Az ultrázás öregít?
A napokban és valószínűleg az elkövetkező hetekben is találkozni fogtok számos poszttal, cikkel, melyek egy friss, 2026 februárjában megjelent, kutatáson alapuló publikációra (American Society of Hematology – Blood Red Cells & Iron) hivatkozva arról szólnak, hogy a kutatók szerint az ultrafutás öregít. Mielőtt felülnétek a hype-hullámvasútra, nézzük meg a módszertani vörös-zászlókat! Hogyan néz egy tudatos sportoló a számok mögé avagy miért ne higgyetek el mindent, ami elsőre roppant szakmainak és tudományosnak tűnik?
- A hivatkozott kutatás borzasztóan kicsi (N=23) esetszámmal készült, statisztikailag egy ekkora minta nem reprezentatív. Elég 2-3 extrém módon dehidratált vagy genetikai hajlamú futó és az átlagmérések máris drasztikus „öregedést” mutatnak.
- Keresztmetszeti pillanatképként(cross-sectional study) csak a verseny utáni sokkhatást mérték (egy maratoni táv és a 171km-es UTMB táv), ez a módszer korlátozza az eredmények érvényességét, mivel nem teszi lehetővé az ok-okozati összefüggések közvetlen bizonyítását. Olyan, mintha egy ház állapotáról, ahol éppen felújítás zajlik, és hegyekben áll a sitt, a sitt mennyisége alapján azt mondanánk, hogy összeomlóban van, holott éppen a megújulás felé tart. A longitudinális nyomon követés (több, egymás követő időpontban hosszabb időn keresztül) hiánya és a kontrollálatlan egyéni előélet miatt ez csak egy pillanatkép, nem erős evidencia az állítások alapján megfogalmazott következtetések mellett. Így nem tudjuk, hogy ez a változás tartós-e, vagy csak egy átmeneti, fiziológiás válasz az extrém terhelésre, hasonlóan az izomsérülésekhez, amelyek egy idő után szuperkompenzációhoz vezet(het)nek. Ahogy arról sem tudunk, nem vizsgálták, hogy milyen volt a futók alapállapota (vasraktárak, hidratáltság, genetikai hajlam a hemolízisre, edzettség, stb.).
- Kontrollcsoport hiánya: A kutatók nem alkalmaztak különböző kontrollcsoportokat, pl., akik ugyanannyit gyalogoltak vagy aszfalton futottak volna, így nem tudjuk, hogy a talaj, a szintkülönbség vagy maga a táv a „fő bűnös” a kapott eredményekért (Mit is találtak amúgy? Az extrém távú futás hatására a vörösvértestek (VVT) kevésbé rugalmassá (merevebbé) váltak. Alapesetben ezeknek a sejteknek deformálódniuk kell, hogy átférjenek a hajszálerekben, a merevség gátolja az oxigénszállítást és a salakanyagok eltávolítását. A kutatók szerint az ultratávú futás molekuláris szinten felgyorsítja a vörösvértestek öregedését és pusztulását – azaz gyorsított öregedéshez vezet, és ebből lesznek majd a hangzatos szalagcímek Mindezt továbbszőtték, hogy bár a károsodás jelei már a 40 km-es táv után is láthatóak voltak, a 171 km-es távon jelentősen felerősödtek. Tehát arra jutottak a kutatók, hogy van egy fordulópont, ahol a sejtek már nem tudnak hatékonyan regenerálódni, valahol a maratoni és az ultramaratoni táv között. Egyébként a VVT sérüléseket a fizikai igénybevétel, tehát a véráramlás okozta nyomásváltozás, a gyulladás és az oxidatív stressz együttesen okozza.
