Ultra-pszichés dolgaim / Tóth Péter írása
„Van az a pont, mikor végre elhagyom
minden baljós gondolatom,
s kicsit elrugaszkodom –
súlytalanul.
Szemem lehunyom, és csak arra gondolok,
vajon lelkem hol bolyong.
Végre tényleg ellazulok –
súlytalanul.”
(Molnár Tamás: LéleKzet)
Van egy olyan elméletem, hogy az ultrafutás, és minden ehhez hasonló a testedzésfüggőség határait már-már súroló (szerencsétlen esetben egy hatalmas indián-szökkenéssel átlépő) időelcsesző tevékenység a legtöbb esetben valamilyen lelki problémából, mélyen elfojtott szorongásból, pszichés fejlődési zavarból eredeztethető. Véleményem szerint ez az ok-okozati összefüggés teljesen hasonlatos ahhoz a jelenséghez, amikor testi tünetek, fizikai megbetegedések alakulnak ki egy lelki trauma következményeként.
Legfrissebb börzsönyi Kör-teljesítők (152km, 7100m D+, 30 óra) Fotó: Terepfutás.hu; esemény: UTH ’24 díjátadó
Hogy ne induljak egy 100-mérföldes terepultra messziségéből, és valamelyest alátámasszam ezt a teóriát: ugye mindenki ismeri Takács Krisztián „Csipi”, vagy Simonyi „Nem Azé Aki Fut” Balázs futáshoz fűződő viszonyát? Gondolom, mindenki tudja mi késztette őket arra, hogy futócipőt húzzanak, és mi készteti őket ma is arra, hogy tovább folytassák ezt a maguk számára választott hol örömöt, hol pedig „a még éppen elviselhető” fájdalmat okozó önsanyargatást. Tudjuk azt is, hogy az ultrafutók eredendően legtöbbször nem feltétlenül a korábbi sporteredményüket igyekeznek felülmúlni (ez egy gyenge motiváló-, önfegyelmező erő), hanem inkább azért „kínozzák” magukat a rekreációs egészségmegőrző hobbi-sport határait egy hatalmas lengyel-szkippel átlépő futók, hogy megszabaduljanak a pillanatnyi kellemetlen érzésektől. Hiszen teljesítve a kiírt edzésmunkát, a saját maguk számára kijelölt legutóbbi kihívást, versenyt már rögvest újabb célt keresnek önmaguk számára. A kitűzött, motiváló cél érdekében elvégzett edzésmunka pedig antidepresszánsként elhalványítja a megoldatlan problémáikról, a kielégítetlen szükségleteikről a figyelmet. Azoknak az embereknek a többsége, akiket a tömeg figyelmével kitűntet; csodál és felnéz rájuk valójában mind betegek – a szó mindkét-, de igazából a lehető leges-legszorosabb értelmében.
Kör éremátadó ceremónia (152km, 7100m D+, 30 óra) Fotó: Terepfutás.hu; esemény: UTH ’22 díjátadó
A megfelelési kényszer és a maximalizmus korunk egyik legnagyobb lelki-eredetű népbetegségének számít. Azért nehéz vele bármit is kezdeni, mert a modern társadalmak egy követendő, jó példának állítják be; gyermekkortól fogva erre ösztönzik az felnövekvő generációt. Az összes motivációs könyv, hanganyag, tréning, oktató-videó arról szól, hogy „hozd ki magadból a lehető legtöbbet!”, „soha ne tespedj!”, „soha ne pihenj!”; akár az alvás rovására „képezd magad!”, „dolgozz kifulladásig!”, mert a siker – aminek köszönhetően egy cseppnyi külső-forrásból érkező elismerést kaphatsz, ha már önértékelési problémák miatt nem vagy képes magad értékelni – nincs ingyen. Azoknak az embereknek nyújt ez egy hangyányi lelki megnyugvást, akik kimondott/kimondatlan súlyos önértékelési gondokkal küzdenek. Az cáfolhatatlan tény, hogy számukra – valóban – működő szorongásoldó antidepresszáns a szükséges mértéket meghaladó mozgás, és az arról való tudósítást követő közösségi buksi-simogatás, viszont mindennek a mellékhatását a legtöbben már érzik magukon.
