Szentendre Trail. Prológus.
Szentendre Trail. Prológus.
DNS. Így mondják, aki nem áll rajthoz? Vagy rajta sem leszek a listán, mert nem hitegetve magam (és a szervezőt tovább) lemondtam az indulást? (De előtte ezeket a sorokat még gyorsan kiírtam magamból. Naplózva.)
2019 pünkösdje előtt pár nappal gyomorideggel számoltam vissza a rajt időpontjáig, folyamatosan azt kérdezve magamtól: mindent megtettél? Felkészülten állsz oda?
Féltem, mert úgy éreztem, hogy az őszinte válasz a nem. Nem, mert egy fáradásos törés miatt csak márciusban kezdtem újra futni 7 hónap kihagyás után. Nem, mert sokkal több aszfaltos futás volt a lábamban, mint amennyi terep. Nem, mert a terepfutásaim is a Budaiban zajlottak, ami, mint tudjuk, nem a Pilis…
Aztán a sikeres célba érés után végre elhittem: de, mindent megtettem. Legalábbis eleget.
A Szentendre Trail akkor nekem régi bakancslistás versenyem volt, és ehhez mérten éltem meg. Imádtam minden percét, minden méterét, minden hangját, minden illatát. Most is libabőrös lesz a karom, amikor visszagondolok a napra. Nem is verseny. Ünnep. A terepfutás ünnepe.
Mindezek után nem volt kérdés, hogy a következő évben újra ott leszek, és újra át szeretném élni mindezt… Aztán jött a covid. És nem volt verseny.
Most lesz. De én nem leszek ott. (Huh. Leírtam. Kimondtam.)
Amikor életet adtam a kislányomnak tavaly szeptemberben, a legfőbb motivációmnak tartottam június 5-t. A nagybetűs versenyt. Ott szerettem volna lenni. Mi több. Akartam. Nagyon. A felkészüléssel együtt. Az úttal együtt. Az ünneppel együtt.
Aztán ember tervez, gyermek végez… De nem gyártok kifogásokat.
Április közepén a hosszú hallgatás (halogatás) után még eljátszottam a gondolattal, hogy elmegyek. Just for fun. Ki tudja, még lehet célba is érek. Elég megengedő a szintidő. Kicsit futok, kicsit túrázok… Legrosszabb esetben is lesz egy napom az erdőben. Egyedül.
Ugyanakkor ez nem én vagyok. Lehet futni for fun. De ez nem lehet a felkészületlen szinonimája. Nem állhatsz oda a rajtba tiszteletlenül. Merthogy igenis ez a táv – és amúgy mindegyik akár rövidebb is – hitem szerint tiszteletet érdemel. Alázatot. Ezt tanította nekem a futás. Őszinte mód. És kendőzetlenül.
És hogy igaz-e a mondás, miszerint annyit kapsz vissza, amennyit beleteszel? A sokat teszel bele sokat kapsz verziót már ismerem. Megnyugtatóan igaz. A másik oldalnak nem szeretnék utánajárni.
Tisztelet a távval szemben. Tisztelet a versennyel szemben (mégiscsak a terepfutás nagybetűs ÜNNEPE). Tisztelet a szervezőkkel szemben. Ez az, ami miatt nem állok most oda…
Nem volt könnyű a döntés. Iszonyat gyászolom. Nem csak a versenyt. Hanem mindazt, ami az odavezető út lett volna. De majd legközelebb… Amikor ott lesz az ideje.
Nem szeretek a versenyek rajtjában szabadkozó futókat hallani. Hogy sérült. Hogy fáradt. Hogy nem készült. Hogy ki tudja mi még… Nem szeretem. És nem szeretnék én is egy lenni közülük.
Tisztelet a futással szemben. Tisztelet a sporttal szemben. Szembenézés. Önmagammal. Mert ha legközelebb rajthoz állok, akkor magabiztosan szeretném mondani: mindent megtettem. Megérdemlem, hogy ott legyek.
Kevesebb mint 15 nap a rajtig. Lélekben Veletek. Hajrá mindegyikőtöknek, bármely távon induljatok is!
Szilvási-Kálmán Teréz
A szerző a Terepfutás.hu állandó cikkezője. További írásai a Bárhogy is legyen: mozogj! Facebook oldalon olvashatók.
