Peaks of Vértes, ahogy Vasák Benedek látta
Ez már a negyedik. Mármint a negyedik a a Terepfutás.hu Peaks-sorozatából. A Mátrát valahogy kihagytam, de a Pilis meg a Budai felkészített arra, hogy mi vár a Vértesben. Már-már tájfutásba hajló (a tájfutás ugye itt nem azt jelenti, hogy tájban fut az ember, hanem hogy tájékozódnia kell futás közben), órakijelzőn folyton tracket bámuló, úttalan utakon átgázoló, rudlifelverős, avarban megbúvó csúcskövek után kajtatós, meglepetésekkel teli terepfutás.
Meglepetés
Ha van a Peaks-sorozatnak kulcsszava, akkor az a meglepetés. Ezerszer jártam már a Pilisben/Visegrádi-hegységben, meg persze a Budaiban is, néha nagy beképzeltségemben tényleg azt gondolom, hogy olyan rémesen sok újdonságot már egyik sem tartogat. És akkor jön egy Peaks of Pilis mondjuk a Prédikálószék alatti Üstök-heggyel, vagy egy Peaks of Budai a különleges mikrovilágú Meszes-heggyel, és kiderül, hogy mindkét „házi hegységem” azért meglep néha egy-egy nem ismert, nem közhelyes, viszont csodálatos helyszínnel.
Mária-szakadék. Fotó: Vasák Benedek
Na, gondoltam, mi vár akkor a Vértesben, ahol jóval kevesebbet járok, és ha nem is ismeretlen számomra, de semmiképp nem ápolok vele olyan baráti viszonyt, mint a Visegrádi- vagy a Budai-hegységgel. Régen ugyan sokat kirándultam erre, de akkor sem északon, hanem inkább a középső és déli részén – az északi területek, Csákányospuszta és környéke nekem eléggé kimaradt, és az utóbbi időben jóformán csak maratonokra (Sunset Trail, VTM) jöttem ide.
Nagy érdeklődéssel szemléltem hát a térképet, a hat csúcsból korábban mindössze egyen voltam, a Zsidó-hegyen, a több teljes homálynak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy milyen terepre készüljek – annyit persze tudtam, hogy az intenzíven művelt Vértes alepvetően a lankás, cserébe mindig sáros, nehézgépekkel durván szétjárt erdészeti utak és a meglepetésszerűen előbukkanó, látszólag teljesen értelmetlen vadvédelmi kerítések Paradicsoma, de azt már az útvonaltervezéskor láttam, hogy a Nagy-Széna-hegy–Tamás-hegy–Köves-tető vonalon szó szerint a semmiben kell majd átvágnom. Hogy ott mi vár rám? Rejtély.
Terv a lelke mindennek
Mind mondtam, a Vértes igen intenzíven művelt, és még intenzívebben vadászott hegység, ezért az ilyen úttalanutas-rövidítéses-tájfutós mókák előtt két kötelező feladat van: a Vérteserdő honlapján megnézni, hogy nem futok bele éppen egy vidám hajtóvadászatba, illetve aggódni egy jó nagyot azon, hogy mekkora lesz a sár. Ha ezzel megvagyunk, jöhet a – legalábbis számomra – élvezetes rész: megtervezni az útvonalat.
Annál is inkább, mert a Peaks of Vértes egyik vicces újítása, hogy nemcsak pontokat (csúcsokat) kell érinteni, hanem van egy kötelező szakasz is. Ez egy mindössze 300 méteres útvonalrészlet, amelyen – bármelyik irányból, de – végig kell menni. De erről majd később.
Sokféle terepfutó van, és közöttük a legmélyebb árkokat nem a Hoka-Salomon hitvita, vagy a BSI-s aszfaltversenyek megítélése ássa, hanem a navigálás kérdése. Rengetegen utálják a navigálással járó pepecselést, bizonytalanul tájékozódnak, szeretik az egyértelmű, jól jelzett trackeket. Mások meg – és én is ide tartozom – imádják az aprólékos tervezgetést, az útvonalhegesztést az AllTrailsen vagy a Locuson, a töprengést azon, hogy megéri-e belerakni azt a 600 méteres kerülőt, vagy inkább legyen ott egy átvágás, megkockáztatva, hogy belefutunk Közép-Európa legnagyobb szedresébe.
