Hogyan legyél UTH teljesítő akaratod ellenére
Komoly adósságom volt már ez az UTH beszámoló, igazából tök rég megírtam, de aztán valahogy az utolsó simítások elmaradtak. Kicsit mindig nyomasztott, hogy ezt még be kell fejezni, de aztán tegnap azt álmodtam, hogy Csanya egyszercsak megjelent nálunk otthon pizsomában, és mondta, hogy majd ő berámolja a mosogatógépet, csak most már küldjem el a beszámolót, úgyhogy asszem ez többet már tényleg nem tűr halasztást…
Mikor beválogatott Csanya a cikkírós társaságba, akkorra már volt egy kiváló VIP nevezésem erre az eseményre, úgyhogy itt most VVIIPPként indulhattam (Köszi Csanya, csúcs vagy!). Tavaly már összejött egyszer a buli, két éve pedig sikeresen lenyomtam a Szentlászló trailt, úgyhogy magamtól nem biztos, hogy jöttem volna, de ha már így alakult, akkor nyilvánvaló volt, hogy az edzettségi állapotomhoz legkevésbé passzoló 112 km-t választom. Igazából logikus volt, mert az edzettségi állapotomhoz valójában tartozó 2 kilométeres versenyszámot sajnos pont nem rendezték meg, akkor meg már igazából mindegy volt és ha már így lett, akkor azért igyekeztem komolyan venni az évet, több alkalom is volt már idén, hogy csak úgy elmentem futni 5 kilométert, valamint egy csomó versenyre kaptam ingyen nevezést, így a hétvégi hosszúkból is volt úgy 4-5, emellett igyekeztem alternatív edzéseket is bevetni, például mindig, mikor várom a vonat, akkor fel-le futkároztam a lépcsőn, én voltam a bolond.
Azt éreztem a hónapok folyamán, hogy a forma egyre jobb – persze volt tér a fejlődésre szerencsére, de mindig olyan kellemesen messzi dolog volt még ez a május vége, aztán egyszercsak posztolt Csanya, hogy 10 nap és rajt, mondom mi???? tíz??? De akkor már mindegy volt. Szóval kiválóan sikerült a felkészülés, és aztán a szombatot is végtelen autózással és pörgéssel sikerült eltölteni, nem pedig a kellemes szundikálással, ahogy eredetileg terveztem. Tíz körül sikerült odaérni a rajtközpontba, gyorsan elvégeztem minden fontos verseny előtti teendőt (mint pl. rajtszám felvétel, cuccok összekészítése, 12 szelfi, posztírás facebookra, csomagleadás), és 11 körül leballagtunk a rajtba, onnan már csak egy kevéske idő volt, és eljött az éjfél, elrajtoltunk. Itt még kicsit gondolkodtam, hogy mi legyen a stratégia, végülis arra jutottam, hogy nyerni kéne, ki is dolgoztam a nyerő taktikát – elrajtolok, a háromszáz méterre levő fagyizóig leszakítom az ellenfeleket, aztán már csak arra kell figyelni, hogy a maradék 111 kilométeren a második helyezett el ne fusson mellettem.
Nos azt kell mondjam, hogy a Terv jó volt, de nem teljesen hibátlan. Magam sem értem, mi történhetett, a tervezett győzelem helyett végül az előkelő 144. helyet csíptem meg. Valószínűleg az lehetett a baj, hogy a verseny előtti posztban kiírtam a stratégiát, és ezt olvashatta Dittrich András is, és aztán így tudta, hogy mit kell csinálni. Legközelebb nem leszek ennyire óvatlan (bár tény, hogy például annyiban sikerült a terv, hogy az egy percig sem volt kérdés, hogy a második helyezett nem fog elfutni mellettem, úgyhogy tulképp siker).
Ennyi hülyét, és ezek mind szavazhatnak!
