TDS – ahogy File Balázs látta
TDS 2021
Az egész történet két éve kezdődött, szóval visszanyúlok Ádám és Éváig. A 2019-es verseny után pár órával már azon gondolkodtam, hogy ide vissza kéne jönni 2020-ban. Persze még az akkori teljesítés vége felé nem voltam ennyire lelkes, de hát ilyen ez az ultra.
A 2020-as versenyre a jelentkezés leadva, kisorsolnak, majd benevezek. Telnek-múlnak a hónapok az edzésekkel, majd ugye jön a COVID és májusban bejelentik a törlést. Addigra már több verseny is ugrott, úgyhogy ez feltette az I-re a pontot. A törlés kifogta a szelet a vitorlámból. A motiváció meredeken hanyatlik, nem bízom az elkövetkezendő versenyek megtartásában sem. Nagy nehezen összeszedem magam, júliusban egy szlovák 100 km-es versenyre (Nizkotatranska Stihacka) elmegyek kevés kedvvel, ami végül is jól sikerült és hát az érte járó ún. ITRA pontok jók lehetnek a későbbiekben. A szlovák verseny után megállapodtunk Ancsival abban, hogy ha már nem is lesz verseny, akkor is kimegyünk és akkor a királyi táv – UTMB –, útvonalát bejárjuk. Végül Anitával és Kulcsár Andrissal 6 szakaszra bontva körbejártuk a pályát – 170 km és 10000 m szint – Andris párjának, Katinak a logisztikai segítségével. Egy-egy szakaszra becsatlakozott Lesi Zoli és Bacsó Bence is, szóval egy jó kis csapatos csapatás lett a túrából. Aztán az őszi korlátozások miatt is nagyon nehezen vettem rá magam sokszor a futásra. Csináltattam ’fehérváron Takács Petivel egy teljesítmény diagnosztikát, mert hát már régen voltam és gondoltam nem árt. Aztán elért a COVID… enyhe lefolyással, de mégis egy hónapig itthon, majd rá két hónapig szinte alig valami sportolás, amíg egy teljeskörű kivizsgáláson nem estem át. Szóval a takarékláng felén kerékpároztam görgőn, meg néha kimentem futni, de azt is csak nagyon óvatosan.
2021. január végén kivizsgálás, de akkorra már javában folyt a jelentkezés az idei versenyre. Mondanom sem kell, hogy nehezek voltak a téli hónapok… szerencsére nem sok nagyobb problémám volt ebben az időszakban. A sportkardiológiai kivizsgáláson minden rendben találtak, zöld utat kaptam a terhelésre, indult a hard-core. Ispi hétről-hétre megszórt szép mennyiségű futásokkal, próbáltuk felépíteni a dolgokat. A versenyre való regisztrációhoz kedvem nem volt, nem kívántam az egészet. Először haragudtam, majd sokszor hosszasan elgondolkodva más álláspontra jutottam. A 2020-as törlés miatt a szervezők felajánlottak egy regisztrációt, amit a következő 3 évben lehetett felhasználni. Így a jelentkezést és a sorsolást kihagyva egyből nevezhettem a versenyre. Miután lezárták a regisztrációt, még akkor sem akartam a versennyel foglalkozni. Inkább csak futni akartam, minél többet. Saját projektekben gondolkodtam. Majd történt egy olyan, hogy nem telt be a 2021-es TDS létszámkerete. Kihirdették a többi táv bejutóit, de a TDS-re maradtak üres helyek… ezekre a máshová nem bejutók még pályázhattak. Ekkor gondoltam először óvatosan arra, hogy nevezni kellene. Ott a lehetőség, nézzük végig a lépéseket. Aztán azon kaptam magam, hogy jött a telefonra az sms a nevezési díj levonásáról. Úgymond már nem volt visszalépés.
