Szavanna Trail hiszen van, aki forrón szereti....

Szavanna Trail hiszen van, aki forrón szereti….

A Balaton a magyar tenger és a Velencei-hegység a magyar Szavanna.

Nem hiába, hogy itt található a nagyrészt gránit alkotta Meleg-hegy is, mely a hegység legmagasabb pontjának számít a maga 352 méterével.

Így tehát egy jó humorú versenyszervező joggal gondolhatja azt, hogy a környék ideális egy nyár végi verseny megszervezésére, amikor napközben napon 40 fokos klímát kínál a térség. Mindenki örömére a hő akklimatizáció 100% lesz a Garminban. Eggyel több sikerélmény lesz aznap.

Az ötlet bevált, hiszen idén már 10. alkalommal került megrendezésre a Trailrun.hu csapata által a Szavanna Trail futóverseny. Ezen alkalomból a jó humorú versenyszervező gondol egyet és ünnepi távként duplázást ajánl a futóknak. Az eddigi leghosszabb, 23 kilométeres távot kétszer teheti meg, aki forrón szereti. Mert így szól a verseny mottója: “Van, aki forrón szereti…”. Meg aki korán. A rajt reggel 7-kor van Pákozdon. Ehhez 6.30-ra ott kell lenned legkésőbb a versenyközpontba, amihez nekem kb. 5:30-kor el kell indulni otthonról, így 4:30-kor ébresztő.

Ekkor még szinte hűvös van, kellemes a reggeli levegő, szépek a fények a napfelkeltében. Időben érkezünk, felveszem a rajtszámom. Egyes. Mire végzek a bemelegítő futással már folyik rólam a víz. Kezd meleg lenni.

Gyűlnek az ismerősök. Leadom a frissítésem a bázis frissítőpontján. Hamarosan rajt. Leballagunk a verseny központból a rajtvonalhoz. Endrú elmondja a fontos infókat a pályáról, hogy milyen szalagozást kell követni, hol vannak frissítőpontok. Emlékeztetnek, hogy nem ártana elindítani az órán a térképes navigációt is. Feszült izgalom, ugrabugra és rajt.

A Szavanna Trail 46 kilométeres távja terepfutó utam egyik mérföldköve. Próbatétel a 40 feletti távon. Eddig a leghosszabb távjaim az UltraBalaton Trailen, Vértes Terep Maratonon és a Bodri Trailen 39 – 40 kilométerek voltak.

Idén nyáron már úgy gondoltam eljött az ideje, hogy kipróbáljam magam kicsit hosszabb távon is. Tavalyról nagyon jó emlékeim voltak erről a versenyről. Tetszett a pálya, szép vidék, jó erőben voltam és bírtam a meleget is. A többi versenyemhez igazítva teljesen ideális volt, hogy itt próbázzak a 46 kilométeres távon. Már csak azért is, mert a Pákozd – Sukoró közötti 2x 23 km kör útvonalán nincsenek kifejezetten nagy emelkedők, csak jól megfutható dombok, így az nem vesz ki belőlem olyan sokat.

Nagyon lelkes voltam, ez a cél motiválta már az elmúlt időszak edzéseit. Ritkán gondolom magamról sajnos, de most éreztem, hogy bízom magamban és meg fogom tudni csinálni a 2 kört. Ebből az optimista állapotomból verseny előtt 2 nappal azért kicsit ki tudott billenteni Szabó Gábor, akinek a véleményére megfontoltan, de adok.

Aztán sikerült helyre tennem, amit mondott. Majd meglátjuk kinek lesz igaza.

A rajt után a célom a szokásos volt. Ne fussam el az elejét. Kettő, három, aztán talán négy lány is beelőzött. Minden ilyennél kicsit szívtam a fogam, de nem mertem rákapcsolni, mert magamra akartam figyelni. Próbáltam tartani a tempót, hogy ne fussanak el tőlem messzire, de szép fokozatosan elmaradtam tőlük.

Sebaj. Összeverődtem 2-3 sráccal akikkel együtt futottunk, ez jól jött, motiváltak, néha dumáltunk pár szót.

Az egyik az volt, hogy jól vagyok-e, mert nézni is rossz volt, ahogy kifordult a bokám, az egyik levélkupacba belelépve…hát érezni is rossz volt…egy pillanatra bevillant, hogy a fene vigye el, megismétlődik az UTH és valami sérüléssel kell bekocogjak a célba!? Szégyen!

