Unicorn Power Mátra Trail…
Erre az esztendőre kitűzött célok közt szerepel számomra a Nyúlcipőbolt Trail sorozat minden állomásán lehetőleg M távon indulni. Így hát kérdés sem fért hozzá, hogy elsőként karcoltam be a naptárba a Mátra Trail dátumát. Futni mindig jó, az erdő mindig szép, viszont így október tájékán különösen nagy élmény a hegyek ösvényein róni a kilométereket. Színpompás köntösbe öltözteti a tájat a közelgő tél egyre fokozódó ereje. A nyári fullasztós, lihegős futások után jól esik végre kiváló körülmények közepette megküzdeni a vidék hegyeivel. Sok, talán túl sok is volt a terepversenyeim száma idén, mégis a Csanya féle versenyeket mindig különös izgatottsággal várom. Valahogy a hangulat, az itt megjelenő futótársak mind-mind hozzájárulnak egy különleges atmoszféra létrejöttéhez. Nem volt ez most sem másként.
Borongós, ködös, párás reggelre ébredtünk, de szerencsére az „esősámán” Csanya csak riogatott minket azzal, hogy este a Mátrában már csepereg az eső. Gyöngyösig szinte tejködben autóztunk, de mire a Mátrafüreden kialakított „bázisra” értünk, már kezdett átsejleni a gyengülő nap pislákoló fényének ereje. Az erdészeti suli falai közé toppanva hamar ismerős arcokba botlok, csupán egy-egy köszönés, vagy néhány rövidke beszélgetést követően hamar aklimatizálódik az ember.
Szokás szerint az L távosok megint 30 perccel előbb rajtoltak. A maradék fél órában így szépen van ideje összecsődülni a S és M táv indulóinak a rajtzónában. Toporgunk egy darabig, majd végre hangosodik az ACDC klasszikusa és ezzel kezdetét veszi a Mátra kaland…
Nem mondom, hogy éppen kipihent vagyok, minden porcikámban érzem az előző hétvégi maraton mind a 42 kilométerének fájdalmát. Nem akarom életem idejét futni és nyilván nem is tudnám most, ezért inkább csak arra törekszem, hogy épségben beérjek és élvezzem a verseny minden momentumát.
Kuriózumként meg kell, hogy említsem a Terepfutás.hu csapatának újabb közösségformáló, játékos csavarral megfűszerezett ötletét. A Mátrában élő UNIKORNIS létezésének mítoszát ők megteremtették, mi pedig jó tanoncként megtöltöttük tartalommal. Ennek hatásait a versenyt megelőzően, majd egészen a befutóig éreztem. A HVG ugyan nem hozta le a hírt, de eme legenda terjedése okán szinte azonnal dübörögni kezdett a játékpiac, néhány hét alatt szinte hiánycikk keletkezett a boltok polcain a rózsaszín egyszarvúból…
Na jó azért ez túlzás, viszont természetesen, ahogy sokan mások, úgy én is beszereztem egy ilyen jópofa plüsst, ami a futózsákból kikandikálva végigkísért a pálya teljes hosszában. Azt tudni kell, hogy a terepfutók közössége alapból olyan, mint egy nagy család. Mindenki kedves, segítőkész, barátságos és mosolygós, az erdő és annak védelme pedig majd mindenkinek szent ügy. A legfőbb jellemzőnk azonban, hogy szeretünk beszélgetni főként a mászós lassabb technikásabb (szivatósabb) részeken még akkor is, ha soha nem láttuk egymást azelőtt. Mikor aszfaltról áttértem ide, még kicsit furcsálltam is a dolgot, de ma már az lenne a rendellenes, ha az alatt a néhány óra alatt, amíg követjük a szalagozást ne kötnék újabb ismeretségeket. Azonban ez a kis szőrös bandzsa egyszarvú annyira feltűnő jelenségnek bizonyult, hogy majd minden második ember úgy gondolta beszélgetési alapként tesz néhány poénos megjegyzést a jószágra. Mondanom sem kell, kb. végigbratyiztam az egész utat! Szóval jó hangulatot teremtett az egész verseny során.
Nahhhh de vissza versenyhez…
Mátrafüred utcáin kanyarogtunk néhány percig, majd hamar kiértünk a rozsdabarna avarszőnyeggel borított kék kereszt jelzésre, ami igencsak erős kaptató formájában lassította be a mezőnyt. Kevés futható rész volt a Benevár-bérc vonalán. Inkább csak néhány 50-100 méteres begyorsulásokra futotta az erőnkből. Néhányan azért próbálták a libasorban haladók mellett nagyobb sebességi fokozatban felzihálni a Nagy-nyakig, de egyrészt kár ennyire az elején teljesen készre vágnia magát az embernek, másrészt a bokatörő kavicsokon, pláne ha a sor melletti járatlan úton előzget az ember, abban benne van egy jó ficam lehetősége is. A mezőny második harmada szintén találkozott az erdő lényeivel, viszont sajnos nem a magadhoz ölelhető pihe-puha fajtából. Valahol 4 kilométer környékén darázsraj gondolta úgy, hogy kicsit megfuttatja a résztvevőket. Sokan kaptak szúrós csomagot a felbőszült rovaroktól. Végülis, ez is egy közösségformáló eleme volt pályának, hiszen közelebb hozta az embereket és jó beszélgetési alapot is nyújtott. Ha ebben is Csanya keze volt, akkor innen üzenem nem volt szép és az unikornis misztikum némiképpen humánusabb verziónak tűnik.