A Macska-bükk alatt. Fotó: Vasák Benedek
Én is eltököltem vagy egy órát a tervezéssel, amelynek a végén kijött egy 25 kilométeres 770 méteres szintkülönbségű útvonal, a kedves Locus még azt is megmondta, hogy kb 10 kilométert futok lefelé, és nyolcat felfelé. Na végre, gondoltam, egy körút, ahol az ember többet fut le, mint fel, pont ez kell nekem!i
Nagyjából adja magát egyébként ez a körút, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy maga Csanya, a Peaks of Vértes (és a Peaks sorozat) kitalálója és megalkotója is pontosan ugyanezen az útvonalon futott, csak velem ellentétes irányba – találkoztunk is a Tamás-hegy környékén, elég nagy volt a meglepi, amikor kibukkantunk egymással szemben a ködös erdőből.
Az én verzióm azért hosszabb, mert a szárligeti vasútállomásról indultam, és oda is értem vissza. Akik autóval mennek, nyernek négy kilométert meg két átvágást egy reménytelenül saras tarackoson, mert parkolhatnak az 1-es út mellett, az egykor szebb napokat látott Birka csárda mellett – a lustábbak egész Csákányospusztáig felmehetnek.
Ködös utak
Milyen időjárást válasszon magának az ember ismeretlen terepre, jelzetlen utakra, bonyolult navigációra? Természetesen alacsonyan lógó, lustán gomolygó, nyúlósan nedves ködöt, lehetőleg olyat, hogy a tíz méterre lévő fák már csak halványan sejlő árnyak legyenek. Mindig meglep, hogy a Vértes mennyire „középhegységi” tud lenni, pedig hát legmagasabb csúcsa, amelyre éppen most kocogok fel, a Nagy-Csákány még 500 méteres sincs. Göcsörtösen nőtt bükkök, sejtelmesen kacskaringózó fiatal tölgyek között vezet az út a magyarországi hegységek legjellegtelenebb főcsúcsára, amelyet egy csupán egy kopott betonkaró jelez az útszéli susnyásban.
Nagy-Csákány. Fotó: Vasák Benedek
Aztán a Csákány után rögtön bele is szaladok az első kerítésbe, szerecsétlenségemre találok is rajta egy feltépett lukat, amely csak arra jó, hogy becsalogasson egy teljesen elzárt erdőrészbe. A másik oldalon sértetlen a kerítés, fordulhatok vissza, és jó 10 perces bolyongás után keveredek ki az elkerített területről. Na igen, röhögök magamon, hát pont ezért szeretjük a Peaks of-sorozatot. Persze én rendes, Budai-hegységen edzett terepfutó vagyok, már a Peaks of Budain is nagyon bírtam a sok kerítést, majdhogynem ettől érzem otthon magam.
Innentől hatalmas laza szaladás az egész – lankásan kanyargó szintút, a Vértes Terepmaratonról is ismert körtvélyesi piros, aztán a Nagy-Széna-hegy ebben a ködben egészen magashegyi, fennsíkszerű mezője. Itt találkozom először egy csákvári bringással, aki szintén a Peaks of Vértesen van. Neki már megvan az én két következő csúcsom, amikor kérdezem tőle, hogy milyen az út, csak sejtelmesen mosolyog.
Nagy-Széna-hegy. Fotó: Vasák Benedek
Nagy lelkesedéssel ugrok bele a meredeken leszakadó átvágásba a Tamás-hegy felé. Itt már nemigen van szó futásról, lefelé síelek a tapadós, nedves avarban, felfelé meg kétségbeesetten kaparok a köves, folyton kiforduló laza földön. Alig látható vadcsapásokat találok, aztán a vadcsapás gazdáit is felriasztom: előbb egy őzrudli ugrik ki a sűrű ködből, aztán a fák között pompás gímek sziluettjei tűnnek fel és el. A bika pont rám néz, a fák között, vagy harminc méterre tőlem, pompás agancsa élesen rajzolódik ki a köd hátterében. Pár napja lehet már csak hátra, és leveti, igazán szerencsés vagyok, hogy láthatom. Aztán a mögötte lépdelő tehén ugrik egy valószínűtlenül magasat, és mindketten eltűnnek a különös, ködös, sejtelmes álomvilágban.
Tamás-hegy. Fotó: Vasák Benedek
A brutál kaptató végén, a Tamás-hegyen egyszercsak Csanyáék bukkannak fel a ködből. Azt hiszem, most van a Peaks of Vértes első napja, jó gazdaként körbejárják alkotásukat. Pacsi, rövid csevely, ők el balra valami reménytelen vadnyomon, én meg tovább „tornyiránt”, neki a Köves-tetőnek.
