Őszi események és ami ezekből rajtam szűrve át látszik
Őszi események és ami ezekből rajtam szűrve át látszik, Borhegyi Éva írása.
(Sok szeretettel ajánlom mindenkinek, aki azon aggódik, hogy a terepfutás valami bonyolult dolog)
Úgy jött ki a lépés, hogy 2024 októberében három futóversenyen is voltam. Három különböző távon, más-más terepviszonyok között, abban viszont azonosak, hogy már mindegyiken voltam korábban is, ami előnyös a pályaismeret miatt, meg azért, mert az eredményeimet van mihez (korábbi időeredményekhez) hasonlítani.
Laza félmaraton a Vértesben
A Csákvár ECO Trail október 6-án volt, ez a Trailrun.hu rendezvénye. Terepfutás.hu cikkezőként kaptam rá lehetőséget és azért éltem vele elsősorban, mert négy évvel ezelőtt már indultam rajta egyszer és kíváncsi voltam, mennyit javultam/romlottam azóta. Inkább az utóbbira számítottam, annak ellenére, hogy négy éve még nem használtam olyan hasznos trükköket, mint például az, hogy előre áttanulmányozom az útvonalat. Nem néztem utána, mire számítsak menet közben, mondván, legyen meglepetés! Aztán olyannyira meglepetés lett, hogy a végén, a városba visszaérve úgy éreztem, az utolsó kilométereknek soha nem akar vége lenni és nem értettem, miért nincs még itt a cél, hiszen már elértem a települést. (Pedig ha előre megnéztem volna, hogy a Csákváron áthaladás az bizony még bőven három kilométer, akkor nincs ez az idegesítő bizonytalanságérzés.) Azóta már eljutottam arra a „szintre”, hogyha nem is járom be előzetesen a pályát, de tanulmányozom annyira a térképen, hogy tudjam, milyen szakaszai vannak. Például hogy mennyi emelkedője van, azok hol vannak, hányadik kilométernél, milyen hosszúak, milyen meredekek – az is kellemetlen tud lenni menet közben, ha végeláthatatlan az emelkedő -, de azt is jó tudni előre, hol van futhatóbb szakasz és lehetőleg jusson is eszembe, hogy itt majd nagyon futni kell, ne bambuljak be!
A Csákvár ECO Trail úgy élt emlékeimben, ami egy kellemes, nem túl megerőltető félmaraton, melyben van egy „flow-lejtő” egy vízmosás mentén (ami mostanra alig volt felismerhető: az árkot benőtték a növények). A nem túl megerőltető alatt azt értem, hogy a kellemetlenebb – de viszonylag könnyen megfutható – emelkedője a pálya elején van, a 468 méter szintből azonmód frissen le lehet gyűrni vagy 300 métert, és bár még később is van egy-két emelkedősebb szakasz, azok már nem lehettek olyan súlyosak, hogyha nem emlékszem rájuk. A többi része kellemes futás is lehetne akár, ha nem kéne sietni vele, merthogy jól futható, ki kell használni a rohanásra alkalmas részeit. De a rohanás ritkán kellemes. (Néha viszont előfordul, hogy az. Igazából ez az egyik fő célja ennek a futósdinak, olykor-olykor váratlanul, véletlenül belekerülni egy kellemes típusú rohanásba a természet lágy ölén.)
Amióta előrelátóbb vagyok, versenyek előtt arrafelé indulok el bemelegíteni, ahol a verseny vége lesz: nincs annál jobb, mint az utolsó egy-két kilométeren előre tudni, mi jön a végén és főleg, hogy egyáltalán merre kell menni. Most ezt a vége-ellenőrzést megtettem odafele menet. A parkban, ahol az utolsó párszáz méteren áthalad az út, áll egy fekete diófa. Nem úgy fekete, mint a dióburok-fúrólégy kártételével érintett közönséges diófák termése, hanem ez a neve, ez egy másik faj, Észak-Amerikában őshonos és nagyon kemény a diója. Ebből a termésből hullott jónéhány a pályára. Nosza, lerugdostam onnan őket, nehogymá’ még arra is figyelni kelljen a vége-rohanás közben, hogy ezeket a kemény golyókat kerülgessem…
Amikor most idén odamentem, nem sok kedvem volt a futáshoz. Mert nincs felkészülésem. Két éve még olyan, amilyen, de volt. Eddigi öt- vagy hatéves pályafutásom során csak egy év volt olyan, hogy edzői irányítással edzettem arra, hogy gyorsabb legyek, bár nem kifejezetten terepfutásra, hanem másra, de nyilván profitáltam belőle terepen is. Ha most azzal a felkészültséggel rendelkeznék, akkor annak kellett volna célomnak lennie, hogy két órán belül fussam ezt a félmaratont, ehelyett tulajdonképpen még annak is örülnöm kellett, hogy csak három perccel lett rosszabb az idei időm a 2020-ban elértnél.
