Privát Vadlán Ultra Trail 50 km / Michtiov Emese írása
Már néhány hónapja tervezgettük a CoffeeRUN-os futócimborákkal, hogy lefutjuk versenyen kívül partizánakcióban a Vadlán Ultra Trail-t. Egy szép tavaszi, március végi, futós hosszúhétvégét képzeltünk el magunknak, a nyári hosszú versenyekre való felkészülés jegyében.
Majdnem minden a tervek szerint alakult. De csak majdnem, mert a főszervező sajnos lebetegedett és ahogy közeledett a hétvége, vált egyre zordabbá az időjárás. Már majdnem felhívtam Csanyát, hogy megkérjem, hogy az esőtáncról váltson Napüdvözletre.
Kitartottunk páran az eltervezettek mellett és pénteken leutaztunk Kehidára. Este a megszokott tésztapartit kombináltuk társascsatával, mielőtt rápihentünk volna a másnapi futásra. Aznap este a legnépszerűbb a kukacos dominó volt.
Ati átlényegült segítőnek és elvitt minket a rajtba. A megbeszéltek szerint 7 óra után néhány perccel indultunk el Cserszegtomajről. Már a rajtban csepergett az eső, de nem volt hideg. A település központjából a Kultúrháztól nekiindulva, hamarosan az erdőben egy széles erdei úton találtuk magunkat. A csapatból már többen részt vettek a versenyen és mesélték, hogy milyen volt itt sötétben futni a fejlámpák fényében. Egyszer nekem is volt nevezésem az 50-es távra, de betegség miatt kimaradt.
Elég lendületesen tudtunk haladni, a szinte egyenes és épphogy hullámzó bevezető szakaszon. A beetetés után viszont, egy avarral jócskán elborított hosszú árokban menetelhettünk fel. Egy-két szilárd talajkeresés után feladtam, úgyis telemegy a cipőm mindennel. Kicsit feljebb Geri felkiáltott – Valaki elhagyta a csípőjét! Utolérve láttam, hogy egy csontdarab fekszik az ösvényen és nem messze a párja. Körülálltuk, mintha egy természetbúvár szakkör résztvevői lennénk. Gerivel némileg vitába szállva a fejemet vakargatva, inkább lapockacsontnak láttam a leletet. (Fotó nem készült a „vita” eldöntetlen).
Az első állomás a dolomit szirtre épült Rezi vár volt. Nagyon hangulatos látványt nyújtott a dombtető a zöld háttérből kikandikáló sok illatos lila és fehér keltike jóvoltából, ahogy közeledtünk a várhoz. A tájba feledkezve észtre sem vettem, hogy nagyon rákezdett az eső és elázott teljesen a felsőm, rátapadva a karomra, de a 13 fokban ez nem indokolta az esődzseki kibányászását a zsákból.
Ahogy kacskaringózva nyargaltunk lefelé a Rezi Muflonos-völgybe az eső is elállt és a menetszéltől meg is száradtam valamelyest. Itt már elég sok medvehagyma is tarkította az ösvényt, felért egy pszichoterápiával. Közben a srácok is tolták a poénokat, szóval a kilométerek peregtek. Ádám mesélte, hogy a Bakonyban egy versenyen a mezőny annyira szétrúgta a növényeket, hogy orrfacsaró hagymaszag áradt végig az úton.
Tettünk egy rövid kitérőt Vállusra – nagyjából fél távnál -, mert Füvesasszony és Erdőkerülő, alias Bobek és Csanya segítettek a frissítésünk megőrzésében. Nem időztünk sokat a vizes ruhákban náluk, de nagyon jó volt a hangulat és szép a házuk, ami felért egy mentális lökettel a még ránk váró kilométerekre. Erre szükség is volt, mert a Láz-tető kilátóhoz vezető új zöld háromszög emelkedője rettenetesen csúszott és négykézlábra ereszkedve toltuk fel magunkat. Nem bírtam ki itt sem röhögés nélkül, mert Ádám a gilisztákat folyton kukacoknak becézte. Rengeteg volt belőlük a vizes földön, nem győztük kerülgetni őket, amiről az előző esti kukacgyűjtős játék ugrott be és Matyi – Nincs kukacom! – kijelentése. Közben Balázs, valami botra támaszkodva kereste az egyensúlyt. Ádám meg is jegyezte – Hogy jön ide fel valaki (kötőszó helye) úgy, hogy a vállán van egy bicikli?! – utalva a bringás és futó páros versenyre. Nekem az ilyen részek, amúgy a kedvenceim – szólalt meg bennem a nevető harmadik.
