The Pill(is)
The Pill(is)
Karsza Andi, 2020.03.03.
„Ne vegyetek drogot! Legyetek rocksztárok, és megkapjátok ingyen!” Valami ilyesmi érzés a Terepfutás.hu cikkezőjének lenni. Jelen esetben a drog maga a Pilis (vagy esetemben a Visegrádi-hegység).
Az idén először megrendezett Hello Pilis Trail Vörös-kő távján indultam március elsején. Többen kérdezték, hogyhogy a legrövidebb távra neveztem. (Nem tudom, vajon Usain Boltnak hányszor teszik fel ezt a kérdést?) Mondjuk azért, mert egy hete 30 km-t futottam, vagy mert előző nap még az életemért küzdöttem kézenállásban, vagy mert ennyi most pont elég. A lényeg, amiért jöttem, a Vörös-kő benne van, na meg a több mint 700 méter pozitív szint 14 km-en.
A szervezés már az elején szimpatikus volt. Szeretem a kis létszámú versenyeket, és itt az egyes távokat is egymástól egy órára rajtoltatták. Az önkéntesek tették a dolgukat, sehol nem kellett sorba állni, még a mosdóban sem. És olyan sem fordult még elő, hogy a teljes mezőnyt felolvasták volna (bár az én nevemet nem sikerült kimondani, de nem ez az első eset). A nap sztárja kétségkívül egy hétéves induló volt, Hála Godvin, ráadásul elég szép időeredménnyel ért be.
Kb. 10 perc volt hátra a rajtig, amikor bemondták, hogy elkezdett esni az eső. Mit esett, szakadt! (Tavaly ilyenkor a Gánt trailen futottam, ott is Magyar Norbi volt a hangulatfelelős, és ott is esett az eső. Szerintem Csanya babérjaira tör.) Ekkor elkövettem két hibát. 1. Eltettem a zsebkendőt a hátizsákomba. 2. Felvettem a széldzsekimet, amire persze a rajtszámot is felrögzítettem négy ponton. Nagyjából az indulást követő 1 percben elállt az eső. Mindenki nyomta felfelé, én meg már a macskaköveknél elkezdtem totyogni. Két dolog fogalmazódott meg bennem az első kilométeren. 1. Mindegy, hány órával a rajt előtt reggelizel, a kolbászos rántotta bármikor, bárhányszor fel tud jönni. 2. Melegem van. Így hát elkezdtem kikászálódni a ruházatomból, ami legalább olyan jó móka, mint hóláncot szerelni a Börzsöny közepén. (Mostanában olyan határozatlan vagyok. Vagy mégsem?)
Azon sem lepődtem volna meg, ha az utolsó helyre kerülök, bár a helyzet csöppet sem volt vészes, mert körülöttem szinte mindenki sétált. Az erdőbe érve kezdődött a sármászóka. Állítom, egy talajkutató professzor sem tanulmányozta olyan alapossággal a különböző sárfajtákat, mint most én. Néha-néha belefutottam, majd ugrás jobbra, toccsanás balra, és ez így ment egészen az első ellenőrző pontig. Itt versenyen kívül hozzánk csapódott egy néni, aki kiscsirkéket (engem) megszégyenítő módon vágtázott fel a dombon. Jött egy kis lejt-öröm, majd merülés bokáig. Csak arra tudtam gondolni, hogy ugye nem hólyagosodik fel (nagyon). De nem sokáig kötött le ez a gondolat, mert megint emelkedő következett.
Ahogy kerülgettük a pocsolyákat, egyszer csak ott termett a fordítóhoz vezető úton a vidám önkéntes lány a Budai trailről. Mondta is visszafelé, hogy „jó lesz a Vörös-kő”. Ha-ha. Nem tudom, hogy ezt biztatásnak vagy kárörömnek szánta-e, mindenesetre haladtam tovább. Elviharzott mellettem a Futóbolond, csupa sár volt a vádlija, szégyelltem is magam, hogy rajtam meg szinte semmi.
Végre odaértem, megpillantottam a Vörös-kő lábánál egy padon azt a pasit, aki valami különös perverzió okán fehér cipellőben jött erre a csodaszép terepre, és le is fotózta a fejleményeket. Felnéztem „a hegyemre”, és elvigyorodtam: „Na, gyere, gyere, te állat!” Most aztán gyakorolhatom a combból tolást, amit a boulder teremben tanítottak. Csak tettem egyik lábamat a másik után, szememmel keresve a következő fogást, és sűrűn mondogattam magamnak, hogy „Jól van, bébi!”
Kép: Karsza Andi
Felértem. Ott voltam a Dunakanyar csodálatos panorámájánál, a kisrókánál; az önkéntes srác leolvasta az időmet, és mondta, hogy innen már csak lefelé. Tyű, de boldog voltam! Nekem a lejtő maga a mámor! Boldogan nyargaltam, kanyarogtam, szökelltem jobbra-balra a kiálló gyökerek, kövek között, miközben ment a fejemben az Anna and the Barbies: „Nálad a csodaszer, amit ha beveszel, szabadesés!” Épp a legzergésebb helyen settenkedtem le, amikor az alján megpillantottam a fotós lányt, és mondta is, hogy nem jó irányba megyek.
Kép: Karsza Andi
Hallottam, hogy delet harangoznak. Volt még bennem kraft, így szokás szerint az utolsó kilométeren nyomtam, mint a barom, 4:46-tal értem be. A forgalomirányító bácsi, a tülkölő kisfiú, a gulyásleves, minden fantasztikus volt. Reggel kérdezte a párom, hogy ugye ma van a tavasz első napja. Hát, aki futott a Hello Pilis Trailen, annak biztosan.