Szóval a buszállomásról lassan vánszorogtam a versenyközpontba, komótosan öltözködtem, az utolsó tíz percben indultam el bemelegíteni valamicskét, úgy kellett futnom vissza, hogy odaérjek a rajtra. Hátulról indultam, ezért nem tudom, végül hogyan értem be a célba a középmezőnyben, mert nem rémlik, hogy olyan sokakat előzgettem volna, sőt. Ők inkább valahol eltévedhettek, mert konkrétan történt olyan, hogy az előttem futó srác kurjantott az előtte rossz irányba távolodónak, hogy nem arra kell menni. Szerencse, hogy ez éppen az orrom előtt történt, így nem estem bele az eltévedők táborába. Egyébként pedig elég jól láthatóan volt jelölve a pálya, ennél az ominózus résznél is egyértelmű és vastagon jelzett volt a hirtelen balkanyar.
Frissítés ügyben ez egy ideális verseny, nincs gondom semmire. Szerencsére nincs kötelező felszerelés, nem kell cipelni semmit magammal. Nem kellett frissítőponton sem időznöm, mert ezen a rövid távon, ilyen terepviszonyokkal és mert ősz van (vagyis éppen nem volt meleg, kb. 12-14 °C) nem voltam szomjas sem.
Beszámoló a 2024-es Börzsöny Trail-ről, ami Tailwind
A Tailwind szóról mindig egy csősál jut eszembe, ami szeles időben praktikus viselet, ha a trail is windy, valószínűleg azért, mert úgy rémlik, hogy a Peaks of Hungary sorozat során azt is lehetett nyerni. Emlékszem, hogy nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy ez egy izotóniás italpor (jól mondom?). Szeles, mint a Csóványosi kilátó tetején az időjárás, ahol jól jön a csősál, s talán a Csóványoson, a 23. kilométernél már elkélne egy izotóniás ital is, de onnan még hátravan a lejövetel, vagyis esetemben szóba sem jöhet ilyesmi, mert felforgatná a gyomromat. Rájöttem ugyanis, hogy én azért nem szeretek izotóniás italt inni, mert azt hiszem, hogy szénsavas, amitől persze, hogy futás közben felfordul a gyomrom. Mármint nem én hiszem azt, hanem az agyam, ami ha megérez egy ilyen izotóniás ital szagot, azt hiszi, hogy valamifajta pezsgőtabletta a kilencvenes évekből, mert arra emlékezteti. Én már csak ilyen öreg mókus vagyok, a Plusssz pezsgőtabletták hajdanvolt gyerekkoromban törtek be a piacra, azzal azonosítom. A Tailwind izotóniás italpornak (jól mondom?) nyilván tudományosan megalapozott összetétele van, amivel pótolja a fizikai megterhelés során az emberi szervezetben az ásványi anyagokat, elektrolitokat meg egyebeket, amikről fogalmam sincs. De ha tudnám is, hogy mire való, akkor is fölösleges lenne belém olyan rövid távokon, amiken futok és olyan kis intenzitással, ahogyan futok.
Az elmúlt évek során ez volt a negyedik Börzsöny Trail, amin indultam, a tavalyi maradt ki. Amilyen gyorsan az évek telnek, nincs jelentősége, hogy egy vagy két éve voltam utoljára, összemosódnak már nem csak évek, évtizedek is…
Eddig mindig úgy volt, hogy vittem biciklit, mert fölmértem, hogy a diósjenői vasútállomástól elég messze van a versenyközpont, meg nyár lévén a futás után még bőven világosban elkarikázgattam Nógrád-Királyrét-Szokolya-Kismaros felé és rendszerint a Nomád bárba is betértem. Idén viszont Váctól nem járt a vonat Diósjenőig, hanem busz pótolta. Ezért, meg a korai sötétedés miatt a biciklis verziót elvetettem, aztán jó 40 perc volt, mire besétáltam a Szabadidő parkig. Úgyhogy azt még a futás előtt elkezdtem számolgatni, mikor kell majd elindulnom visszafelé, és egy kicsit izgultam azon, hogy ne legyen nagyon sokkal rosszabb az időm a legutóbbinál, hogy legyen esélyem elérni a kiszemelt időpontban a vonatpótlót.