A kilátótól lefelé fellélegezhettünk az egyenes szakaszon, aztán elhagytuk Bükköskutat is, a kutyasírok mellett. A szurdokból Öreg-Szék-tetőre kapaszkodtunk fel, nálam már erősen leesett a lánc, de szerencsére mindig volt társaságom, nem kellett egy percet sem egyedül haladnom. Főleg Geri és Matyi diktálták a tempót, amit itt már némileg lemaradva tudtam csak felvenni. Ádámmal beszélgetve hasonló tempót futottunk, amikor hírtelen Balázs kilépett mögülünk – Flowban vagyok! – felkiáltással. (Megjegyzem, ez azóta a nincs kukacommal együtt, szállóigévé vált.) Egyértelmű volt, hogy az olívabogyó és a sajt kombinációja a „bűnös”, amit frissítés gyanánt majszolgatott.
A sárga jelzésen megérkeztünk a balatoni kilátások részhez és felmentünk a Berzsenyi kilátóhoz. A felújításra szoruló faszerkezetes kilátó, viszont – Matyi legnagyobb bánatára – le volt zárva. Matyi ugyanis MINDIG MINDEN kilátóba felmegy.
Gyenesdiáson az andezitbánya emlékezetes fotópont volt a balatoni kilátásával, el is időztünk itt néhány percet. Következett a Kovácsi-hegy legismertebb bazaltbarlangja, a Vadlán-lik, ahová egy rövid ovális kitérő vitt fel. A Nagymező felé futva – akarom mondani, a sáron lekorcsolyázva – összetalálkoztunk harmadszor Atival. Irmi is már mellette integetett, mert beért a Vadlánkáról. Pont olyan kaján vigyorral mondták, hogy a kilátóba még menjünk fel frissítés előtt, mint két éve a segítők, amikor csapatban indultam a Vadlán 108-on és épp ennek a szakasznak a végén volt a váltópontom. Megmásztuk a Festetics kilátót is, mielőtt a mezőre lefutottunk némi folyadékpótlásért. Itt már Zorán is beért minket.
Ismét sík szakasz következett, a Meleg-hegy mellett futottunk Gyenesdiás felé. Engem újra elért egy holtpont, ami masszívan elkísért a célig. Már két éve – a Mátrabérc óta – nem futottam ilyen távot. Mondtam is Ádámnak, hogy a barátnőjével értek egyet, aki azt mondta, mikor pakolni látta – De jó, hogy ide én nem megyek veled! Minek nekünk ez az önként vállalt önsanyargatás az esőben? – Több indokom is van – beszélgettem magammal. Az út 80%-át élveztem, az eső is elállt egy ideje és a társaság a legjobb volt. Szóval csak semmi hiszti. Amúgy meg elég jó edzés a Vértes Terep Maratonra. (Rakonczay Gábor mesélte egy interjúban, hogy megfigyelte, hogy magányosan a tengeren szokott ilyen párbeszédeket folytatni magával, akkor van baj, ha kettőnél többen kezdenek beszélgetni a fejében.)
Nem a Földet megkerülő tengeri expedíción jártam, de eléggé kivoltam. (Lehet nem kellett volna előző nap délután már futni). Ultralábú futótársaim közben a markukat dörzsölgetve vigasztaltak, hogy már csak egy 10-es, főleg aszfaltos szakasz vár ránk. Te jó ég?! – pedig már a bokám is fáj, megoldást keresve kioldottam a fűzőt. Az út mellett megláttuk ismét Atiékat integetni és hajrázni, de pacsizás helyett a sapka siltjébe bújva leszegett fejjel csoszogtam tovább, mert ha itt még szocializálódom is, akkor azonnal kiszállok és beülök a meleg kocsiba.
A Gyenesdiás Mobilgáz feliratnál befordultunk és megpillantottam nem messze a Cserszegtomaj nagyközség táblát. A Templom utca és a szőlőhegyek mentén kanyarogtunk dimben-dombon át. tényleg azt éreztem ez egy végtelenített track és kurva nagy ez a község. Az útvonaltervezők már tényleg mindent megmutattak belőle, igazán vége lehetne. Balázs azért még elérte, hogy egy emelkedőn felfussak, mielőtt a Kultúrházhoz értünk, ami hatalmas megkönnyebbülés volt végre.
Átöltözés után pedig – következtek a jó részek – a Pajti étteremben visszapótoltuk az elégetett kalóriákat. Hu, de jó volt kicsit leülni! Ezután pedig a Kehida Termál fürdőben lazítottunk. Este még egy nagyot kockáztunk a Zombi Dice-szal, ahol agyakat kellett gyűjteni úgy, hogy közben nem robbansz fel.
Nem kellett aznap este már altatni, elég volt a tűz ropogása, hogy mély álomba ringasson. Másnap még egy hajnali medvehagyma gyűjtő séta is belefért. Elég kerek hétvége volt!
Michtiov Emese
A szerző a Terepfutás.hu 2025-ös cikkezője. További írásait a Zergetalpak oldalon olvashatjátok
A kezdőképet a Csodálatos Balaton oldalnak köszönhetjük!