VTM. Megint első – csak most máshogy
2018-ban a Vértes Terepmaraton félmaratoni távja volt életem első terepversenye.
2022-ben a Vértes Terepmaraton minimaraton távja volt anya-életem első terepversenye (sőt, az első, ahol már Szilvásiként álltam rajthoz).
Vegyes érzelmek kísértek a regisztráció pillanattól a célvonalig… de nem bánom, hogy ismét a Vértes mellett döntöttem „elsőként”.
Három VIP regisztrációm érkezett. A 2019-es dobogós, a 2020-as cikkezős és még a HOKA csapat tagjaként is lehetőségem lett volna indulni. De egyszer sem regisztráltam. Mert féltem. Mert nem éreztem magam készen. Mert az ezer után is mindig volt még egy kifogásom és magyarázatom. Mígnem jött az üzenet: „Hey! Nem akarsz futni a VTM-en?” Na ez volt az a mondat, amire nem mondhattam nemet akkor sem, ha az elmúlt egy évben erdőt csak a terepfutó barátaim social média posztjaiban láttam. Mert bár hittem, hogy ha valaki, akkor én végigfutom a várandósság időszakát is… de végül nem így lett, és a visszarázódás sem volt könnyű menet. De valahol ugye el kell kezdeni… Szóval nem. Csanyának nem tudtam (nem mertem :D) nemet mondani.
Bíztam a legjobbakban, de leginkább az izmaim emlékezőtehetségében és abban, hogy az a szám szerint három terepedzés (és pár aszfaltos), amit felkészülés címen műveltem, az mind beépül.
Vasárnap. Szár. 10 óra. A három a kettő az egy… indulunk. Persze, hogy odalépek, visz az élmezőny. Kapkodom a lábam, de sajnos a levegőt is. A felmentés két kili után jön: végre erdő, ahol ér lassítanom, aztán emelkedő, ahol ér sétálnom is. Ez a saját szabályom, amit kénytelen voltam alkalmazni is. Gyaloglásra (nem sétára!) váltok. A szerencse, hogy nem csak én… így kevésbé leszek frusztrált a tömegben. Ami amúgy zavart. Furcsa volt sok magányos futás után újra.
Folyamat kattog az agyam. Vajon mennyi még felfelé? Sem nem emlékszem, sem nem néztem frissen szintrajzot. De amúgy meg ne picsogjak már…
Check point. Levegővételnyi megállás. A tömeg tovább egyenesen halad (a menő félmaratonisták), én pedig balra el („hazafelé” fordul már a pálya). Sem előttem, sem utánam senki. Egyedül vagyok. Ekkor érzem először, hogy megérkeztem a versenybe. Fura, hogy akkor, amikor nincs kivel versenyezzek. A lelkemnek most ez a jobb. Önmagammal harcolok. A régi emlékekkel, a korábbi csúcsformával. Kvázi ostorozom magam, így haladok lassacskán előre… Meggyőzöm magam, hogy ez már lejt. Hogy kirándulni jöttem. Hogy végülis élvezhetem is. És valóban élvezem… ezt kapja lencsevégre Szasza is.
Mindeközben persze fogalmam sincs, hogy a mezőnyben hol vagyok. Valójában annyira nem is izgat, mindenesetre a lelkem teljes nyugalmával hátra sorolom magam, mert arra a megállapításra jutok, hogy a mini távot két csoport választja. Az egyik, akik nyélen tolják, a “sprinterek”, ők már sanszosan a célban (nem néztem időt az órámon, csak a kilométereket számoltam). A másik pedig a fontolva haladók, a kezdők vagy újrakezdők (ez saját felvetés pusztán, nincs kutatási alapom!), akik kiélvezik a pályát, a tájat. Utóbbi csoportba tartozom én is, így annyira nem haragszom magamra, amiért iszonyat túlöltöztem az eseményt (kezdő hiba ugyanis), amiért csoszogva haladtam a visszafele aszfalton is (pedig aszfalton nem illik, lsd. cikk eleje), amiért a tizedik kilométertől már semmi kedvem nem volt futni (a férjem úgy indított útnak, hogy ő a 10. kilométer után kezd bemelegedni… na köszi), sőt, úgy egyáltalán ott lenni (és majdnem újra indultam a körre, benézve a jelölést, mert fogalmam sem volt a trackről. Köszi Balázs hogy megerősítetted, hogy egyenesen előre.).
Végül innen már keményen számoltam vissza az erdei kiliket, majd a falubeli métereket… az utolsó kanyarban egy “hajrá anya” lökött rajtam, és megváltásként szólt versenyközpont természetes zaja.
Beértem. Nem kértem érmet, a Suhanj! Alapítványnak ajánlottam, de végül mégis kaptam.
Egy bronzot. Merthogy az időm talán nem indokolta, a futás közbeni hozzáállásom meg méginkább nem, de akkor, ott, mégis kiérdemeltem. Meghatódtam.
14,5 kilométer, 1:24:39, a dobogó harmadik foka.
Röviden ennyi volt a vasárnapi énidő az erdőben, amivel végül ismét megváltottam a jövő évi helyem a mezőnybe.
Akkor talán lesz majd ismét nagyobb távra hitem, önbizalmam, erőm és állóképességem.
Mit talán. Biztos. Mert azért na. A magam mércéjével mérve magam: igenis menő egy hét hónapossal (sajáttal 😉) pacsizni a célban. Sok anya van, aki hamarabb megteszi. De sokan ezt is boldogan írnák alá.
Végül én is így teszek. Boldogan, őszintén mosolygok a dobogón és azóta is!
Megcsináltam! Megcsináltuk!
Köszönöm a lehetőséget mindenkinek IS.
Szilvási-Kálmán Teréz
A szerző a Terepfutás.hu állandó cikkezője. További írásai a Bárhogy is legyen: mozogj! Facebook oldalon olvashatók.
