A Kör, és ami mögötte van: A vonakodástól a 28 és fél órás flow-élményig
Minden egy tátrai estén kezdődött, 2023 nyarán egy edzőtáborban. Egy körben ültünk az táborozókkal, és egymás után hangoztak el a nagyratörő futócélok. Én akkor az Ultrabalaton bűvöletében éltem, a távolban pedig az UTMB sziluettje derengett fel előttem. Mire rám került a sor, a teremben már annyiszor elhangzott, hogy szinte öntudatlanul, félhangosan én is hozzátettem a listám végéhez: „…és persze A Kör.” Őszinte leszek: akkor nem volt mögötte valódi motiváció. Csak jó ötletnek tűnt kimondani, hogy ne legyek kívülálló.
Ebben a táborban ismertem meg edzőmet, Perényi Andit is. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kihívás számára szent és sérthetetlen, és azt sem, hogy az ő kitartó duruzsolása vezet majd el végül a Börzsöny mélyére.
Az út a rajtig: Sérülések és sorsszerű véletlenek
A felkészülés nem volt sétagalopp. Egy térdsérülés miatt elszenvedett DNF a Vadlán oda-visszán, majd négy, 100 kilométer feletti ultra megerősített: 2025-ben szintet kell lépnem. Andi pedig nem hagyta annyiban a tátrai félmondatomat. Addig rágta a fülemet, amíg A Kör be nem került a naptárba a Labirintus és az UTMB TDS mellé.
A sors azonban mintha tesztelni akart volna. A Labirintus és a TDS sikeres teljesítése után egy makacs arcüreggyulladás és az arra kapott antibiotikum mellékhatásaként bedagadt boka majdnem romba döntötte a kvalifikációt. Kedveszegetten, nulla motivációval álltam a rajthoz a Vadlánon, ahol végül inkább „bebattyogtam”, mint futottam a célba. Úgy éreztem, nem kell ez nekem.
Aztán eljött egy őszi edzőtábor záróestje. Néhány pohár vörösbor mellett feltettem a kérdést:
– Andi, szerinted mikor lesz jó idő egy körözéshez?
– Március 21. környékén – vágta rá gondolkodás nélkül.
Ránéztem a naptárra: szombat. A bor mámorában, 21:32-kor elküldtem a jelentkezést Csanyának. A válasz 22:14-kor villant meg a kijelzőn: „Visszaigazolom a jelentkezésed.”
Innentől nem volt visszaút.
A magányos órák ritmusa
Március 21-én, reggel fél 9-kor Királyréten a tavasz még csak bontogatta szárnyait. A feleségem, Szandra, valamint Andi és férje, András alkották a hátországomat – nélkülük ez a történet nem így íródott volna meg. 9 órakor, rövidnadrágban és egy vékony hosszúujjúban, de fagyoskodva vágtam neki:
„Sziasztok, futni mentem! Holnap jövök!”
Márianosztra. Fotó: Perényi „A kegyetlen” Andrea
A stratégiám a svájci órák pontosságára épült: óránként 72g szénhidrát, 10 percenként négy korty a saját keverékemből, két sótabletta. Ez a monotonitás adta a biztonságot. Márianosztránál már 30 perc előnyöm volt, Nagybörzsönynél pedig már majdnem egy óra az előre összeállított tervezetemhez képest. Nem véletlenül alakult ez így, a terv elejét direkt lazára vettem, hogy ne időnyomásban kelljen futnom 30 órán keresztül.
Aztán jött a szürkület, és vele az a súlyos álmosság, amitől a kevés alvás miatt tartottam. De amint felkerült a fejlámpa, a sötétség furcsasága elűzte a kimerültséget. Az éjszaka tartogatott kalandokat: eltűnt ösvényeket a Kovács-patak után, bozótosba vesző jelzéseket és a felismerést, hogy az avarban rejtőző kövek a lámpafényben alattomos ellenségek. Az előnyöm elolvadt, de pontban este 10-kor, 13 óra futás után elértem a táv felét.
Találkozás az erdő szellemeivel
Az éjszaka fagypont körüli hőmérsékletet hozott, de én továbbra is rövidnadrágban, a mozgás hevétől fűtve faltam a kilométereket. A Kalakocs pihenőnél, miközben kulacsot cseréltem, eleredt az eső – pontosabban leesett öt-tíz csepp, majd elállt. Megmosolyogtam: tudtam, hogy az erdő szellemei velem vannak.
A napfelkelte Závozon ért, Királyházán pedig már teljes létszámban vártak a kísérőim. A fáradtság itt már próbára tett: a Rakottyás-bércen a lábam alatt beszakadó talaj miatt elcsúsztam, lehetett volna belőle komolyabb probléma is a meredek hegyoldalon. A Pogányvári mászás – ami 130 kilométerrel a lábakban már inkább kálvária, mint sport – az egyik kedvenc szakaszom maradt az izgalmas, néhol szűk csapásaival.
A befutó: 28 óra 21 perc
Az utolsó pontnál, a Szénpataki kulcsosháznál láttam, hogy még elérhető a tervezett 28:30-as idő. Meglepő erőre kaptam: ahol csak lehetett, futva kapaszkodtam fel a Foltán-keresztig. Az utolsó 7,5 kilométer ereszkedése már igazi jutalomjáték volt. Volt időm elrendezni magamban az érzéseket, átértékelni az elmúlt másfél évet.
A célban. Fotó: Perényi Andrea
28 óra 21 perc alatt zártam be A Kört. néhány percnyi eltérés a tervezetthez képest – ilyen távon ez több, mint pontosság: ez harmónia. Nem volt holtpont, nem volt feladás-közeli élmény, csak a tiszta örömfutás. Köszönöm Szandrának, Andinak és Andrásnak, hogy végig fogták a kezem a háttérből. Köszönöm a profi felkészítést, ami lehetővé tette, hogy kétségek nélkül álljak rajthoz, és végig megfelelő fókusszal, de mégis jókedvűen tudtam teljesíteni A Kört.
A Kör nem csak egy kihívás volt. Ez volt az az út, ami visszavezetett önmagamhoz és a terepfutás tiszta szeretetéhez, amit az UTMB TDS teljesítése után motiváció hiánya miatt elveszítettem.
Fehér Tamás
A szerző a Terepfutás.hu 2026-os cikkezője. További írásait a Szaladgál a Tomi oldalon olvashatjátok.