De! Átmozgattam a bokám, éreztem, hogy nincs nagy gáz, lenyugodtam, óvatosan elindultam. Nagy mázli volt, hogy aszfaltos szakaszra értünk ki az erdőből a Sukorói frissítőpont felé. Ezen a úton rendeződött a bokám.

A két kulacsban a vizem már fogytán volt. Alig vártam, hogy lássam a frissítő pontot. Én lecsavart kupakokkal, ők nagy mosollyal, drukkolassal vártak a ponton. Kulacs töltés, gél evés és már mentem is tovább. Jött egy meredek aszfaltos felfelé, akárcsak a Diósárok út, szóval meneteltem szépen felfelé a forró betonon. Hamarosan beértünk az árnyékos erdőbe. Megvolt az első kör kb. fele. Innen jött egy hosszabb erdei, árnyékos szakasz, amit nagyon szeretek, majd újra kitettebb, napos szakasz következett. Itt bukkant fel nem sokkal előttem Hegyi-Sági Adri. A 23 kilis kör vége felé, a bázis frissítőpont még bő két kilométerre volt. Végig együtt haladtunk. Nem volt erőm felgyorsítani. Azt a frissítőpontot azért vártam nagyon, mert itt csupa Runitys fiú dolgozott, úgyhogy nagy öröm volt velük találkozni.

Kulacs csere, gélek felmarkolása, víz a nyakamba és indultam a második körre. Itt már tudtam, hogy első nőként lövök ki a pontról. Ez picit lelkesített, de tudtam, hogy ez még semmit nem jelent, mert sok van még hátra. Illetve a frissítéssel elkövettem azt a taktikai bakit, hogy 0,5 l vízzel és 0,5 l isoval indultam neki a 35 foknak és 10 kilométernek, tehát minimum 1 óra futásnak. Ennyi időre pedig fél liter víz nekem nem volt elég. Az iso pedig kicsit megkavarta a hasam. Úgyhogy újfent nagyon-nagyon vártam az első frissítőpontot. Aztán mászás fel az aszfaltra, majd be az erdőbe.

Szeretem a versenyeken, amikor eleinte még kis csapatokkal együtt futok. Még nem húzódott annyira szét a mezőny, hallgatom mások sztorijait vagy én is dumálok egy-egy szót és belerázódunk a versenybe. Aztán egyre inkább széthúzódik a mezőny, már csak egy, két emberrel futsz együtt, csendben küzdötök együtt a pályán. De azokat a szakaszokat is nagyon szeretem és ilyen volt a második kör végének az erdei single track szakasza is, amikor már egyedül vagyok, se előttem, se utánam sehol senki. Hatalmas szabadság élmény, csak én és az erdő (és bárhol meg lehet állni pisilni).

Aztán kiértem a napra. Még hat kilométer volt hátra. Erre a versenyre egy aszfaltos cipőt választottam, ami végig szuper jó dinamikát adott, kellemesen csillapított, ahol kellett, de már fáradt a talpam és beérhetnékem volt. Ekkor az útvonal jelző ponton egy kedves pár fogadott. Mint egy későbbi futáson megismertem őket, Csilla és Norbi volt. Azon, hogy első nő vagyok, Csilla lelkesebb volt mint én, mert én tudtam, hogy azért ez még küzdelmes hat kilométer lesz.

Futottam ahogy tudtam. Itt már azért gyakrabban néztem hátra. Amikor beértem a faluba, ismerős lett az útvonal és tudtam, hogy innen már közel a cél és nincs a nyakamban senki és tényleg első lehetek. Iszonyatosan boldog voltam. Főleg azért, hogy megcsináltam. Elindultam és most itt vagyok a célban. Minden különösebb rosszullét, szenvedés nélkül.

Szuper lelkes önkéntes csapat várta a futókat a célban is. A Runitys srácok akasztották az érmeket a megfáradt futók nyakába, tapsoltak, gratuláltak, ha kellett vizet, kólát adtak a kitikkadt futóknak. A legeslegutolsó futót is ovációval és tapssal fogadták.

Ha lekóvájgott a melegtől megcsapott futó a versenyközpontba, ott frissítő kerti zuhany, némi dinnye és a terülj terülj asztalkámon sok-sok édes, sós falattal jutalmazhatta magát a gélek után.

Úgy láttam senki nem sietett haza. Heverésztek a futók a fa vagy a ház tövének árnyékában, miközben sztoriztak az ismerősökkel hősies futásukról.

Vajon a következő jubileumi évben három kör futás lesz? Mindenképp valami hasonló extremitást várok bízva Endrú versenyszervezői fantáziájában. Addig is biztosan visszajárok a kedvenc nyári versenyemre.