Talpélre hányva
Na, valahol itt csap be a ménkű: kegyetlen fájdalom hasít a jobb talpam külső élébe. Igazán nem vagyok az a várótermi nyugdíjas típus, aki vélt vagy valós nyavajáival pusztítja közönségének agysejtjeit, de ilyen fájdalmat ritkán van módom tapasztalni. Nem is az erőssége volt pusztító, hanem az a végtelenül kellemetlen diszkomfort, ahogy minden lépésnél végignyilallt a sújtás az előtalptól a sakamig, ahogy gördülve talajt fogtam.
Ködös Vértes. Fotó: Vasák Benedek
A dolgot tetézte, hogy itt, Kapberekpuszta felé a Vértes igencsak rászolgált hírnevére: a Gesztesi-földeken keresztülvágva már bokáig süllyedtem a sárba, miközben azért imádkoztam, hogy valóban ne legyen vadászat, mert a mező szélein elég fenyegetően meredtek a ködből titokzatosan kibontakozó magaslesek. Fú, ha ők is annyit látnak belőlem, mint én belőlük, akkor tuti, hogy idelőnek – gondoltam, de vadászat nem volt, senki nem adta meg nekem a kegyelemlövést, én meg futhattam tovább.
Mondjuk ezt futásnak már nehezen lehetett nevezni. Mivel a jobb talpamra lényegében egyáltalán nem tudtam terhelni, ezért valami egészen szánalmas, kacsázó szambát adtam elő, cipőnként másfél kiló cuppogós sárral kegészítve. Nesze neked marha nagy szabadságélmény!, röhögtem magamon, eljössz itten átélni a nagy belefutást a természetbe, a vége meg egy ilyen szifiliszes sántikálás, és örülhetsz, ha beérsz szintidő belül.
Gracias
Mindez azért volt különösen fájó, mert valóban itt jött el a Peaks of Vértes legcsodálatosabb része, a korábban már említett kötelező szakasz: a Gráciák bérce. Ez nem más, mint egy icipici, barátságos sasbércecske a Macska-bükk alatt. A dolomit finom teraszai 1-2 méter magas lépcsőfokokká állnak össze, és a legszélesebb teraszon elegáns single track vezet le a völgybe. Bár a köd mindent ellepett, valami azért azt súgta, hogy innen a kilátás is remek lehet le, délre, Várgesztes felé.
Gráciák-bérce. Fotó: Vasák Benedek
Na, ehhez képest nem láttam semmit, csípőficamos görcstánccal küszködtem le magam a Gráciák könnyedséget sugalló bércén. Csak áldhatom a sorsot, hogy viszonylag jó a fantáziám, mert így legalább el tudtam képzelni, hogy milyen király is ez a hely. Pont ezért szeretjük a Peaks of… sorozatot, mert mint egy prémium utazási iroda, olyan helyekre visz el, ahol egyébként magunktól nyilván sose járnánk.
Innen már nagyon közel van a Zsidó-hegy, ahol újra összefutottam a korábbi bringás kollégával. Ő már végzett, indult haza, rám még várt egy nem túl izgalmas, de legalábbis számomra sok meglepetést nem rejtő végigsántikálás az országos kéken. Félreértés ne essék, vannak ennek nagyon szép részei (Vitányvár, ez a jobb sorsra érdemes, viharos történetű és csodás fekvésű emlék, meg a Mária-szakadék, amelyről nem is gondolná az ember, hogy a Vértes ilyeneket is tud), de én már elég sokszor jártam erre.
Összességében a Peaks of Vértes pont azt hozza, amit a korábbi Peaksek után már várhatunk egy ilyen instant kihívástól. A kutakodás, a tájékozódás miatt nem gyors, viszont érdekes, helyenként bújkálós-kaparós-átvágós erdei kalandot, sok megállással, de legfőképpen azzal, hogy mindegyik trackben garantált legalább egy nagy, revelatív ráismerés, hogy milyen szuper, ismeretlen helyek vannak az unalomig ismertnek hitt hegységekben is.
Szöveg és képek: Vasák Benedek
A szerző a Terepfutás.hu cikkezője. További írásait a kiazmus.hu oldalon találjátok.