A 2022-es évem vs. Maslow-féle szükséglet piramis
Ráadásul, míg egy trauma, például egy erőszakos bűncselekmény, vagy egy közeli hozzátartozó halála után a környezet támogató és ügyel arra, hogy a traumatizált alany biztató együttérzést érezhessen, szükség esetén pedig szakemberhez kerüljön, addig ezzel szemben a maximalizmust, a folyamatos teljesítmény-hajhászást a társadalom nem tekinti sérülésnek, addikciós betegségnek, ezért a teljesítmény-kényszeres „beteget” körülvevők bele se gondolnak abba, hogy ez valahol egy néma segélykiáltás a részükről. A szó igazán szoros értelmében valójában nem is betegség ez, viszont a kiváltó ok, a kényszer kielégítésével járó folyamatos fáradtság; testi-lelki-fizikai kimerültség; a kialvatlanság; az állandó, szűnni nem akaró belső elégedetlenségérzet; a „nem vagyok elég jó” gondolatok; és a stressz együttesen teljesen ledönti a talpáról az eredményhajhászó pszichésen nem teljes mértékben egészséges egyént. Lehet, hogy nem most; lehet, hogy nem ma, és az is lehet, hogy nem egy-, nem két év múlva, de egyszer váratlanul egészen biztos, hogy valamikor köszönés nélkül fog berontani a „frissítőasztal melletti depó rendezett területére” ennek a megoldatlan problémákból túlhajszolt pótcselekvésekkel menekülő életmódnak és felfogásnak a lelki, fizikai hátulütői – szerencsés esetben egy fizikai sérülés, szerencsétlen esetben egy nagyon súlyos pszichés zavar, általános kiégés, funkciótlanná válás formájában, amit később súlyos testi tünetek is követni fognak. Már csak azért is, mert aki eredményközpontú életet él, az az egyszerű nem szupermeni képességekkel rendelkező hétköznapi önmagát valójában nem is értékeli; a kényszeres saját magára, a lelki feltöltődésre, a családjára, barátaira és a helyes vitaminban, ásványi sókban, nyomelemekben, telítetlen zsírsavakban, fehérjében, alacsony glikémiás indexű széndhidrátokban gazdag étkezésre, a lelki táplálékra, kulturális események látogatására nem fordít akkora figyelmet, mint amennyit valójában neki kellene – a lelke, szervezete, izomzata folyamatosan hiánygazdálkodik; fájdalmas, tehetetlen, könyörgő, tejsavban úszó izomláz kísértő sikoltásával segítségért kiált.
Mátrabérc Trail ’22
Én, személy szerint, ici-pici gyerekkorom óta küzdök a depresszióval, és foglalkoztat az öngyilkosság gondolata. Ezzel a problémámmal orvoshoz, pszichológushoz (végső esetben pszichiáterhez) sokáig nem fordultam, hiszen tudom, hogy minden harmadik, negyedik ember fejében valamikor megfordultak már az enyémhez hasonló gondolatok – eddigi életük során. Ezt be lehet vállalni őszintén, szembe lehet nézni vele, vagy el is lehet vinni a sírig – titokként. Nem éreztem ezért sosem különbözőnek magam. Sajnos introvertált, zárkózott típus vagyok; nincsenek igaz, hűséges, támogató barátaim; rokonokkal sem nagyon tartom (már) a napi kapcsolatot. Férfi lévén, ha valami nyomaszt, arról nem tudok kinek beszélni, magamban fojtom el – nem úgy, mint egy nő, aki ki tudja önteni szívének bánatát egy hölgytársának (legyen az a legbizalmasabb barátja, vagy csupán egy felszínes ismeretségű munkatársi kapcsolata). Eddigi életem minden időszakában kialakítottam a naponta többször adagolt saját kis, természetes, homeopátiás antidepresszánsomat: figyelemelterelés eszközét használva, pozitív szöveg-, zenehallgatás mellett olyan túlzott mértékben lefoglalom magam, hogy ne legyen időm gondolkodni, rágódni. Így terelem el a figyelmem a megoldatlan problémáimról; a stigmaként belém égett traumáimról; a kielégítetlen szükségleteimről. Régen a figyelemelterelés eszköze a zene; majd a tanulás volt; később az épület-, bútorasztalos, szerkezetlakatos, kőművesmunkák; ma ez a sport, a zene, a tánc.
Swingout Petrával (fotó: David Poul @ Ice Swing Holiday ’24.)