Az eleje tökéletes volt, semmi álmosság, semmi fáradtság, semmi izgalom. Elindultam szép lassan a mezőnnyel, de csak olyan igazán óvatosan, kellemes 5:30-as, 6-os pacéban, szép lassan elfutott mellettem mindenki. Az eleje a versenynek nagyon enyhén emelkedik, de inkább sík, mint nem, ezt szuper könnyeden nyomtam, csipogott az óra hamar, hogy 1 km kész, ekkor fellélegeztem, hogy oké, innen már sima lesz (narrátorhang: Gergő ekkor még nem tudta, hogy téved, és nem lesz sima). Eltelt két km, még mindig minden szuper. Ott kell először kicsit meredekebb utcán felfelé menni, az még jó volt, aztán kiértünk Szentendre szélére úgy kb a 15. percben, és ott egyszercsak jött egy akkora mélypont, mint ide lacháza. Ott szintén enyhén emelkedik, de elég hosszan onnantól – tavalyelőtt megsétáltam, tavaly inkább kocogtam, idén egyik se ment. A kocogásban azt éreztem, hogy nem megy, mert semmi erőm, sétára váltva meg olyan durva álmosság jött rám, mint még soha. Nem bírtam nyitva tartani a szemeimet, csukott szemmel sétáltam felfelé faltól falig, másra se bírtam gondolni, csak hogy most megállok, és lefekszem aludni.
Igazából egy dolog nyugtatott, miszerinthogy tavalyelőtt is kb így indult – a gyengeség hasonló volt, az álmosság mondjuk csak olyan másfél óránál jött, és 20 percig tartott akkor, de emlékeztem, hogy ennek ellenére simán sikerült a teljesítés, szóval nyugodt voltam, hogy ez ilyen, majd lesz jobb, lehet menni.
Itt mindenesetre elkezdtem kételkedni abban, hogy ez sikerülni fog (és ekkor voltunk 3 kilométernél. Jó, nyilván nem szabad válogatósnak lenni, meg ilyen sznobnak, hogy megszabjuk, mikor jöjjön durva mélypont, de azért egy 20 órás verseny 20. percében talán még ne).
Vártam, hogy elmúljék az álmosság, vagy valami ilyesmi, de sajnos nem. Mikor eltelt már 2 óra, és még mindig ugyanez volt, akkor már a maradék bizalmam is kezdett elfogyni, ráadásul akikkel nagyjából együtt haladtam, azok ott már kezdtek elhúzni, hátulról meg mindig jöttek új emberek, akik ott hagytak aztán szépén. Az első jó pillanat a Sikárosi rét volt – ez olyan 16 km-nél van a rajt után, itt van először lejtő, ráadásul egész hosszú, ott hirteen minden bajom elmúlt, csapattam lefelé szépen, előzgettem nagyokat, egy nagyobb sáron estem akkorát, mint a fene, úgyhogy végre fekhettem egy kicsit, azt nagyon élveztem. De sajnos minden jónak vége szakad, megin’ menni kellett felfelé. A hosszú lejtmenet arra volt jó, hogy utána megint nagyon rossz legyen álmosan sétálni felfelé tovább. Rettenetes volt, na. Dobogókőig még további huszan mentek el mellettem szerintem, de hősiesen felértem a pontra, az előtte levő kilométeres síkot végig sétáltam, és azon tanakodtam, hogy mi legyen. Volt pár ötletem, a teljesítés nem volt ezek között. A megállás nem volt opció, hisz igazából semmi bajom se volt, de arra gondoltam, hogy hazafussak? Onnan az olyan 14 km. Ráadásul az eleje még útba is esik lefelé, szóval volt pillanat, amikor csak 8 lett volna haza, és 95 a célig… és az a nyolc szinte lejtős, fél ötkor már otthon aluszkálhatnék.
Na jó, de akkor utána vissza kell majd menni a kocsiért meg a leadott csomagért, meghát mit szólnak a pajtások, akiknek ébredés utáni első dolga az lesz, hogy ránézzenek, mennyivel verem a mezőnyt? Itt döntöttem el, hogy akkor megyek tovább, az éjszakát átfutom, aztán majd reggel meglátjuk.