A Nagy-nyakra érve Mátraháza felé vettük az irányt egészen az első és egyetlen frissítőpont felé. Végre nyargalható rész jött, jó volt végre kicsit kinyújtani a lábakat és némi tempót diktálni. Az első 5 kilométer inkább erőltetett iramú túrának volt mondható. Csippantunk egy gyorsat, majd markolgatunk néhányat a kirakott finomságok közül, aztán már suhanunk is tovább.
A parkolón átfutva, erősen balra fordulunk és kezdődhet a zuhanás…
De nem ám az a futható fajta… Kellő meredekséggel rendelkező, baromi csúszós ördögszántáshoz hasonlító terep ez. Mindez, ha nem lenne elég, megspékelve a frissen ráhullott csúszós avarréteggel.
Zúgsz lefelé, mert ugyebár csak nem baktathatsz végig, de közben nem győzöd korrigálni a csúszkálást és botladozást. Az egyik legveszélyesebb része ez a mai futamnak. A szemed egy idő után káprázik már és az agyad teljesen lezsibbad a teljes koncentrációtól. Viszonylag gyorsan átjutok ezen a részen, de vannak, akik itt sem jártak szerencsével és estek-keltek.
Ezután következett talán a legszebb rész, sok helyen letértünk az ösvényekről, mert a szalagozás arra terelt. Persze nézelődni itt sem volt sok időnk, mert hol fej-, hol derékmagasságban volt keresztbe egy-egy kidőlt faóriás, amit le kellet küzdeni. Patakátkelések egész sora következett, szerencsére éppen szelídebb arcát mutatta a kis folyam, az alacsony vízszint miatt az alóla kirajzolódó kövek lényegében jól láthatóan mutatták a száraz áthaladáshoz vezető utat. Természetesen azért volt, aki itt is lefürdött.
Remekül éreztem magam a mára választott tempó eddig megfelelőnek bizonyult, csak annyit hajtottam ki magamból, amennyi jól esett.
Talán a sárga kocka részhez érhettünk, úgy 11 km környékén, mikor egy szépen összeterelődött kis csapat elején haladva a hegy külső oldalán jó tempóban ugráltuk át az útra dőlt fák vastag törzseit.
A sokadik ilyen akadály került elém, mikor is felugorva a meredeken a mélybe mutató monstrum vizes kérgén megcsúsztam és a korrigálni készülő másik, akkor már támaszkodó lábamat is keményen kikaszáltam. Csodálatos balettmozdulat volt ez, szinte kétségtelen. A talajfogással akadtak viszont problémáim. Sikerült visszaesni a rönkre és rendesen odaverni a bordám, a combom, a vállam, a fejemet a fülem tompította, a szemüvegem reccsent és darabokra tört. Egy pillanatra meg is szédültem, de már nyúltak is felém segítő kezek. Azonnal talpra rántottak és záporoztak az érdeklődő kérdések a hogylétem felől. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy se boka, sem pedig térd nem reccsent, pedig csúnyán összevertem magam. A kis kompánia még kísérgetett egy darabon, majd úgy kellett őket elzavarnom a végén, hogy folytassák az útjukat tovább, mert jól vagyok.
Köszönöm és hálás vagyok a segítségért ezúton is!!!
Nagyokat próbáltam kortyolni a vizemből és lassan sétálva elindultam a cél felé. Kezdett múlni az első sokk és egyre jobban éreztem, hogy itt is fáj még, meg ott is fáj. Hátra van még legalább 7-8 kili, azt nem akartam sétálgatással és a sebeimet nyalogatva eltölteni. Ugyan kocogós tempóban, de utánuk eredtem. Egy darabig egész jól ment aztán kezdtem annyit sziszegni, mint egy kígyó a fájdalomtól. Még lassabban próbáltam haladni, de sokkal az sem volt jobb. De legalább fogyott a táv.
Sástótól még várt rám egy szép technikás sziklás lejtő, mielőtt a betonos részre értem volna. Az itt megbújó fotós kedvéért próbáltam némi koordinált, összeszedett futást imitálni. Fogat csikorgatva érkeztem meg ismét a faluba. Innentől már csak a szívem vitt befelé, de beértem. Az unikornis ereje segített ebben… 2:21 alatt így is sikerült bevonszolni magam.
A friss, meleg gulyás ismét jót tett a sajgó testemnek, lelkemnek. A távozás sajnos angolosra sikeredett! A hátsó ajtón távoztam. Vágytam rá, hogy otthon egy forró fürdő után vízszintesbe vágjam magam, csak most kicsit puhábbra érkezve, mint a hegyen…
Unikornisok pedig hidd el léteznek, ha nem hiszed jövőre járj utána!!!
VerticalMan