Lassan kilenc éve, hogy elváltam. A válásom – kár lenne tagadni – megviselt. Hatalmas, és feldolgozhatatlan kudarcélményként éltem meg azt, hogy az önmegvalósító, önmeghaladó állapotból funkciótlan, céltalan, hatalmas betöltetlen szükségletekkel élő ember lettem. Úgy éreztem az élet legnagyobb játszmáját buktam el, és az a pédaértékű tanítás, amit szüleimtől kaptam egyszersmind kárbaveszett. Ezzel a problémámmal nem terheltem az ismerősöket, és ahogy fentebb is írtam pszichológushoz sem fordultam vele. Az extrém-mennyiségű sporttal kezeltem. Egyfelől így különféle boldogsághormonokban dúskált a szervezetem a mozgásnak köszönhetően, plusz mellette így időm sem volt arra, hogy magam sajnáljam. A kapcsolataim – nevezzük őket jóindulatúan annak –, amik voltak ez idő alatt már azért voltak jó előre halálra ítélve, mert – legyünk őszinték – egy lelkileg nem egészséges, kielégítetlen szükségletekkel élő ember, nem tud(hat) hosszan működőképes párkapcsolatot kiépíteni, ami esetleg célt, értelmet adhatott volna az életközépen ért válási-trauma utáni életemnek, esetleg esélyt adott volna arra, hogy a kapcsolat révén az alapvető emberi szükségleteim kelégítésével eljuthassak újra az önmegvalósító, esetleg az önmeghaladó állapotba. Szóval ez egy picit a 22-es csapdája volt – nem nehéz belátni. Az idő előrehaladtával pedig az addig sem túl erős önértékelésem, önbecsülésem, ezzel párhuzamosan a magamhoz fűződő viszonyom is erősen sérült. Nem beszélve arról, hogy azok a kapcsolatok – amik voltak a válásomat követően – mindegyike arról szólt, hogy csupán egy megalkuvó pótléka voltam egy nőnek, ami éppen hiányzott az oldalborda életéből (titkos légyottok szeretője, szórakoztató pajtás, intellektuális beszélgetőtárs, vagy lelkitárs), nem pedig arról, hogy két kiegyensúlyozott; boldog; magát szerető, tisztelő, megbecsülő, elégedett ember egymásban egymásra találva, még magasabb fokon tudja megélni önmagát; kölcsönösen segíti egymást a szükségleteinek kielégítésében, úgy, hogy nem rendelődik alá egyik sem; a másik hiányait úgy igyekszik pótolni, hogy maga boldogságát nem veszélyezteti vele. Ezáltal ki tudhatnak teljesedni egymásban, akár még meg is tudják haladni önmagukat – a kapcsolat révén. Szóval ezek az ismeretségek a végső isten-véledig inkább erősen romboltak, mint építettek – ma már így látom.
CoffeeRUN 2022-es pénteki zergülés – karácsonyi kiadás (Indulás egy nőtől, akinek egy pótléka voltam – semmi több)
Persze korántsem biztos, hogy helyes ez a gondolkodás a párkapcsolatokat tekintve részemről – nem kizárt, hogy ez egy torzult nézet. Hiszen nagy bajban lenne az európai szinten legalacsonyabb reprodukciós rátával rendelkező, politikailag korrekten szólva: „lelkileg nem éppen egészséges” magyarság. Gondban lennénk, ha csak és kizárólag a lelkileg kiegyensúlyozott, magával békében élő; helyzetével megelégedett; önmegvalósító álmokkal rendelkező; vágyaktól, szorgalomtól túlfűtött; fegyelmezett magyar párok frigyéből születne csak gyermek Magyarországon – lássuk be!