Egy erős gondolat volt, hogy Dobogókőtől esetleg nem a kiírás szerinti úton megyek, itt vált ketté a 87 és a 112 kilométeres táv, hogy akkor átállok a 87-re, és egyenesen arra megyek tovább. A ponton tök kész voltam, csak zombi módban töltöttem magamnak a frissítést, néha kérdeztek valamit, arra valami motyogtam vissza, közben hallottam, hogy hárman vannak még mögöttem. Végülis arra jutottam, hogy megyek tovább a rendes úton, mert ha most elmegyek a 87-re, akkor az tuti annyi, viszont most felmerült új motivációként, hogy a következő pont távolsága és zárása ki volt téve egy táblára, gondoltam hogy addig végülis elmehetek, aztán ott még mindig kitalálhatok valamit, ha azt a pontot lekésném.
Fura ez ilyenkor kicsit, magamban megállapodok valamiben, hogy akkor így lesz, de közben automatikusan kulacsot töltök, és tovább indulok, és a másik énem, aki megállapodott, hogy akkor itt lefekszünk aludni, az meg így néz, hogy helóheló, hova mész, gyere már vissza, és az alvás, és a 87?? Nem erről volt szó!
Ez volt az első igazán jó pont a napban, mikor estem akkorát, mint állat, és lehetett hosszan fekledezni
Szóval akkor mentem tovább szépen, és közben elkezdtem nézegetni, hogy mégis mennyire lehetek lassú. Azt éreztem, hogy tökre, de gondoltam azért valahol olyasmi lehetek, mint tavaly, mégiscsak jobb formában vagyok, meg ilyesmik. Gyors kitúrtam a korábbi számokat, és örömmel láttam, hogy a tavalyi időmhöz képest Lajos forrásnál volt 10 perc hátrányom, dobogókőnél 30. Ez nagyon megnyugtató volt, gondolhatjátok. Előtúrtam a tavalyelőtti menést, amikor a 87-en voltam, és szörnyen ment az eleje, végülis azzal hasonló volt a tempóm.
A tavalyi UTH 18 óra 20 perc lett, tökre felkészületlenül, ám meglepően könnyedén. Az eleje annak egész jó volt, dél körülre fogytam el nagyon, a pilisszentlászló pontra alig támolyogtam be, de ott leöntöttek vízzel, kaptam egy levest, és igazbáól minden jó lett, aztán visegrádról a felfelé se volt semmi dráma, a végén meg akkorát sprinteltem az utolsó 20 kilométeren, hogy volt szegmens, ahol a top tízben voltam.
Tavalyelőtt épp ellenkezőleg, ott a éjszaka olyasmi gyengeség, mint most, aztán Lajosforrás után (tehát ilyen másfél óránál) jött egy álmosság, ami tartott 20 percig, valahogy dobogókőig szenvedős volt, onnan aztán igazából semmi különösebb baj nem volt, nagyon simán sikerült hozni a szintidőt.
Szóval ilyen emlékek mellett latolgattam ma az esélyeimet. Az álmosság nem másfél óránál jött, hanem 15 percnél, kicsit nagyobb is volt, és nem múlt el 20 perc után, hanem velem volt hat órán keresztül. A gyengeség érzése a síkon és a felfeléken szintén jött egész éjjel. Eleinte bíztattam magam, hogy két éve is elmúlt, most is el fog, de semmi jel nem utalt erre.
Az újabb időmérő pontokon újabb 20 perceket kaptam a tavalyi énemtől, és az ugyan reménykeltő volt, hogy majd középen hátha feltámadok, de nem bíztam benne, hogy mindemellett a végére megint leszek olyan erőben mint akkor.
Nagyon nagyon vártam a világost, napfelkeltétől minden mindig sokkal jobb szokott lenni, de most itt valahogy ez se segített. Ott veszett el a maradék lelkesedésem, amikor láttam, hogy már vagy 40 perc hátrányom van, világos van fél órája, és igazából semmi reményem nincs innentől, hogy ez jobb lesz.
Itt végre hajnalodott
Ekkor remek terveket kezdtem szövögetni. Azt továbbra is kizártam, hogy megállok egy ponton, és megvárom, hogy visszavigyenek, akkor már valahogy saját erőből kell megoldani az ilyesmit, ha már beleálltunk. Itt azt számolgattam amúgy, hogy ha ez az acélos tempóm kitart, akkor olyan 22-23 óra alatt csak beérnék, mindegy a szintidő végülis, majd leadom a chipet valahol, aztán megyek.