Rajtcsomag átvéve. Fotó: File Balázs
Teltek hónapok, projektek… végig csináltam 5 nap alatt a Peaks of Hungary kihívás – akkor még – 5 távját (Mátra, Gerecse, Vértes, Pilis, Budai hegységek), majd 3 szakaszra bontva bejártam a Mátra 115 túra útvonalát. Ugyan hessegettem mindennap a gondolataimból, de sokszor eszembe jutott a kérdés, hogy lesz-e idén verseny. Tavaszra az edzés terveimet egyre enerváltabban csináltam, nem volt kedvem a tervszerű edzésekhez, jobban inkább a „fussunk valamit”-hez. Kértem Ispitől egy hetet, hogy átgondoljam, mit is akarok kezdeni magammal. A változás mellett döntöttem, így egy 3,5 éves közös meló végére tettünk pontot. Innentől kicsit a saját fejem után mentem, majd egyszer csak eljött az augusztus. Eddigre még voltak többnapos futások és párszor kimentem/mentünk a Magas-Tátrába is. A Tátrában jó volt gyakorolni mind a terepadottságok miatt, mind a hosszú emelkedő-lejtő kombókat. Fejben sokat számítottak. Mindeközben egy hónappal a verseny előtt nyilatkoztak a szervezők is, hogy megtartják azt. Jó, de még ne igyunk rá… gondoltam. Ahogy mindennappal közeledtünk a versenynaphoz, úgy nőtt az izgalom, a feszkó. Két éve gyakorlatilag sehol nem indultam. Ezt persze köszönhetem magamnak is, mert versenyek voltak ugyan, csak én nem akartam indulni sehol… inkább csak edzettem.
TDS útvonal. Fotó: UTMB
TDS szintmetszet. Fotó: UTMB
Aztán egyszer csak kint voltunk Chamonixban. Jöttek a verseny előtti szokásos teendők (rajtcsomag felvétele, kötelező felszerelés bemutatása, a frissítő összekészítése). Valahogy végig sokkal nyugodtabb voltam, mint eddig bármikor a versenyek előtt. Jókat aludtam és lazultam a megelőző napokban. A „meccsnapon” jött az SMS, hogy fél órával hamarabb kell kimennem a rajtba (Cormayeur – Olaszország) szállító buszhoz a nagy forgalom miatt. A vége az lett, hogy a busz az eredeti időpontban jött. Ügyes, akkor majd araszolunk. Végül a Mont-Blanc alagútig rendőri felvezetéssel mentünk, mert 3 km-es sor volt a bejáratig. Emiatt még egy SMS… fél órával tolják a rajtot.
A rajtba menet Danival. Fotó: File Balázs
15.30-kor elstartolunk. Lazán futva, majd felfelé gyalogolva az utolsó között hagyom el Courmayeurt. A COVID miatt hullámokban indítottak minket, szerencsémre az elsőből indulok, de annak is a végén próbálom felvenni a ritmusomat. Az emberek tapsolnak, buzdítanak, szurkolnak. Majd elcsendesül a környék és már csak a túrabot csattogását hallom a murván. Sokáig tartott, mire összeállt a rendszer. Két év után újra komolyan tudtam venni egy „versenyt”, dolgozott belül az izgalom. 