra mindig az a simogatni való kisgyerek, barátságos, kissé kopottas
zsákfalu marad, aminek egykor megismertem.
Nagyon kíváncsi voltam tehát, hogy milyen lehet ezen a jól ismert és szeretett vidéken futni
‒ bár igazából az út egy részén már futottam, még szeptemberben egy drámai idővel
abszolvált kis Szénás-körön. Az volt az első komolyabb (azaz ‒ kéretik nem röhögni ‒
félmaratonnál hosszabb) terepfutásom, fogalmam sem volt, hogy hogyan osszak be erőt,
frissítést, tempót, ki is durrantam rendesen, mire a Nagy-Szénásra értünk, még szerencse,
hogy a végén levitt Solymárra a gravitáció. Szóval, gondoltam, arra is jó lesz ez a futás,
hogy kiköszörüljük a csorbát, és rendesen, ájulásközeli állapot nélkül megfussuk a Nagy-
Szénást.
A hóváró lelkesedés mellett annyi ráció azért szorult belém, hogy még vasárnap reggel a
korábban tervezett 3:15-ös időt józanul átírjam 3:30-ra. Bár először futottam hóban, annyi
túratapasztalatom azért van, hogy nagyjából sejtsem, mennyit lassít a taposás-csúszkálás.
Másrészt, ahogy megláttam a szikrázó napsütést, a tökéletes szélcsendet, a stabilan
fagypont alatti hőmérsékletet, azonnal elhatároztam, hogy ebből örömfutás lesz. Nem
érdekel az óra, nem érdekel, hogy utolsó leszek-e, ebben az időben, ezen a terepen pont
úgy fogok futni, ahogy jólesik, és a táv minden méterét perverz módon, százszázalékosan
kiélvezem. Ha ennek az ára a nagy, tunya belesétálások sokasága, akkor ezt az árat
szívesen megfizetem.
Egyetlen kockázatot láttam a dologban: fogalmam sem volt arról, hogyan viselkedik majd a
cipőm. Amatőrségemet jól jellemzi, hogy még az utolsó pillanatban is azon gondolkodtam,
hogy inkább bakancsban indulok. Kipróbált Lowám csak 140 grammal nehezebb, mint
belépőszintű Salomon XA Lite-om, aminek a talpáról eddig annyit tudtam, hogy marha
nehéz pucolni ezt a túlbonyolított, ezer apró kis, milliméteres vályúval ellátott Contragripet,
de nem igazán éreztem, hogy sokat hozzátett volna eddigi futásaimhoz. Aztán körülnéztem
a közösségi helyszínként szolgáló tornateremben, és győzött a józan belátás: nyilván nem
fogok ötszáz ember között egyetlenként bakacsban futni.
Meg kell mondjam, ritkán ér felszereléssel kapcsolatban ilyen kellemes meglepetés. Furcsa
mód ezen a havas terepen jöttek ki az XA Lite legjobb tulajdonságai: a talpán körbefutó, a
talpszélre kiszaladó masszív recézés szinte tökéletesen fogta a havat. A táv végefelé, ahol
már összeeresztették mindhárom táv mezőnyét, és jócskán szét volt taposva az út, meg egy
picit meg is olvadt már a napsütötte, déli lejtő hava, és hát nekem is pilledtek voltak már az
izmaim a magabiztos stabilizáláshoz, szóval a Tarnai-pihenő környékén meg-megcsúszott
már a cipő, de akkor is rengeteget segített a korrekcióban. A felső- és a talprész ugyanolyan
jól fog átvizesedve is, teljesen stabilan ölelte a lábfejem, nem kezdett el nyúlni vagy
csúszkálni, és az olvadék sem áll meg benne: ahogy elnéztem, egyszerűen kifolyik a könnyű
anyagon. A korábban sokszor érzett kényelmetlenségnek, azaz annak, hogy az én pronyó,
véramatőr, sarokcsapkodós "stílusomhoz" (már ha lehet ezt a merev talpú bakancshoz
szokott csörtetést "stílusnak" nevezni) ez a cipőcsillapítás túl kemény, nos ennek itt a
tízcentis hóban nem volt semmi jelentősége.
Hó-hó-hó-hó
Úgyhogy hatalmas szerencsémre a cipő is segített az örömfutásban. Nincs is annál szebb,
amikor tényleg minden összejön. Pont annyira ismerős terep, hogy megnyugtató
magabiztosságot adjon, ugyanakkor sosem tapasztalt körülmények fogadnak, hogy legyen
egy kis komfortzóna-sértés hangulata a dolognak. Ragyogó, szikrázó napsütés, amely
jótékonyan melenget, de éppen stabil -1 fok, hogy ne latyakosodjon az út. Pompás állapotú
friss hó, amely éppen annyira tapad, hogy ne csúszkáljon rajta össze-vissza az ember, de
még nem annyira nedves, hogy cuppogós masszává gyűljön a zokniban. És mindennek
tetejébe a verseny koronaékköve: a tökéletes szélcsend, amely nemcsak az indulók, de a
frissítők-ellenőrzők-önkéntesek életét is szebbé tette. Legnagyobb meglepetésemre a
mindig szeles Nagy-Szénáson sem rezdült a levegő, aminek nyilván az itt csippantó Szénás-
körös Perl Gergelyék örültek a legjobban.