Csarna-patak völgye – fotó: magánarchivum
Múlt ősszel teljesen váratlanul – ahogy a Facebook szokta ajánlani „egészen véletlenül” a futóversenyeket – megint rám törtek életértelmetlenség-; céltalanság érzéssel tarkított öngyilkossági gondolatok. Arról, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az állapotot hosszú lenne írni (meg tulajdonképpen nem is fontos – jelen esetben). Mint bizonyára te is (kedves olvasó) tudod, hogy habár érdekes módon az öngyilkosságok száma a ’80-as évek óta jelentősen csökkent, de még mindig olyan tendenciát mutat szerte a világon, hogy az öngyilkosságot elkövetők döntően férfiak (háromszor-, négyszer annyi férfi elkövető van, mint nő). Az, hogy a férfiak között magasabb az öngyilkosok aránya azzal magyarázható, hogy az a társadalmi elvárás, hogy egy férfi – szemben egy nővel – ne mutassa ki azt, hogyha valami fáj, vagy valamiért szorong, mert olyan sztereotípiák élnek bennünk, hogy egy férfi erős, védelmező, és nem riad meg semmitől (az üzemorvosom hívta fel rá a figyelmem, hogy a Biblia is erre int a legtöbb helyen: „ne féljetek!“); a fájdalmát így sírással, vagy pillanatnyi elgyámoltalanodással nem adhatja ki magából egy férfi. A magyar nyelv a „férfiatlan” jelzőt használja a legtöbbször csupán rövid ideig tartó elbátortalanodásra. Látod, kedves olvasó, Ágócs Tiborunk egy hét-éves kisfiúnak sem engedte meg, hogy kimutassa a gyengeségét, sírjon; lábsöpréssel próbálta nevelő jelleggel helyre tenni a pillanatnyi elérzékenyülését. Az egész magyar társadalom egyöntetűen elítélte ezt, de kérdem én: vajon, ha az áldozat nem 7 éves, hanem 47, akkor vajon a társadalom mekkora része tudná elfogadni a férfi pillanatnyi gyengeségének kimutatását? Szécsi Katalin, az elhunyt táncdalénekes nővére írta ezt mindenki Palikájáról: „Hallatlanul magabiztosnak, lezsernek látszódott kívülről. Ő volt a Férfi – nagy »F«-fel. Valójában messze nem volt magabiztos, messze nem volt lezser – rengeteg félelem élt benne. A siker könnyedséget adott neki, de valójában ő ugyanaz a félénk, gyökértelen kisfiú maradt, akinek született, akivé a sanyarú gyermekkor traumatizálta.” Az öngyilkosságok száma azért csökkent az elmúlt években – szemben azzal, hogy egyre nagyobb az egyénekre nehezedő társadalmi nyomás –, mert a bármikor elérhető, támogató anonim lelkisegély szolgálatok 0-24-ben rendelkezésre állnak. Sőt, könnyen találhatnak maguknak valamilyen figyelemelterelő tevékenységet a szorongók – mondjuk a futás éppen megteszi. Az elesettek – ha szembe néznek önmagukkal és felvállalják a pillanatnyi elesettségüket – így nincsenek (már) egyedül. A futás egy kiváló, hűséges, élethosszig tartó segítőtárs lehet. Tehát nem kell feltétlenül eltemetni magunkban a fájdalmunkat. A fontos, hogy kövessük Bagdy Emőke (lopott, és csak részben idézett) életviteli tanácsát: „kacagjunk, kocogjunk, lazítsunk, érintsünk, segítsünk!”.
UTH ’24 – fotó: Terepfutás.hu
Édesapám testvérei közül ketten vetettek önkezükkel véget életüknek; édesapám első felesége is öngyilkosságba menekült a válást követően; anyai ágon pedig édesanyám bátyja is elég sokszor volt már gyomormosáson; édesanyám gyerekkori súlyos bántalmazás, családon belüli erőszak áldozata volt. A legfrissebb kutatások azt igazolják, hogy az öngyilkosságra való hajlam egyfelől örökölhető, másfelől, ha a közvetlen környezetünkben megéljük ezt, tapasztaljuk, akkor a gondolkodásunk e körül forog még inkább, így sokkal szorosabb, kézzel tapinthatóbb a halálgondolathoz fűződő viszonya annak, aki genetikailag érintett, plusz a közvetlen környezetében is megéli ezt. Számukra olyan erős kapcsolódások alakulnak ki a neuronok között, ami bizonyos jól meghatározott stressz-ingerekre ezt az önmagát erősítő gondolati spirálból való menekülési alternatívát, mint végső megnyugvást, megpihenést kínálják számukra – egy adott, csüggedt, szorongó, stresszes élethelyzetben.
