Komfortzónán kívül – A Fűrész by Karina
Szombat hajnal, 3:45-kor megcsörrent az ébresztő, a szemem kipattant, szinte kipihenten nyugtáztam, hogy kivételesen nem okoz gondot a korán kelés. Nem volt sok idő, ellenőriztem az este összerakott cuccom, felöltöztem és elindultam a találkozási pontra, aztán irány Csanyával és Dórival Dömösre. Izgalmas nap várt ránk: A Fűrész.
A Fűrész egy ingyenes, alapvetően önellátó közösségi „futás”, kihivás, ahol az a feladat, hogy 6:00-18:00 között annyiszor mászd meg a Dömös, Szentfa-kápolna – Prédikálószék útvonalat a piros háromszög jelzésen, ahányszor szeretnéd. Illetve amennyiszer bírod. 4 mászás után válsz jogosulttá arra, hogy érmet vásárolj – ez a táv 20 km-t jelent kb. 2000 méter szintemelkedéssel.
6 óra előtt kicsivel értünk a helyszínre, Géza (az UTH és a Fűrész állandó önkéntese) már felkészülten várt bennünket csomagmegőrzővel, frissítőponttal, a csapat is gyülekezni kezdett. Napközben bőven 30 fok fölötti hőmérséklet volt várható, ezért amilyen hamar csak lehetett, útra keltünk, mindenki a maga tempójában. És innentől kezdve szinte sose voltál egyedül, csak rövid szakaszokra maradhattál magadra a gondolataiddal.
A terepfutó társadalom mindenféle rétegének képviselő rótták szorgalmasan a köröket, biztatták egymást vagy szívták egymás vérét (Fotózol? … persze így könnyű… 😀 ), egymásra odafigyelve, folyamatosan fel-felhangzott a kérdés, te hol tartasz? Hányadik körnél jársz? Mi a terv? És a körök számának növekedésével, illetve a hőmérséklet emelkedésével a válaszok folyton változtak.
A képzeletbeli rajtvonalhoz én úgy álltam oda, hogy meglátjuk. Utoljára 10-15 éve jártam ezen a szakaszon egy vulkanológia terepgyakorlat keretében, és valljuk be, ennyi idő alatt az emlékek megszépülnek. Ezzel szemben viszont ott álltak a puszta tények a pályával kapcsolatban, és a 2,5 km-en 500 méter szintemelkedés felett nem lehet csak úgy elsiklani. Emellett a felkészültségem is hagy maga mögött bőven kívánnivalót. Ennek tükrében a 2 kör tűnt reálisnak, de nem tartottam kizártnak a 4-et sem amiatt, hogy idő van rá bőven, ugyanakkor délután strandolni szerettem volna. Lett végül strand, csak kicsit másképp.
Az első körre pólóban indultam el, futó beltben némi rágcsával és kézikulacsban fél liter vízzel. A póló nagyon hamar lekerült, bizonyos szakaszon a pára 100%-hoz közelinek érződött és az egyelőre még alacsony hőmérséklet ellenére pillanatok alatt szakadt rólam a víz. Persze az első mászásnál nagyjából félúton felfelé jutott eszembe, hogy a pulzuspántot tök jó, hogy elhoztam, de elfelejtettem feltenni… és a pulzus kérdést nagyjából ebben a pillanatban el is engedtem. Nem hajtottam magam, magamhoz képest igyekeztem aránylag folyamatosan haladni, fotózni, mert tudtam, hogy később valószínűleg ilyesmivel nem biztos, hogy lesz kedvem és energiám foglalkozni. Ismerkedtem az emelkedővel. Hála a párás reggelnek, az első körben alig volt morzsalékos a talaj, a nedvesség szépen egyben tartotta. Ahogy várható volt, bizonyos szakaszokon a meredekségnek köszönhetően négykézláb haladtam, és kacagtam magamban közben nagyon, mint egy kisgyerek. Nem esett jól a hosszú emelkedő, közben sokan előztek, ami szintén várható volt 😀 de tényleg mindenkinek volt egy-egy jó szava egymáshoz. A Vadállókövek magasságában a gyorslábú futótársak elkezdtek szemből érkezni, hol egyikünk, hol másikunk húzódott félre, ahogy éppen biztonságosabb volt. A szemből érkező Tomi azt mondja, ha megvannak a Vadállókövek, ott már megvan a szint is. Aha. Nyilván nem 😀 bár tény, hogy sokat javított a helyzeten a nyitott terep után az összezáródó erdő. Az első felérkezéskor azért pislogtam nagyokat, Prédihez közeledve látszott a két nappal korábbi vihar pusztítása a megtépázott fákon. Szelfi a panorámás kövön, felszabadult mosoly, majd rövid pihenő után Dórival megkezdtük az első ereszkedést. Az ereszkedés aránylag eseménytelenül telt, szembe jövőknek hajrázás, előzőknek drukkolás, széles mosoly továbbra is. Ahogy beértünk a kápolnához örvendeztünk egy kicsit az első körnek, pihentünk, ettünk, sokat ittunk, utántöltöttünk, a tapasztalatoknak megfelelően átrendeztük a felszerelésünket – részemről a póló, kézikulacs, rágcsa maradt lent, a fél literes soft flask vízzel töltve ment a rágcsa helyére a beltbe, biztos, ami biztos egy darab géllel együtt, és innentől az összes körre így mentem, crop topban.