A Budai trail csúcspontja (nem csak a szintrajz szó szerinti értelmében) egyértelműen a
Nagy-Szénás volt, ez a csodás sziklagyep Nagykovácsi fölött. Sokan körülöttem, az L táv
mezőnyének hátsó kétharmada környékén futók most jártak itt először, és nehéz volt nem
észrevenni meglepetésüket: bizony, még a Budai-hegység, még egy béna kis ötszázötvenes
csúcs is tud olyan hatást kelteni, mintha legalábbis a Fátrában lenne. Varázslatos
körpanoráma, a Pilis-csúcs masszív, bálnaszerű testétől a Dobogókőn át a Kevélyekig, a
Hármashatár-hegyig, a János-hegyig, lent, a völgyben Nagykovácsi, fölötte a hosszan
elhúzódó Nagy-Kopasz: amerre továbbfutunk. Kis csapatban repesztünk le a hegyoldalban,
a napsütésben, a roppanó hóban, vigyorgunk egymásra, vadidegenek, néha kurjant valaki
örömében, és valószínűleg mindenki ugyanarra gondol: a hó az élet. Az örök gyermeki.
Tizenkettő mögöttünk, tizenöt előttünk, általában valahol pont itt kezd felszabadulni az
endorfin, és ez szakasz, a Nyúlcipőbolt Budai trail L távjának közepe táján, nos, ez
tökéletesen sűríti magában mindazt, ami miatt a terepfutás a világ egyik legjobb dolga.
Annyira elkap a hév, hogy Nagykovácsiba tőlem merőben idegen módon 5 perc alatti
kilométeridővel futok be, úgy kell figyelmeztetnem magam, hogy ennek nem lesz jó vége.
Szerencsére jön a frissítőpont, fölötte meg az emelkedő, egyszer csak meglátok egy
utcatáblát: Séta utca, na, ez égi jel nekem, gondolom, és lelkiismeret-furdalás nélkül
belesétálok, miközben abban reménykedem, hogy következő táblán nem az szerepel majd,
hogy Roham út.
Nagykovácsi után megint változik a táj, a húsz fokon delelő nap szinte vízszintesen süt be a
sűrűn nőtt, fiatal tölgyesbe. Örömfutás ez is, csak máshogy, a fák között cikázó egynyomos
ösvényen már végképp szétszakadt a mezőny. Egy futótárssal megyünk együtt, egymást
húzzuk egészen a célig, hol ő megy elöl, hol én, kettesben, magányosan futunk a roppanó
hóban, a néma erdőben. Ebben pont az a szép, hogy annyira békésen középhegységi a táj,
nem akar több lenni magánál, mint a Nagy-Szénás Fátrává válni akaró sziklagyepes
csúcsgerince. Persze a mezőny nagy része elment előttünk, nyilván szétzavarta a vadakat,
úgyhogy tényleg egyedül futunk az útvonal következő sziklagyepéig, a Tarnai-pihenőig.
Ahogy elnézem, a Terepfutás.hu-s versenyeket az is megkülönbözteti a többitől, hogy
nagyon gondosan választják ki a fotósok pozícióit: a Tarnai-pihenő kopasz dolomitletörése,
a rajta átvezető úttal, a háttérben a Budai-hegység és a Zsámbéki-medence látványos
díszletével tökéletes és drámai helyszín. Itt kicsit össze is terelődik a mezőny:
felvillanyozódva a kilátástól, a pont kényelmesen futhatóvá váló lejtőtől, az utolsó nagy
etaptól, és nem utolsósorban a frissítőpont közelségétől, mindenki megindul, a szikrázó
hóban megnyújtott lépteink tényleg látványos témát adnak a fotósoknak.
Aztán nem marad más, mint egy barátságos csacsogással végigsétált emelkedő, majd egy
felszabadult lezúzás Telkibe. Itt már érzem a bokám körüli izmokban és a combom belső
oldalán a huszonvalahány kilométernyi folyamatos lépéskorrekciót, és azt is sejtem
nagyjából, hogy a legtöbb sérülés ilyesmi szituációkban történik, úgyhogy az utolsó két
kilométeren próbálom tartani a visszafogott, hatos körüli átlagot. Futótársam nemes
gesztusként bevár, együtt fordulunk be a célba, szinte egyszerre végezzük a befutóérem-
óramegállítás zárórítusát, rásandítok a rajtszámára, Roland, szia, hadd mutatkozzak be így
a végén, köszi a túrát! ‒ imádom ezeket a versenypajtizásokat.
Általában hagyom két-három napot ülepedni a versenyeket, mielőtt írok róluk. Ennyi idő arra
is jó, hogy az ismerősökkel megdumálhassuk az élményeket, meghallgathassam,
elolvashassam a beszámolókat, hogy a fotók előhívják a benyomásokat. Így, pár nap múltán
élesebben kirajzolódik, hogy mit rejt a versenyközpont fesztiválhangulatú tornatermének
zsibongása. Induló, aki a rajt előtt tudja meg, hogy meghalt az édesanyja. Induló, aki öt
perccel marad le a szintidőről, bezár előtte a frissítőpont, de egyedül, fogcsikorgatva
végigcsinálja. Aki tök őszintén megírja, hogy a menzesze tönkretette az egész versenyét.
Volt, aki este, a futás után színházba ment, más meg a Kossuth térre. Ott ül egymás mellett
a sörpadon a gluténmentes vegán meg a gulyáshívő, és poszt-versenytranszban
beszélgetnek egymással az élményeikről. Számomra kompromisszumok nélküli örömfutás
volt, életemben először a hóban, nem túl délceg, de aránylag vállalható idővel (3:25), öt
perccel a tervezetten belül; másnak viszont maga a pokol. A lényeg, hogy mindannyian itt
voltunk, ezernyi karakter, életút és motiváció, és nyilván mindannyian itt leszünk a következő
versenyen is. Nem sok ideje, fél éve ismerkedem a terepfutással, de annyit látok, hogy ez
pont olyan, mint a sí- vagy teljesítménytúrázás: olyan ember nincs, aki azért hagyja abba,
mert az előző verseny vagy túra túl sok volt.
Vasák Benedek