Kör próba (152km, 7100m D+, 30 óra) ’22 – fotó: magánarchivum
Nagyon érdekes, hogy Freud a „Túl az örömelven” című művében revizionálja önmagát: szemben azzal a korábbi állításával, hogy a lelki szervezet működésének meghatározó elve az örömelv és a kínkerülés elve; vagyis az, hogy a lélek arra törekszik, hogy örömérzethez jusson és a kínt elkerülje, úgy látta, hogy a lélek legfontosabb törekvése a minduntalan nyugalomra való törekvés. Úgy fogalmaz, hogy a szervetlen anyagban egy külső, erőszakos hatás miatt ébred fel az élet képessége, és az organizmus célja az, hogy ezt a feszültséget folyamatosan leküzdje, enyhítse, visszajusson a nyugalmi állapotba; ez okoz számára örömöt. A szerves érző lét célja, tehát Freud szerint az, hogy ismét visszajusson a szervetlen lét nyugalmába, de addig tegyen-vegyen; értékes, maga után értéket hagyó életet éljen. Freud úgy gondolta, hogy az organizmus létrejöttének célja (szemben a közösségi média által, ma sulykolt elvvel) elsősorban nem az öröm- és az élménygyűjtés (ez egy szükséges járulékos kísérő elem), hanem az örökös célja a visszatérés az eredő, feszültségmentes, stresszmentes, nyugalmi állapotba. Az örömöt, és magát az örömérzetet is a nyugalomhoz köti későbbi munkájában Freud. Úgy látta, hogy örömérzet az, ha egy ösztön, vagy egy vágy kielégül, és így az a lelki feszültség, ami szétfeszíti a szervezetet, az az energia, amit a vágy jelent, a kielégülés révén levezetődik, ezáltal jut a lelki szervezet (szerkezet) ingermentes állapotba. Az örömöt a nyugalom megteremtődése, a lelki kielégülés okozza. Ha belegondolunk pl. abba, hogy a szexuális együttlét legmagasabb fokú kéjérzetét mindig egy elernyedt megnyugvási fázis kíséri – gyakran még el is szendergünk egymás karjaiban az intim, nyugalmas pillanatban –, akkor igazat kell adnunk Freudnak. Úgy vélem, hogy minden esetben annál nagyobb a lelki-testi-fizikai kielégítettség érzés – amit öröm formájában érez az ember –, minél magasabb kéjpontról jut el a megnyugvási fázisba az egyén. Úgy gondolom, hogy ez a tájat felborzoló hegyek és völgyek küzdelme; inger és az ingerre adott válaszok minduntalan egyensúlyi harca ez. Ugyanez lehet a Freud szerinti ismétlési kényszerrel jellemezhető ultrafutás esetében is. Azért keresnek maguk számára nagyobbnál, még nagyobb, hajmeresztőbbnél-hajmeresztőbb kihívásokat az ultrások, mert a vágy kielégülése után érzett nyugalmi helyzetbe jutás nyújtotta öröm annál nagyobb és annál tovább tart minél nagyobb a cél, aminek a beteljesedése után érezheteik ezt. Freud szerint az öröm és a kín mindig kéz a kézben jár. Ami öröm az egyik lelki réteg számára, azt egy másik réteg kínként éli meg, vagy éppen fordítva. Ez is a hegyek-völgyek játéka, semmi más. A szenvedés örömöt ad; az örömöt szenvedés kíséri (ultrafutás, BDSM, stb.).
Haszon Béci 48. szülinapi futása (Ha keresnétek a képen, a kislánkák lábai között, a G-pontnál vagyok – ott a hajlatban. De többet nem segítek!…) – fotó: magánarchivum
Miután egy picit kitekintettem perspektivikusan, s ezzel elhagytam a kijelölt single-track-es útvonalat, térjünk most vissza az eredeti nyomvonalra: magamra. Apám egy rendkívül jó, értékes ember volt; anyám is az, de valahogy soha nem tudták kifejezni a szeretetüket azon a szeretetnyelven, amit én igényeltem volna. Kevés volt a testi érintés, a szavakkal simogatás, az elismerés, a dicséret. Apám soha nem mondta azt, hogy büszke rám; vagy azt, hogy ez szép eredmény. Ez a fejlődési sérülés, erősen kihat mind a mai napig az önszeretetemre és az önbecsülésemre. Függetlenül attól, hogy szüleim a legjobbat szerették volna adni, sérültem. Kialakult bennem egyfajta „a minimális elvárás magammal szemben a maximum” érzés. Olyan emberré váltam, aki valahol (természetesen, mint minden önértékelési gondokkal küzdő ember) szomjazza-, mégis tagadja és fogadni igazán, őszintén nem tudja a teljesítmény-, eredmény utáni elismerést. („Ja, ez nem is olyan nagy dolog!”-típusú relativizálás, pozitív visszajelzés elhessegetése jellemző rám.) A depresszió, egyedüllét, magány és céltalanság érzése mellé párosítva mindezeket, már elég erős a kockázati tényező az esetemben.
