Egy hétvégém a szürke pólóban. Avagy UTH Crew szemüveggel.

Egy hétvégém a szürke pólóban. Avagy UTH Crew szemüveggel.

2019 júniusában célba értem az álomversenyemen, az 54 km-es Szentendre Trailen. Olyan elképesztően csodás élmény volt akkor is, és még most visszagondolva is, amit szerintem nem lehet felülmúlni… Így sosem indultam újra… A rövidebb távok nem vonzottak, a hosszúakhoz pedig nem teszek ebbe most elég munkát (nem beszélve arról, hogy félek a sötét erdőben). Ugyanakkor hiányzott. A része szerettem volna lenni újra az UTH-nak. Szóval beneveztem. A CREW-ba.

Családi naptárak egyeztetve: Anyu pünkösd hétvégéjén szabadságra megy. Regisztrációs felület megnyit: egész hétvégén ráérek, bárhol szívesen segítek (na jó, biciklis kísérő a macskaköves utakon, bámészkodó turisták közt azért nem lennék, ahogy a Vadálló köveket se szívesen szalagoznám – ezek gyenge pontjaim erősen :D), köszönöm, Teréz. Küldés.

A beosztás május elején érkezett: irány a versenyközpont, a régi iskolám (Szentendrei Ferences) új sportcsarnoka (nem, én még nem itt tesiztem…). Nem tudtam mi vár rám, de azt tudtam, hogy nagyon jól szeretném csinálni. A versenyhez méltóan. Így a megküldött Crew kézikönyvet bár nem kellett, én megtanultam 😀 Készültem. Igen, és izgultam is.

De ahogy a futóversenyeken is lenni szokott (mármint nem általában, de nálam igen): a rajtzónában még megy a toporgás, az idegesség, de amikor átlépem a rajtvonalat, megnyugszom, úgy most sem volt ez másképp. Beléptem a versenyközpontba, felvettem a „munkaruhámat”, és kizártam a valóságot. Megérkeztem.

Megérkeztem abba a közegbe, amiből pár évre kiszakadtam. Ami iszonyatosan hiányzott. De ami egy perc alatt visszafogadott újra.

Elkezdtek szállingózni az emberek. A futók. Az ismerősök. A barátok.

Volt, aki félve jött, tele izgalommal, olykor bizonytalansággal. Jó volt beléjük akár csak egy mosollyal is lelket önteni, erőt adni, jó utat kívánni. A reménykedést bizonyossággá formálni, hogy mindenkinek helye van a célban (és várjuk vissza a célkajával:)).

Volt, aki lelkesen, tapasztaltan, erősen érkezett, jó volt az energiáját megérezni, átvenni, tovább vinni.

Pörögtek nem csak a percek, az órák is. Észrevétlen telt el a nap, majd a másik is, és én nem fáradtam egy percre sem. Mert mindazt, amit önkéntesként adni igyekeztem, többszörösen kaptam vissza. Nem kevesebbet, mint a hitemet a világba. Mondhatod, hogy nagy szavak… talán azok is. De őszinték.

Először azt gondoltam – már ha lehetek igazán őszinte –, hogy a versenyközpont nem a legjobb hely. Mert egy frissítőpont, egy rajt-célterület sokkal pezsgőbb, több érzelemmel és eseménnyel telibb. De rá kellett jöjjek, hogy ezek a területek nem rangsorolhatók (és minden pont egyformán fontos a gépezetben, a nem láthatók is!). Mert mindenhol iszonyat sok érzelem, esemény és élmény van.

A versenyközpontban látni az induló futót, akik „csatába megy”, hogy learassa azokat a babérokat, amiért rengeteget dolgozott, majd látni megérkezni – akárhogyan is, mi, ha nem élmény? Elköszönni úgy, hogy „visszavárunk”, és örömmel fogadni, mikor elém áll: „megérkeztem”, mi, ha nem hatalmas öröm? Kulacsot tölteni annak, aki nem tud az asztal végéig elsétálni a fájó lábai miatt, ételt adni annak, aki pont annyira éhes, mint aki 83 km-t futott (nem tudom milyen az, de megtaláltuk az ideális mennyiséget) és megölelni azt, aki azt mondja „soha többet nem futok ennyit”, mi, ha nem örökemlékű esemény?

Segíteni, jelen lenni, közösségben lenni, együtt, egy irányba, egy célért menni, értéket teremteni. Nekem ezeket adta a hétvége. Olyan élményt, ami sokáig fog kísérni. Ami feltölt és erőt ad. Akkor is, ha az élet más területén épp elöntene valami … cunami.

Erdőben futni – bármilyen távon is, bármilyen terepen is, számomra terápia.

Felvenni a szürke pólót, hátamon a Crew felirattal pedig egyrészt megtisztelő (köszönöm, hogy befogadtatok, segítettetek, tanítottatok, elképesztően hálás vagyok!), másrészt pedig ugyanúgy terápia. Köszi Dr. Csanya és Társai a rendelést! Öt csillaggal mindenkinek ajánlom a szolgáltatást!