A második kör már jobban fájt, és lassabban is haladtam, Dóri az emelkedő felére már látótávolságon kívülre került előttem. Nem éreztem nagyon meghalósnak, de azért az első nagyon meredek szakasz végére arra jutottam, hogy én biztos, hogy nem jövök ki még egy körre. Közben egyre többen lettünk a pályán, és a hányadik körnél tartasz-mennyit tervezel kérdésre a választ egyre többször kellett átgondolni. Egyszer csak magam előtt egy 20 forintost pillantottam meg a földön, széles mosoly, na szerencsepénzt itt is találni? 😀 Gondosan bedugtam a beltbe, hogy ne rántsam ki a soft flaskkal amikor éppen kiveszem iváshoz. Jobb láb, bal láb, lép, lép, cikcakk, fel, kicsit oldalra, négykézláb, haladjunk. Dóri már fent várt Prédin, kicsit pihentem én is és elindultunk lefelé. Arról beszélgettünk, hogy igazából elégedettek vagyunk a két körrel, nem voltunk benne biztosak, hogy ennyit is bírni fogunk, lehet, hogy akkor mára ennyi volt. Éhes voltam és mindenféle hideg dolgokon járt az agyam, leginkább egy jó jeges kávén – aztán érdekes módon már minden második szembejövő, előző, a kávét kezdte emlegetni, szóval valami volt a levegőben 😀 Aztán Dóri bedobta, hogy mi lenne, ha amikor leérünk pihenünk egy hosszabbat, iszunk egy kávét a Rám-szakadék fogadóépületben, és közben kitaláljuk mi legyen tovább. Dóri egy kicsit gyorsabban haladt, de lefelé végig látótávolságon belül maradt. Aztán elértem a morzsalékos részhez, ahol váratlanul megtámadott egy raj szúnyog, és a nagy kalimpálásban elvesztettem az egyensúlyom és popón csúsztam egy rövidebb szakaszt. Kezeket kicsit beütöttem, de semmi komoly nem történt, csóváltam is a fejem, hogy ez most nagyon tipikus mutatvány volt tőlem. Spoiler: a 4. körben megismételtem ezt a mutatványt, majdnem ugyanott, csak szúnyogok nélkül.