Az, hogy némileg módosult az útvonal, nem változtatott a távon, nekem legalábbis a 2022-es is 30,37 km volt és az idei is véletlenül pont 30,37 km-re jött ki az órám szerint. De a lényegek, a hegymenetek teljesen ugyanazok maradtak, úgyhogy a teljesítési időket teljességgel összehasonlíthatónak gondolom. (A 2022-es: 4:15:09, a 2024-es: 4:35:13 – nyilván nem voltam elégedett, de örültem, hogy csak 20 perccel lett rosszabb.)
A 30 kilométeres Tailwind Börzsöny Trail-en már bonyolultabb a frissítés, ámbár idén rájöttem, hogy a kötelező felszerelés csak a félliteres tartály meglétét teszi kötelezővé, azt nem, hogy abban legyen is valami folyadék. És ennek nagyon megörültem, mert van néhány dolog, amit nehezen viselek futás közben: a zörgéseket (kulcsok, aprópénz), a parfümszagokat és a folyadék lötykölődését a víztartályban. Úgyhogy szerencsére még lötykölődés nélkül futhattam az első 10 km-t, csak azután vételeztem vizet a Királyházánál lévő frissítőállomáson, mondván az előttem álló hosszú felfeléhez szükség lesz rá, de nem töltöttem tele, merthogy nincs nyár, nincs kánikula, nem is leszek annyira szomjas és különben sem jó sokat inni, mert az emelkedők után még futni is kell, a Nagy-Hideg-hegyig jól futható jópár kilométer van. Mint említettem, nem először voltam most ezen a versenyen, de megint elcsodálkoztam azon, hogy ez a Nagy-Mánás, Sasfészek-bérces mászás nekem majdnem egy órát vesz igénybe és milyen irgalmatlan hosszúnak tűnik legyűrni ezt a 600 méter szintet ezalatt a négy kilométer alatt! Naná, hogy a vizem mind egy cseppig elfogyott már a felénél, pedig szerettem volna inni utána is.
E majd’ egyórás szélsőséges igénybevételt követően elkezdtem szédelegni, pontosabban szólva tulajdonképpen az ájulás környékezett, de nem annyira komolyan, merthát mozgás közben már csak nem ájulok el, de azért érezhetően kezdett a külvilág amolyan álomszerű jelleget ölteni. Furcsa volt az Oltárkő, hogy ez biztos mindig ilyen nagy szokott lenni?
Bizonyára „leesett a vércukrom”, állapítottam meg „szakszerűen” és akkor jutott eszembe, hogy el akartam hozni azt az energiagélt, amit még talán a Császtára vettem – merthát az azért elég hosszú ahhoz, hogy menet közben pótlólagos cukrot kelljen magamhoz venni -, emez, a Börzsöny Trail meg bár nem annyira hosszú, azért meglehetősen erős. Igazából kettő energiagélt szereztem be anno, de csak egyet használtam el, szóval volt egy ilyenem otthon és… igen, és az akkor is otthon volt. Olyan ritkán kerülök ebbe a helyzetbe, hogy szükségem lenne rá, hogy simán megfeledkeztem róla.
Úgyhogy a Nagy-Hideg-hegyen aztán rögtön a cukrot kerestem (csokoládé formájában tömtem magamba) és ittam a vizet, miközben bevallottam Puskás Bécinek (az Edelényi Futók Egyesülete működtette a frissítőállomást), hogy nem megyek a Szádvárra – hiába hívott meg rá kedvesen már hónapokkal ezelőtt -, mert egybeesik az őrségi futóeseménnyel, ahol nem csak én fogok futni, hanem a rövid távon a két lányom is – ez az egyetlen olyan esemény, ahova családostul szoktunk menni.