Az alternatívák sora végtelen volt. Például felmerült, hogy megállok Pilismaróton, és onnan körbefutok a főúton Szentendrére, az biztos nem túl rövid. Gyors ránéztem a térképre, halljátok, nevetségesen hosszú az mégis, ezt hamar elvetettem. Jó, akkor onnan megyek busszal. Ez az ötlet tulajdonképp tetszett, mert végülis az is lesz vagy 6-7 óra, mire odaérek, akkor megvan a reggelig futás, aki elég hamar felkelt, az még láthatta, hogy megyek, a későn kelők meg így jártak, végülis az életük amúgy is tökéletes, hisz sokáig alhattak vasárnap, ne járjon már nekik minden.
Na igen ám, de mikor van busz? És ráadásul hogy veszek rá jegyet? Azt gondoltam, hogy Pilismarót nem pest megye, úgyhogy nem lesz jó rá a vármegye bérletem, pénzt viszont nem hoztam, hiába javasolta Csanya, csak az ajánlott felszerelési listában volt benne – én meg mikor hallgattam utoljára bárkire??? Ez jegyvétel annyira lehetetlen feladatnak tűnt ott reggel 4:33-kor az erdő közepén, hogy el kellett vessem ezt a buszos ötletet. Néha azért visszatértem hozzá, mert ha elég gyors vagyok, és elég hamar sikerül buszra szállni, akkor lehet, hogy ott érném az élmezőnyt a befutón, milyen mókás lehet azt egyszer megnézni.
Meg amúgy is, addigra már arra gondoltam, hogy ha már elmentem marótig, akkor utána jön a prédikálószék, az olyan jó, oda csak fel kéne menni. A felfelé út a vadálló köveken keresztül kicsit meredek, de az nem para, lassan mászni tudtam, utána úgyis hosszú lejtő jön, azt a szakaszt pont tökre kár kihagyni. Itt gyorsan megnéztem a térképen, hogy Prédikálószékről viszonylag egyenes úton le lehet jutni Szentendrére, akkor azt fogom tenni. Távra lesz így is vagy hatvan, a nap jól elmegy vele, és ha nagyon sietek, akkor így is meglehet az élmezőny.
A sarat mondtam már
Ha ez most egy ovis bábszínház lenne, ahol a róka mondana valami nagy marhaságot, akkor az összes ovis épp hatalmasat kacagna, hogy hahahaha, nem is Pilismarótról megy fel az út Prédikálószékre! De sajnos az erdő mélyén 4:33-kor pont nem volt ott egy nevetgélő oviscsoport. Nemigen merem bevallani, hogy mennyire későn jöttem rá a tévedésemre, de abszolút komolyan el voltam szánva erre a dologra. Persze ez így olvasva gyors, valójában órák teltek el, míg mást se csináltam, csak ezen gondolkodtam. Az egy kicsit izgatott, hogy mégis mit fognak szólni az emberek, ha feladom? Ezért sem volt opció a sima kiszállás, de gondoltam ha körbefutok valamerre, akkor végülis az úgy jó lehet.
Szóval a terv ekkor az volt, hogy felérek a prékálószékre olyan 45 km alatt, utána visszakocogok a célba.
Miután 4 óra alatt eljutottam erre a konklúzióra, és meg is nyugodtam bele, hogy ez is hosszú, de legalább visszavettem az irányítást, nekem ne más mondja meg, hogy mennyit fussak! 🙂
Szóval a 4 óra nyüffögés után éppen bejött a Queentől a We are the champions, és hirtelen bevillant, hogy mekkora óriási jó lesz befutni mégiscsak szentendrén, és akkor ottan tapsolnak, meg minden is, meg is könnyeztem gyors, meghát mit szólna Csanya, hogy adja ezt a jó kis futást, és akkor kiszállok, megugye mit fogok írni akkor (na jó, ez mondjuk pont nem agggasztott, eddigre már írtam fejben minden scenárióhoz hat befejezést, kicsit sajnálom is, hogy egyiket se tudom felhasználni, na mindegy) és azt mondtam, hogy lesz ami lesz, végig megyek. Ha kifutok a szintidőből akkor úgy, ha benne leszek, akkor úgy, de megyek.