A kávé zseniálisan finom volt, elidőztünk a büfében az árnyékban, és ahogy várható volt, arra jutottunk, hogy nekivágunk a harmadik körnek is. És ha már a harmadikat megcsináljuk csak jó lenne a negyediket is. De nem feszültünk rá, csak a következőre koncentráltunk. A strandolós terveket közben elvetettem, úgyhogy teljes nyugalommal hagytam magam rábeszélni. Jó lesz ez… 😀
A harmadik kör volt a legrosszabb. A meleg beütött, az emelkedő első felében a pulzusom az egekbe szökött, a szivem ki akart szakadni a mellkasomból, a mosolyom nagyon nem volt őszinte. A korábbiakhoz képest is többször kellett pihentőt tartani, megtámasztani a fákat és sziklákat, hogy ne dőljenek el. Amikor a sokadik szembe jövő ember is azt kérdezte, hogy jól vagyok-e, akkor már elgondolkoztam a korábbi reflex válaszon. Alapvetően tényleg rendben voltam, izomzatilag, erőnlétileg nyilván éreztem az előző két kört, de más gond nem volt. Csak ez a fránya szívdobogás ne lenne. Aztán fordult a dolog, a testem kompenzált, elmúlt a szívdobogás, helyette viszont annyira leesett a vérnyomásom, hogy kegyetlenül nekiálltam szédelegni és koncentrálni kellett, hogy ne a meredek lejtők irányába dőljek. Persze közben haladtam, ahogy bírtam, a fél liter vizem viszont gyorsabban fogyott, mint korábban és koncentrálni kellett, hogy ne húzzam le egyben az egészet. Jöttek a négykézláb mászós szakaszok, szorítottam a fogam, szerencsére már tudtam nagyjából hol mi-mennyi mászás várt még rám, de végtelennek tűnt. Közben – azt hittem hallucinálok – folyamatosan bégetést hallottam, és nem értettem, hogy kerülnek ide birkák, de mint utólag kiderült, birkák tényleg nincsenek, viszont a muflonok is ilyen hangot adnak ki. És nem csak hallucináltam őket, más is hallotta. Ez mondjuk megnyugtató volt. Az utolsó négykézlábas szakaszon csak az tartotta bennem a lelket, hogy felérek és leülök az első sziklára, mert mostmár tényleg ájulásveszélyes a helyzet. Alighogy felértem, rögtön mellém lépett egy sporttárs, hogy húúú gyere álljunk össze gyorsan! Én meg azt sem tudtam hol vagyok, nem értettem a kontextust, de azért mosolyogtam egyet, aztán ahogy hallottam a fényképező kattanását, akkor esett le, hogy miért is kellett pózolni. A sporttárs tovább ment, én pedig mondtam a fotósnak, hogy „Tök jó, hogy itt vagy, de nekem most muszáj leülnöm”, és lerogytam az alattam levő sziklára. Nem üldögéltem sokat, az a kevés pont elég volt. Túl estem a maradék, már árnyas mászáson, Dóri elém jött kicsit a csúcstól, majd visszajött velem, ment a pacsi, túl vagyunk a harmadik emelkedőn! Kicsit több időre volt szükség, hogy összeszedjem magam, de szerencsére a pulzus-vérnyomás a pihenéstől rendeződött, és lassan, de gond nélkül visszatértünk a kiinduló ponthoz. Persze agyaltunk ezerrel a folytatáson, felfele jövet én biztos voltam benne, hogy ez lesz az utolsó köröm, nincs az a pénz, hogy még egyre kijöjjek, de csúcson pihenés után elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy ha nem jövök ki még egyre, azt vajon holnapra megbánnám? Elég egyértelmű volt a válasz rá, hogy igen, szóval mindkettőnkben hamar megszületett az elhatározás, muszáj kijönni a negyedik körre is, ha már itt vagyunk, mert idő van még bőven. Lent a völgyben bandázunk, pihenünk egy hosszabbat, feltankolunk, aztán neki vágunk.