- A kedvencem: a hatásméret(effect-size)! Ez egy gyakori hiba a kutatások publikációjában, a kutatók „hajlamosak megfeledkezni” a valódi hatás közléséről, és kizárólag a szignifikancia küszöbre (p-érték) szorítkoznak..talán nem véletlenül? A p-érték (vagyis hogy van változás) nem azonos a hatás nagyságával. A vörösvértestek rugalmatlansága egy átmeneti állapot, nem egy végleges biológiai károsodás. Ami különösen „csúnya” (számomra) az az, hogy a cikk azt sugallja, hogy a vörösvértestek öregedése egyenlő a test öregedésével. Ez csúnya logikai ugrás, csúsztatás, hiba. A VVT eleve csak kb. 120 napig élnek normál esetben azaz normál igénybevétel esetén, egészséges, vérképzési zavaroktól mentes egyének esetében. Ha egy ultra alatt több sérül meg, a szervezet egyszerűen újakat termel Ez valójában a vérképző rendszer frissítését is jelentheti (mint egy véradás, pl.), nem pedig a szervezet elhasználódását. És ha már a véradáshoz hasonlítunk , akkor itt jön képbe az egyéni variancia, mert ez döntő ebben az esetben – milyen gyors az egyén regenerációs képessége ebben a tekintetben (vérképzés), ez egyénenként, életkoronként és edzettségi szintenként jelentős mértékben eltérhet. (A kíváncsiak kedvéért: A kutatás a VVT deformálhatóságban közepes és erős hatásméretet mutatott ki az ultratávon a verseny előtti állapothoz képest, de ez egy akut változás volt, ami a célbaérést követő órákban a legerősebb. Az öregedési markerek tekintetében gyenge vagy mérsékelt volt csak a hatásméret, vagyis volt statisztikailag kimutatható elmozdulás, de az messze nem volt olyan drasztikus, mint amit a szalagcímek sugalltak/sugallnak. ÉS! Az egyéni szórás ténye meg eltűnik a hangzatos posztokból! A cikkben közölt grafikonokon látszott, hogy a szórás hatalmas. Volt olyan futó, akinek a sejtjei alig károsodtak, míg másé jelentősen. Ez a magas variancia eleve megkérdőjelezi az általánosíthatóságot egy ilyen kis mintánál.)
- És végül: Teljesen hiányzik a kontextus, nem vizsgálták az életmódot és táplálkozást, mint védőfaktorokat. Hiszen, pl., ha végzünk rendszeresen megfelelő rezisztencia-edzéseket, azok erősítik az érfalakat és javítják a keringési hatékonyságot, ami csökkentheti a vörösvértestek mechanikai igénybevételét. Ahogy azt sem vizsgálták, hogy milyen szinten voltak a mintában résztvevő egyénekben a fontos mikrotápanyagok és ásványi anyagok (C-vitamin, E-vitamin, szelén, vas, réz, stb.), mert ezek szintje alapvetően meghatározza, mennyire törékeny a sejtmembrán.
Tehát kritikus szemüvegen keresztül látható, hogy ez a kutatás nagy jóindulattal is inkább leíró jellegű és nem bizonyító erejű. Leírja, hogy mi történik a sejttel a verseny alatt (és ebben sincs tudományos szempontból új hozzáadott értéke a jelenlegi tudományos tudásmennyiséghez, mert a footstrike hemolysis -a futás közbeni mechanikai sejtpusztulás vagy talp-hemolízis- jelensége már nagyon régóta ismert, a kutatók csak újramérték a jelenséget modernebb eszközökkel ). De valójában nem bizonyítja, hogy az ultrafutók hamarabb öregednének meg, mint a maratonisták vagy a nem futók. Ez az egy vizsgált érték így ebben a formában nem írja/írhatja felül az állóképességi sportok vonatkozásában valódi evidenciákkal rendelkező, összetettebb kutatásokon alapuló ismert öregedésgátló hatásokat és kockázatokat (telomerhossz, szívizom hegesedés, vesefunkciók) – De ez másik poszt témája
Maradjunk az élettani valóságnál és ne essünk bele a cím által sugallt félelemkeltésbe. Amit ez a kutatás (és az ez alapján készült hangzatos posztok) öregedésnek neveznek, az valójában adaptációs stressz. Legyünk tudatos tudomány-fogyasztók, jusson eszünkbe, hogy a kutatóknak is szükségük van a figyelemre a támogatáshoz, ezért a címek gyakran hatásvadászok! Ha hasonló „újdonságot” olvastok, kérdezzétek meg legközelebb: Igen, ez érdekes, de mi történt 1 hét múlva? (regeneráció?); kik voltak a résztvevők, mit és mennyit tudunk róluk? (profi, amatőr, egészséges, más mutatók?) és mi a kontextus? (előélet? ugye, az ülő életmód bizonyítottan sokkal jobban öregít, mint bármilyen ultra-táv ) – Az ultrázás nem káros, hanem egy extrém élettani válaszreakciót vált ki, amiből a szervezetünk, ha megadjuk neki a felkészülés során az erőforrásokat és utána a szükséges visszapótlást és a pihenést, erősebben és biológiailag fiatalabban jön ki. Ez a kutatás maximum egy „érdekes laborlelet”, de nem a teljes igazság
Molnár Rita
Fotó: Gordy Ainsleigh