Itt volt egyébként az egyik magas pont reggel hat harminc körül, hatott végre a napsütés, és jött egy tök jó lejtős szakasz Pilismarótra, 85. idővel értem be erre a pontra (a többi szakaszon 160-165 közötti szakaszidővel). És – hogy visszatérjek az előző gondolathoz – a pontra befutva jöttem rá, hogy valami nem jó, mer’ a prédikálószéki felfelé indulás tökre nem így szokott kinézni… Na mindegy.
Na eeeez viszont tényleg szép volt. Itt kezdett esni az eső rögvest a napfelkelte után, és igazán szép szInek lettek hirtelen
Ott a ponton volt kávé, leves és masszázs, amit szerencsére valahogy kevesen használnak, pedig isteni dolog, így legalább nem kellett sorba állnom most sem. Pilismarótról egy kellemes mászással át kellett menni Dömösre, ezt a szakaszt szeretni szoktam – pont jó meredek, nem olyan halálos, de nem is túl lankás, amin borzasztó sok időt veszít az ember, ha nem futja meg, dehát nyilván megfutni meg nem bírja (mármint én 🙂 )
Itt annyira szokatlan dolog történt, hogy még felfelé is előzgettem egész magabiztosan! A lefeléken meg főleg, mert itt a mezőny hátuljában inkább hős aszfaltfutók szoktak lenni, akik tök ügyesen mennek síkon és fel, de lejtős, főleg a sáros lejtős részek teljesen túl vannak a komfortzónájukon, és elóvatoskodják – én meg lefelé kacagok, úgyhogy ott mindig rengeteget előzgettem, hogy majd jól visszavegyék a megérdemelt helyüket a síkokon és a felfeléken.
Prédikálószékre fel – ezek a felhők csodaszépek voltak
Dömösig megint igazán csoda volt. Elkezdett esni az eső, ami önmagában nem baj, csak a nagy sarat még egy kicsit rontotta, ezzel azért voltak kihívások, de ettől még csodálatos volt az egész, majd Dömösről jött a legjobban várt rész, a mászás felfelé Prédikálószékre. Voltam már itt párszor, de ilyen csodaszép ritkán volt. Az eső már abbamaradt, de pár alacsony felhőpamacs még ott figyelt a völgyben, varázslat volt tényleg. Felfelé megint előzgettem párat, itt órási optimizmus volt rajtam, hogy semmi rossz se történhet, innentől már tényleg sima lesz a verseny, minden korábbi nehézség mögöttem, csak felfelé volt az út (Narrátor hang ismét: De Gergő megint tévedett. Nem csak felfelé vezetett az út). Izgultam, hogy nehogy túl gyorsan beérjek a célba, úgyhogy persze nem hagytam ki a kilátó megmászását sem, oda mindig érdemes felmenni. Prédikálószékről lefelé Lepencéig még egy kicsit jobb volt, mint pilismarótig. Ez itt végig lejt, végig nagyon jól futható, itt már egy kiváló 61. időt sikerült futnom a szakaszon.