3,5 óra elteltével éreztem azt, hogy most már jó, ráhangolódtam a dolgokra. Az ellenőrző pontokon nem töltöttem sok időt, csak amit kb. a kulacsok töltésével bíbelődtem. A Col Chavannes hágótól (19,8 km – 1951m) lefelé már ment az az iram, amit elképzeltem. Aztán mottyan a pocak és el kellett bújnom egy félreeső helyen. Hajajjjj… ez az álmoskönyvek szerint nem jelent jót. Plusz, először kezdett beborulni az ég, majd egyre homályosabb volt minden. Jött az eső. Amikor szemerkélni kezdett, majd látva a többi futótársat felkaptam az esőkabit. Nem kockáztatok, inkább izzadjak bele a pólóba az esőkabi miatt, minthogy a hideg eső áztasson el. Aztán nyakon csapott az eső. Szép csendben esett, nem volt vihar, de pont elég volt. Aztán megint mottyanás és 30 km-nél újabb kiállás. Nna, nem elég az eső, még ez is… nem voltam boldog. Tulképp azt vettem észre, hogy bizonyos iram felett a gyomrom kicsit csikar. Jó, bíztam benne, hogy megoldja magát a dolog… ebben az ütemben előbb-utóbb már nem fog kelleni „kimennem”. A sötétedés már úgy állt, hogy elővettem a fejlámpát, viszont a lábaim is fázni kezdtek a rövid nadrágban, úgyhogy az esőgatyát is felkaptam. Col du Petit Saint-Bernard hágóban megint csak perceket töltöttem és már mentem is Bourg-Saint-Maurice felé. Kb. éjfél lehetett, de rengetegen szurkoltak továbbra is. Lefelé menet az eső elállt, a kabát lekerült. Bourg-Saint-Maurice egy ún. nagy frissítőpont, de itt sem büféztem sokáig, kb. 7 percet voltam bent. Lélekben már felkészültem a kb. 1800 méternyi szintemelkedésben, ami a következő 11 km-be volt. A nagy mászás végén baleset miatt 52 percet álltam. Kutya módjára fáztam és vártam, hogy tovább mehessek. Írtam Ancsinak a helyzetről, hogy ne aggódjon, amiért sokkal lassabban érkezem meg a következő pontra (Cormet de Roselend). A pont után nem voltak nagy történések. Beálltam egy intenzitásra és tartalékoltam az erőt a későbbiekre, mert számítottam megrottyanásra.
Balázs az utolsó frissítőponton. Fotó: File Balázs
A gyomrom és az alsóbb rendszerek rendbe jöttek, úgy vettem észre, hogy távozott a „gonosz”. A La Gittazt (74,11 km – 4827 m) követő emelkedőn ért a pirkadat. Fejlámpa levesz és gyönyörködtem menetközben a tájban. Kicsit kezdtem meginogni, mert jött az álmosság. Ballagtam, kocogtam, ballagtam, kocogtam. Verseny közben nem nagyon szoktam fotózgatni, most viszont megtetszett a panoráma, úgyhogy lőttem is egyet. Kicsit meg voltam már szakadva, majd elküldtem Ancsinak. Hívott is hogy mi a helyzet és elmesélte a verseny fejleményeit. Elmesélte, hogy Wermescher Ildivel már csak ketten vagyunk magyarok a versenyben és hogy nagyon sokan szurkolnak. Ez hatalmas lökést adott. Beaufort (93 km – 5810 m) volt a következő nagy frissítőpont, az addig vezető út megint kalandos volt. A szervezők kissé abszurd humorérzékkel jelölték a pályát. 7 km-en jöttünk lefelé 1500 m szintet, de még ez nem elég, az ereszkedés utolsó harmadában tökön-babon át vezették a jelölést. Hol bokrok között, hol meredek, füves, csúszós lejtőn kellett egyensúlyozni. Ennyi erővel egy nylon szatyrot is adhattak volna a seggünk alá… edzésen pedig nem erre jönnék le… Beaufortban nagyszervíz… először ülök le 18 óra menet után. Eszek, ezzel szinkronban teliszájjal próbálok Ancsival párszót váltani. Kifelé a pontról eszegetem még a főtt rizst, majd összeszedem magam.