Érezhetően erőre kapva folytattam az utat. De ilyenkor (20 km táv és 1350 méter emelkedés után) már nem igazán esik jól az Égés-tető meg a Csóványos (sőt, a kettő közti kalandos futópálya sem). Az utolsó nagy emelkedőn az előttem haladó srác megjegyezte, ha elérjük a kilátót, onnantól már csak lefelé van, „a lejtőn meg még a szar is gurul”. Ezt a mondást eddig csak Héjja Bálinttól hallottam, aki ironikus-tréfásan magára szokott utalni ezzel, holott pedig hát bármikor csak úgy fölszalad a Mont Blanc-ra meg vissza, annak meg aztán vannak olyan részei, ahol egyáltalán nem mindegy, hogy valaki gurulásnak indul-e avagy sem… vagyis előbb mondanék rá más egyéb, szuperlativuszosabb jelzőt… Héjja Bálintról viszont eszembe jutott a Vulkántúra (az elmúlt években ott láttam néhányszor), azon ugyanez a szakasz még viszonylag az elején van és sokkal frissebben, erősebben, lelkesebben szoktam itt még mozogni…
Az, hogy egy Börzsöny Trail mennyit emészt föl az állóképességemből, erőnlétemből, illetve, hogy azokból mennyi maradt a végére (amiből ugyebár következtetni lehet arra, hogy mennyi volt elinduláskor…) az a vége 7 km lejtőn derül ki. Volt olyan év, hogy majdhogynem lassabban tettem meg az utolsó 7 kilométert a lejtőn, mint az első 7 kilométert zömmel fölfelé… Azt nem tekintettem elfogadható teljesítésnek. Ezúttal, bár közben már vártam nagyon a végét – az utolsó 5 km már alig akart mögém kerülni -, de legalább még futómozgásra emlékeztető mozdulatokat végeztem.
Viszont eléggé sietnem kellett, hogy időben el tudjak indulni és még elérjem a buszt a vasútállomáson. Úgyhogy a kaját már menet közben fogyasztottam el, szerencsére, mert így kevesen látták, ahogy a tzatzikit a papírtányérból szürcsölöm.
Az Őrségben
Az őrségi futás esetén sem volt nagy kedvem idén a hosszabb távhoz, a 23 kilométerhez. Az ugyanis kétszer ugyanaz a kör. És ez olyan, hogy kevés szint van benne, vagyis tulajdonképpen végig rohanni kéne, de nagyon… Nadehát én most éppen nem tudok annyira rohanni, mint két éve, főleg ennyit nem, úgyhogy végülis az egykörös, úgynevezett negyedmaraton mellett döntöttem, ami megközelítőleg 12,5 km. (Ez a táv úgy jön ki, hogy a nagyjából 11 km-es kör a rajt/céltól kb. 700 méterre van. A hosszabb távon futóknak pedig a második kör előtt nem kell bemenni a versenyközpontba.)
Ilyen rövid távon még nem indultam versenyen. (Ennek egyébként csak kb. a fele terep, a másik fele a településeken belüli aszfalt, illetve, ami még rosszabb: két település közti országút. És ugyanez az útvonal a hatodik szervezésben is… Hát, szerintem a környéken sokkal jobb adottságok vannak annál, mintsem hogy mindig erre az egy kis, nem túl előnyös körre kelljen kényszerülni…)
Az, hogy ezen a távon frissítsek, a gondolataimban sem merül föl, de még úgy sem, hogy elfutok a frissítőasztal mellett és sajnálkozom magamon, hogy jajj, de kár, hogy nem ihatok!
Megpróbáltam ezt az egykörös menetet magamhoz képest viszonylag gyors tempóban lehozni, mondván, hogy ennyit aztán igazán ki lehet bírni, akár némileg szenvedve is. De az ezrek átlaga – azaz a pace: 5’18’’ – rosszabb lett a múltkorinál, mert edzettségileg és térfogatilag ez most nem úgy állt össze, hogy felvegyem a versenyt a korábbi önmagammal, ezért valószínűleg akkor se lettem volna képes a két évvel ezelőtti „sebességre”, ha jobban igyekszem, azonban néhány másodperccel ennél lehetett volna jobb, reálisan, ha az „irányítóközpont”, azaz a fejbéli odafigyelés mindvégig a lehetőségekhez képest kivitelezhető leggyorsabb haladásra koncentrált volna. Ez, vagyis a saját magam nógatása nem megy csak úgy, mankó nélkül. A BSZM-en (Balaton Szupermaraton – a négynapos csapatversenyen voltam) volt az, hogy Péter Attila, a szpíker egyik reggel a lassan csordogáló rajtban váró tömeget szórakoztatta (néhány másodperces különbséggel, egyesével engedtek utunkra), akkor mesélte, hogy egyszer megkérte az egyik futót, hadd hallgasson bele a fülhallgatójába, hogy mit hallgat futás közben, és legnagyobb meglepetésére kb. az volt rajta, hogy „Gyerünk Józsi, húzz bele, hajrá!” és a futó, aki a Józsi, elmondta, hogy az egész zenelejátszón ilyen és ehhez hasonló önbiztatás van, több órán keresztül. Persze a tömeg egy emberként röhögött ezen, pedig hát milyen ötletes! Ő így oldja meg, hogy ne hagyja magát ellanyhulni, hogy az esze végig a sebességre koncentráljon.