Prédikálószék
A prédikálószéki kilátó teteje, ide mindig jó járni
Tulajdonképp itt kellett volna, hogy lefújják, óriási extázis, örömködés, esetleg egy jó fagyi, ám egyáltalán nem ez történt. Hanem történt például masszázs megint, ezen a ponton is volt masszőr, aki úgy szanaszéjjel kínzott, hogy öröm volt nézni (ott lehetett volna gyanús, mikor nem csak úgy nekiállt a vádlimat bizergálni, hanem mondta, hogy akkor vegyem le a cipőt, zoknit, nadrágot, és akkor nekiáll), de azért összességében jól esett, viszont innentől beütött a sár. Eddig is volt, de valahogy csak lefelé, itt meg pont egy egész jól futható sík szakasz kezdődött, amit szeretek, de valahogy a sár miatt teljesen futhatatlan kínlódás jött tök sokáig, ott el is fogyott a hirtelen jött extázis, előjött megint a fáradtság, és kezdődött egy rémes szakasz Pilisszentlászlóig, meg ugye az utolsó remény szertefoszlása, hogy oké, a reggel borzalmas volt, de a múltkor a középrész mennyire rosszul ment, ma majd biztos jobban fog az menni, és akkor kvittek vagyunk – na ekkor döbbentem rá, hogy semmivel se jobb most a középrész, sőt. Ott valami kétésfél órán át mentem, megint kezdtem gondolkodni, hogy á, tulképp ha most megállnék mégis, az se lenne baj, látszólag a szintdő teljesen oda, és végülis Csanya vip jegyével bármelyik távra mehettem volna, a Szentendre trail ötvennégy kilométere már megvan, szóval igazából arra mentem, csak elnéztem a rajtot. Ebbe akkor megint beletörődtem, de akkor hogyan tovább? Itt szerencsére nem néztem rá a térképre, hogy pilisszentlászló milyen közel van szentendréhez, és milyen kellemes egyenes úton lehet oda lekocogni, hanem valamiért azt láttam, hogy itt kár megállni, hisz a szintrajz szerint innen egy csodálatos lejtős mennybemenetel az út egész visegrádig. Ráadásul arra emlékeztem korábbról, hogy egy nagyon szép út ez itt, ezt pont kár lenne kihagyni (a háttérben a Narrátor kicsit megköszörüli a torkát…), majd legfeljebb Visegrádtól átfutok Szentendrére, ezek biztosan szomszédos települések, bár végülis ott van még Leányfalu, de a következő biztos Visegrád már (a Narrátor megfullad a röhögéstől).
Virág, de mondjuk ez látszik is rajta…
Itt aztán semmi se úgy volt, ahogy gondoltam. Na jó, de, a táj csodás volt tényleg, de igazából amit szép lejtőnek mutattott a szintrajz, az nekem már futhatatlanul sík valami volt, úgyhogy itt megint sétáltam vagy 10 kilométert, és rettenetesen elnyűtten értem Visegrádra, a szindiőn megint rontottam vagy 20 percet, és közben megnéztem odafelé jövet, hogy Visegrád nevetségesen messze van Szentendrétől, úgyhogy itt mégse lehet megállni. Nem is időztem sokat a ponton, gyors leöntettem a fejem két adag vízzel, aztán elindultam fel, lesz ami lesz. Itt megint nagyon rossz passzban voltam, mert ugye azt vártam, hogy milyen jó lesz lefutni Visegrádra, és akkor az már szinte a vége a versenynek, és akkor utána mindjárt befutó, és akkor szembesültem ugye azzal, hogy semmi lefutás, és a mindjárt vége a versenynek igazából még 30 km, ami ebben az állapotban lehet, hogy 8 órán át fog tartani, mikor már így is 14 órája szenvedek rettenetesen. Eskü majdnem elsírtam magam, igényem lett volna hisztizni, hogy nem érdekel, nem megyek harmincat, biztos nem, megállok, hazamegyek, akárhogyis, leülök, alszok, de nem volt ott senki, úgyhogy akkor meg minek. A visegrádi fellegvárhoz mászás sose volt még ennyire durva szerintem, minden lépésért küzdeni kellett, heten sétáltak el mellettem közben (három versenyző, és egy négytagú család bölcsis gyerekekkel, akik a játszótérről sétáltak hazafelé éppen), rettenetes volt.
Ezen a ponton eldöntöttem, hogy Pap-rétnél lesz a vége.
Nem tudom, hogy hány óra után, de valszeg sok volt
Az még innen úgy tizenhárom, kétésfél órám volt rá kb. a pont zárásáig, teljesen egyértelműnek tűnt, hogy esélytelen odaérjek, az első 3 km volt kb 1 óra, szóval simán kiszámoltam, hogy a maradék 10 akkor lesz vagy 5, szóval jó az a Pap rét, ha lesz még erőm, akkor hátrafelé visszafutok Szentendrére, az még egy tizes, akkor a 100 már megvan, végülis az egy kellemes hétvégi hosszú futás, de ott már azt is elfogadtam volna, ha azt mondják, hogy állj meg, pont indulunk vissza a célhoz. Akkor meglett volna kb 87, az a Szentlászló Trail, végülis dobogókő előtt (12 órával hamarabb) úgyis azt találtam ki, hogy lefutom inkább azt, az első ötlet mindig jó, jó lesz így.