Ahogy leértünk én elbaktattam a fogadóépület büféjébe telefont tölteni – nem tett jót, hogy nem volt térerő, az órám viszont mindenképp live tracket akart és ez gyorsan leszívta az akksit… igen-igen, mea culpa, elfelejtettem kikapcsolni. És nem akartam látni se, hogy akik befejezték a menetüket, már a hideg patakban hűsölnek, amúgy maximálisan megérdemelt módon. Tudtam, hogy ha elcsábulok és beleülök, akkor biztos nem lesz negyedik kör. Ment az eszem-iszom, közben megérkezett Baggio, beszélgettünk, ő már befejezte a saját köreit, adta tippeket a visszatöltésre, kaptam sótabit és a maradék Maurten porát a vizes soft flaskomba. Visszasétáltunk a bázisra, betoltam egy meleg Squeezy citromos gélt (mmm nyami), vizet rá, rendeztük sorainkat és Dórival nekivágtunk az utolsó körnek. Felfelé nagyrészt eseménytelenül telt, turistából kicsit több volt, mint korábban, nem is értettem miért pont a legnagyobb melegben járnak erre, bár ezt a kérdést lehet ők is feltették maguknak, hogy ezek az őrültek miért a legnagyobb melegbe jöttek ki körözni. A körülményekhez képest aránylag pihentnek érezték magukat a lábak – hangsúlyoznám a körülményekhez képestet. Az emelkedők kicsit hosszabbnak tűntek, mint korábban, a haladás is tovább lassult, aztán Csanya a saját, 6. körének végén utolért, így együtt tettük meg az utolsó 100 métert, és egyszer csak felértünk. Gyors szelfi a tetőn, és indultunk is vissza. Azt hiszem, ezt többünk nevében mondhatom, hogy az utolsó ereszkedés volt a legrosszabb. A lábam izmai remegtek a terheléstől, a szemem előtt a hideg patak gondolata lebegett. A Vadállóköveknél belefutottam egy iskolás csoportba, nagyrész előzékenyen félreálltak és meglepődve nyugtázták, hogy itt vannak ezek az őrültek, akik fel-le mentek egész nap, és még az én 4 mászásom is a csodálat reakcióit váltotta ki. Hajszoltuk az árnyékokat a gerinc keleti oldalán, kegyetlen volt a forróság. Dórit itt is kicsit lemaradva követtem, újra és újra rácsodálkoztam lejtő szakaszokra, hogy erre nem emlékszem, hogy itt máskor is haladtam korábban, vagy ha haladtam is, ennyire nem volt hosszú… eltűntek a cikk-cakkban haladó „ösvények” a görgeteges szakaszon… a kitett felszínek összetartó nedvessége elpárolgott, szóval ahol korábban a szúnyogoknak köszönhetően egyszer már levett a lábamról a lejtő, most ismét megtörtén, kicsit fájdalmasabban, de sérülés nélkül sikerült megúszni. És egyszer csak vége letta lejtőnek, bebaktattam a bázisra, már dobtam le a beltet, a cipőt, zoknit, irány a patak, óvatosan, aztán ahogy leguggoltam majdnem ájulás lett a vége, szóval gyorsan leültem, egész test bevizezve, csuklók víz alá, közben Csanya locsolta a nyakamba a jéghideg patakvizet. Elképesztően jól esett… persze a hideg víztől viszonylag hamar elzsibbadtak a lábfejeim, de klassz kis luxusban volt részünk. Zseniális nap volt!
És hogy mit hoztam magammal erről a napról? Azt a meglepő tényt, hogy nem volt igazán belső utazásom. Voltak gondolatfoszlányok, gondolatkezdemények, de egyik sem teljesedett ki kerek egésszé. A turisták csodálkozó-elismerő-ezek őrültek reakcióit (hálás vagyok a melegért, így nem voltak sokan). A sporttársak ugratását, kedvességét, figyelmességét, biztatását – imádtam, hogy folyamatosan volt egymáshoz egy pár jó szavunk, ment a hajrázás, miközben mindenki küzdött a maga gondolataival, köreivel. Izgalmas volt látni, hogy a maga szintjén mindenki tervei dinamikusan változóban voltak, hogy nem a versenyzésről szólt az egész nap (a többségünknél :D), és többen hasonló hullámokon mentek keresztül, mint Dóri és én, hogy kiszállást terveztünk, aztán addig beszéltünk róla, míg csak tovább mentünk. Imádom ezt az őrült csapatot, büszke vagyok rá, hogy része vagyok ennek a közösségnek. Mert ezen a napon tényleg közösséget láttam, ahol húzzák és támogatják egymást az emberek.
Fotó: Geleta Péter
Köszönöm Dóri, hogy a motivációs kócsom voltál, nélküled legkésőbb a harmadik kör után kiszálltam volna, és köszi Csanya, hogy ilyen őrült ötleteid vannak, mint A Fűrész. És köszi mindenkinek a biztatást, élmény volt veletek körözni!
Na skacok, mi lesz a következő? 😀
Karina
További írások a Futalány blog oldalon olvashatók.