Mecsek Trail – fotó: Terepfutás.hu
Az elmúlt hónapok útvesztőjéből való menekülésemben sokan voltak a segítségemre, rengeteg kimagaslóan intelligens, a lélek dolgaira érzőn rezgő emberrel beszélgettem. Felismerésektől, aha-érzésektől, hatalmas megértésektől, megvilágosodásoktól hemzsegett az elmúlt időszakom. Elkezdtem megérteni magam, és kezdem kapizsgálni, hogy hogyan működök; mi okozta az eddigi elakadásaimat. Egyre jobban tudom diagnosztizálni magam; egyre jobban képes vagyok feltárni, hogy mi okoz bizonyos negatív viselkedési-, érzelmi reakció mintákat nálam. Egyre többször képes vagyok fülön csípni magam ilyenkor; és egyre inkább képesnek érzem magam kihúzni ebből az állapotból a saját hajamnál fogva úgy, ahogy – a nagyot mondásairól elhíresült – Münchausen báró tette. Egyre kevesebbet igénylem a pótcselekvéseket. Van olyan hét, hogy nemhogy 100 alatti a megfutott kilométereim száma, de még 10 is alig jön össze, mégis nem érzem magam rosszul a bőrömben. Úgy érzem, hogy napról-napra jobban vagyok, annak ellenére, hogy már nem is emlékszem mikor futottam ultrát, vagy akárcsak maraton közeli távot. Nem adtam fel az ultrafutást, nem akarok hűtlen lenni hozzá, viszont most már nem vágyakozok azért futni napokat átívelően, hogy ezzel a pótcselekvéssel tereljem el a figyelmem a kielégítetlen szükségleteimről; vagy ezzel tegyem helyre az önbecsülésemet, önértékelésemet. Nem akarok azért ultrázni, hogy boldogsághormonban dúskáljon a szervezetem. Egyedül egy dolog miatt fogok ismét igazán hosszúkat futni (nagy ritkán): szeretnék emlékezni arra, hogy az életem egy viszontagságos időszakában, ez az egy dolog volt, amiben kapaszkodni tudtam, aminek köszönhetően életben tudtam maradni, nem adtam fel, és nem menekültem a szorongásból a végső nyugalomba. A rendkívül súlyos, életveszélyes balesetemből való felépülésemben is az ultrafutás volt a leghűségesebb segítőtársam. Az ultrafutás volt az egyetlen igaz, hű barátom az elmúlt években, aki mindig ott volt nekem. Neki köszönhetem azt, hogy megértettem dolgokat. Neki köszönhetem azt a rengeteg felismerést, amit a futás közben érzett meditatív állapot közben éltem meg, amikor a két agyféltekém segítőn összekapcsolódott. Itt értettem meg, hogy a problémáim elől nem menekülhetek egész életemen át, nem szükségszerű leélni az életem pótcselekvésekkel, van ennél sokkal jobb út is. Mégpedig az, hogy törekedjek arra minden porcikámmal, hogy a szükségleteim minduntalan kielégüljenek és a kacagásra, kocogásra csak mit pótcselekvés tekintsek, helyette inkább lazítsak, érintsek és szeressek minduntalan!
Szeretettel:
Peti
Ui.: talán a Kör lesz az egyetlen ultra, amit magammal cipelek, míg élek. Arról, hogy mit jelent számomra a Kör, itt olvashatsz.
Börzsöny a Vár-hegy kilátóból szemlélve – fotó: magánarchivum
Ha úgy érzed, hogy azonnali segítségre van szükséged, szerettednek, barátodnak, ismerősödnek, vagy munkatársadnak, a nap 24 órájában lehetőséged van támogatást kérni az alábbi felületeken, vagy telefonszámokon. A megadott telefonszámok bármely hálózatból ingyenesen hívhatók. Ha átmenetileg foglalt a vonal, próbálkozz újra!
Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének (LESZ)
tel.: 116-123, https://sos-116-123.eoldal.hu
Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT)
24 órában ingyenesen hívható telefonos segítség, ha menekülnie kell otthonról, krízis szállásra szorul. tel.: +36 80 205 520
24 év alattiaknak
– Kék Vonal: 17-21 óráig elérhető chat funkció, e-mail konzultáció (72 órán belüli válaszadás) https://www.kek-vonal.hu; tel.: 116-111
– Ifjúsági lelki elsősegély (ingyen hívható hétköznapokon 17-21 óra között): 137 – 00
Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE)
http://www.nane.hu/; https://nane.hu/erintetteknek/chat-segely/
tel.: +36 80 505 101, hétfő, kedd, csütörtök és péntek 18-22 óra és szerda 12-14 óra között
A szerző a Terepfutás.hu 2025-ös cikkezője. További írásait a Mere Mortal oldalon találjátok.