A felszerelés. Fotó: File Balázs
Lefelé kicsit összerázódtak a belső szerveim és a CH is alacsony volt, úgyhogy kellett egy kis idő, hogy helyre álljak. Hauteluce a kövi pont, ahol már vert a napfény és a meleg rendesen. Délelőtt 10 óra volt, a hőmérséklet emelkedett, én pedig hanyatlottam. Minél hamarabb szerettem volna 1800 m fölé érni, mert a beborult éggel kombóban csökkent a hőmérséklet, nekem meg úgy jött vissza erőm. 2000 m körül már újra tudtam kocogni a sík részeken, közben nyomattam a CH-t, ezzel jött az erő is. Elevickéltem Col du Joly-ig (114,5 km – 7659 m). Sós rizst ettem és sima vizet ittam… egy kis változatosság az órák óta tartó édes ízvilágban. Van az a helyzet, amikor ezt is értékeli az ember. Jött az utolsó nagy pont Les Contamines… előtte frankó, technikás lejtő… suhansz ugyan lefelé, de az óra nem igazán ezt bizonyítja. Ám, már nem ez a legfontosabb, hanem hogy a gyomrom még mindig jól van. Bírom a gélt és az izót, ez nálam nagyon nagy szó. Les Contamines-ban (123,5 km – 7694 m) nagy szerviz. Itt már Lesi Zoli kocog be velem a pontig és Ancsi vesz kezelésbe. Mint egy jó házigazda, minden jóval kínál, amit normál esetben végig is ennék. De most ez kevésbé meg, úgyhogy marad a rizs-víz pakk majd, megkapom az útravalókat is. Nem tökölünk, bár én tökölnék, mert nem akaródzik továbbmenni. Kapok egy kis bíztatást és már húzok is kifelé pontból.
Most már két karszalag virít a csuklón. Fotó: File Balázs
Zoli eljön velem a falu határáig. Beszélgetünk, így próbálom felvenni a ritmust. Jólestek a motiváló szavai, mert hamarosan az utolsó veretős emelkedő, a legendás Col Tricot emelkedő (2,22 km – 518 m) következett. Normál esetben nem fo5nék tőle, de kb. 130 km-mel a lábakban már nem olyan komfortos. Töltöttem a CH-t a hegy lábának eléréséig és behatároltam, hogy milyen iramban menjek úgy fel, hogy ne szakadjak bele. Ez összejött, pedig egy futózápor miatt megint esőkabit kellett húznom. A hágó után (130 km – 8815 m) már készültem az ún. örömfutásra. A verseny előtti napokon bejártam a függőhídtól egy részt, úgyhogy majdnem úgy ismertem, mint a tenyerem. Egy helyen tehenek állták az utat, egy lengyel kislány pedig felém fordult ott és azt mondta, hogy fél. Na, mondom akkor megkerüljük őket a rézsúton, lassan, rájuk sem nézve… bejött. Kocogás tovább Bellevue-höz. A ponton csak egy kis vizet töltöttem, hogy ne húzzam az időt és következhetett a 800 m szintcsökkenés Les Houchesig. Az előző napokban történt bejárás hasznos volt, mert végig tudtam, hogy hol, mire számíthatok. Nagy előny. Az utolsó ponttól a célig kb. 8 km volt még… mondhatni célegyenes. Egy futó jött szemben… Lesi Zoli! Nagyon megörültem neki és innentől szépen csorogott velem a célig. A város határába érve kezdett lemenni a nap, de még a fejlámpa nem kellett. Nem akartam már elővenni… ez olyan hiúsági dolog volt már, vagymi. Chamonixban mindenki tapsolt végig az útvonalon. A fő utcán (azt hiszem, az volt) szép kis tömeg volt. Persze nem mindenki szurkoló, hanem shoppingolók, teraszon ücsörgők, sétálgatók… a közös mégis az bennük, hogy tapsukkal, kiáltásukkal üdvözöltek és tiszteltek meg. A magyar (szerintük olasz, bolgár) zászló ekkor már a kezemben volt, úgy lobogtattam magam után. A célba ismét beértem, mint két éve… az érzés pedig megint ugyanaz.
Konklúzió: elégedett vagyok, a frissítés működött, sikerült javítani a gyengébb pontjaimon, de még mindig van hova fejlődni. A hangulat az egész versenyen brutális. Az emberek mindenfelé szurkolnak, szeretik a sportot… majd egyszer itthon is eljutunk arra a pontra, hogy akármelyik kis faluban tapsot kapunk beszólások helyett. Akinek még nagyon sokat köszönhetek, az Ispi! Attól, hogy nyár elején elváltak útjaink, nagy érdemei vannak ebben a sikerben, mert a felkészülés nem három hónapig tartott. Szóval köszönet mindenért.
A szerző a Terepffutás.hu cikkezője. További írásait a File Balázs / Balázs világa oldalon találjátok.