Ritkán esik szó ilyesmiről, de szerintem sokszor csak annyi hiányzik ahhoz, hogy az ember a magához mért teljesítőképesség felső határát elérje, hogy saját magát tudatosan ösztökélni tudja. Vagy legalábbis nekem, mert amúgy az életben sem sietve mozgok, kapkodva, mintha versenyeznék valakivel, ki csinálja meg gyorsabban… Gondoltam már arra, hogy a zenéhez fordulok, vannak is ilyen célra összerakott ajánlások az interneten, bár olyannal még nem találkoztam, ami tudná, hogy az én lihegésemmel összehangolt percenkénti lépésszámom mekkora sebességet eredményez. Merthogy honnan is tudná, mekkorákat lépek? Vagyis nekem kellene kikísérletezni, hogy milyen gyors tempóban kell lihegnem (ti-ti tá) ahhoz, hogy úgy lépegessek, amivel éppen akkora sebességet érek el, amennyivel haladni akarok (vagy fordítva, a lépések határozzák meg a lihegést). Ha az megvan, akkor lehet hozzá zenét keresni BPM alapján. Első körben persze a kedvenceim között keresgélnék, bár azok jellemzően nem annyira pattogósak. Egy ilyen élményem van, amikor zene segített valamelyest elfogadható gyorsasággal haladni: szintén a BSZM-en, egy 20 kilométeres szakaszon akartam kissé jobban sietni az általános, beszélgetős kocogási tempót meghaladva és ennek elősegítésére kerestem az mp3 lejátszómon valami pörgősebbet. És találtam is, mert néha rádobok ezt-azt, ami valami miatt elnyeri a tetszésemet. Kicsit kínos, mert ez a valami végül Justin Bieber és egy másik kölyök közös dala, a Stay lett, aminek ugyan a tempója csak 85, de tulajdonképpen attól, ahogy a dalszöveg viszi, olyan, mintha a duplája lenne (a „metronóm-kattogások” szünetében is van szótag). Nem a 20 km elején találtam meg, úgyhogy csak tizenvalahány kilométeren át hallgattam ezt az egy számot, hogy mankóm legyen a sebesség tartásában, de biztos, hogy több mint tízszer hallgattam végig. A végén már nem tetszett annyira a dal, de annak nagyon örültem, hogy így a segítségemre volt.
Ilyenek tehát a futós élményeim, frissítés elenyészve szerepel bennük, a felszerelésem pedig minden évszakban ugyanaz: mackónadrág pólóval, csak télen kiegészítem egy hosszú ujjú felsővel meg egy sapkával. A cipő, az nem mindegy, milyen. De ezen a területen nagyon kiszolgáltatott az ember. Ha szerencséje van és talál egyszer egy megfelelőt, utána ugyanolyat már soha többé nem lelhet a gyártók állandó változtatgatásai miatt… Az meg szinte hihetetlen, hogy bizonyos márkák egyáltalán nem, vagy csak alig lelhetők fel Magyarországon. Pár hete végre beszereztem az első Altrámat – ennek a cipőnek van egy kis misztikuma idehaza – lesz, ami lesz alapon, mondván sosem fogom tudni kideríteni, milyen, ha nem nyomok le benne 30 kilométert egybefüggően… Úgyhogy nem így tanácsos egy cipőt bejáratni, de végül ez történt: elvittem magammal a Mátrába, mondván, a talpának friss rücskössége lesz az egyetlen eszközöm az előre havas-csúszósnak jelzett pályára, amivel a Galyaváron szembesülnöm kell. De ez már egy másik történet, ráadásul hivatalosan nem is terepfutás.
Borhegyi Éva
A szerző a Terepfutás.hu 2024-es cikkezője.