Száz! Majdnem olyan jól sikerült a fotó, ahogy éreztem magam
Ez persze megint nem volt ilyen gyors, mint leírva. Úgy 1 óra folyamatos agyalás és magammal való alkudozás közben jutottam el ide, a döntéssel minden fél elégedett volt, mindenki megbékélt vele, mindenki beleegyezett. Nagyjából 8 másodpercig voltam ebben a nagy eldöntöttségben, aztán hirtelen bevillant a cél, és Csipieljo posztja, amit még órákkal korábban olvastam Pilisszentlászlón, hogy jusson eszünkbe, miért keltünk fel aznap, és akkor 2 másodperc alatt elhatároztam, hogy nem állok meg, innen már tényleg befutok. Ettől kicsit vissza is erősödtem, egész jó tempót sikerült hozni a hegytetőn levő síkabb hullámvasúton Pap-rétig, és így maradt még vagy fél órám a pont zárása előtt – megint versenyben voltam. Innentől már nem volt botlás, mentem ezerrel előre, a ponton nem időztem sokat, egész hamar elértem a Vörös-kői emelkedőt, ami az egész út legmeredekebb része, bár nem túl hosszú legalább (800 méter alatt emelkedik 200-at a hegytetőig, de igazából az eleje 500 méter alatt emelkedik úgy 150-et, tényleg négykézlábazós). Kemény volt, de azért idővel elfogyott ez is, és innentől már tényleg csak be kellett futni a célig.
Vörös-kő
Volt még egy kicsi emelkedő, de főképp lejtők, csodálatos lejtők. Eddigre már a lejtőket se élveztem ugyan, de még mindig jobbak, mint Szentendre, ahol az utolsó 3 km szinte síkon megy, cserébe már csak az utolsó 3 volt az, és lassan jött a patakpart, ami mellett egy napja már futkároztunk, aztán a piac, ahol épp nyilván nem volt piac, de az asztalok ott voltak, aztán a híd, ami bevezet a belvárosba, ott meg ott voltak a szervezők integetve, kelepelve, hajrázva, és a szokásos szentendrei befutó, mintha az ember a maratont nyerte volna meg éppen, úgy éljenez és tapsol a tömeg, mindenki integet, kiabál, cél, örülés, lerogyás. Ez már itt a jó rész.
Itt már megin’ jó
Hát így. Apró véletleneknek köszönhető, hogy sikerült, szóval nagy-nagy köszi Robi barátomnak aki előző este rám írt, hogy hajrá, és jelezte, hogy van egy kis sár, szerinte ne az aszfaltos cipőben menjek, köszi Csipi Coelho a jókor jövő motiváló poszt, amit teljes letörtségben olvastam, es nem is hatott egyből, de pár óra alatt befészkelte magát, hogy mit szólna Csipi? És meg még a földrajztanárjaimnak, hogy reggel 4:31-kor nem tudom, hogy nem Marótról indul a Prédikàlószék, hanem Dömösről, és hogy nem tudtam melyik megyék ezek, és hogy igazából milyen messze van Visegrád Szentendréről, továbbá Csanyának a lehetőségért, és hogy nem tette kötelezővé az ezrest, ellenkező esetben simán vettem volna buszjegyet haza, valamint Viktor Magyaróvárinak és a Vox Insana Kamarakórusnak, hogy èpp jókor énekelték a fülembe a Queen koncertről a We are the championst. És persze a sok szurkolónak mindenhol is. Nélkületek megálltam volna 14 perc után, egyàltalán nem szenvedtem volna akkorát, mint soha még 19 órán keresztül, szóval hatalmas nagy köszcsi! 112 km, 19 óra 20 perc alatt. Ezzel amúgy ez lett a leghosszabb mozgásos izém, eddig 18:30 volt egy jó Balaton 110. Igazából annak örülök a legjobban, hogy nem kellett kétszer lefutni a dupla nevezésemmel.
Windisch Gergő
A szerző a Terepfutás.hu 2024-es cikkezője.
A 2025-ös Salomon Ultra-Trail Hungary versenykiírását és regisztrációját itt találod.