Covid után százas?

Covid után százas?

 Covid

Egy júniusi vasárnap délelőtt, a pozitív covid tesztem szorongatva, sírva tárcsázom a barátnőm számát és közlöm vele az adott helyzetben elképzelhető legrosszabb hírt: nem tudom este elkísérni arra a bécsi koncertre, amit mindketten cirka három éve várunk. A barátnőm már elindult Nyíregyházáról, az autós kihangosítón keresztül utasít, hogy csináljak már még egy tesztet, mert ezt egészen egyszerűen képtelen most elhinni. A párom elrohan az ügyeletes gyógyszertárba, én pedig tűkön ülve várom, hogy mikor ér haza, közben meg próbálom magamat összeszedni, a nyálteszthez már csendben gyűjtögetem a mintát a számban. A 9 éves kislányom módszere ez, a tevékenység megnyugtat, gondolataim kicsit elterelődnek, mintha csak meditálnék. Mikor nyílik az ajtó, rávetem magam az új tesztre, de mielőtt már látnám az eredményt, a lelkem mélyén tudom, hogy pénzkidobás, mert ez is pozitív lesz, csakúgy, mint az első, érzem a zsigereimben ugyanis, hogy valami nem stimmel. A barátnőm a vonal túlsó végén még mindig tagadásban van, győzködni próbál, hogy neki mindegy, menjek így is, ennek a lehetősége részemről nyilván kizárt. A koncertet lemondva csendben hazafelé irányítom, végül a helyemre beugrik a párja és legalább ők jól érzik magukat aznap este, mindeközben én már lázasan fekszem otthon.

Így kezdődött a covidom története, az Ultra Trail Hungary leghosszabb távjának lefutását követően kettő héttel. Csakúgy, mint a gyermekvállalásnál, itt sincs optimális időpont arra, hogy az ember covidos legyen, és mivel a járvány kezdete óta eltelt 2,5 év és még tudtommal egyszer sem fertőződtem meg a vírussal, ideje volt túlesni rajta. Nézzük a pozitívumokat: a koncertet leszámítva tulajdonképpen ráértem betegnek lenni. A vizsgaidőszakot letudtam, munka sem volt sok, a gyerekek épp befejezték a sulit/ovit, lement az évzáró, a ballagás, a családi nyaralásig még volt 1 hónap, az UTH miatt a futókám is szabadságra ment, így soha vissza nem térő alkalom volt coviddal megfertőződni. És itt a végére is értem a pozitívumokat felsorakoztató listának.

A betegség kb. bő egy hétig tartott, egy tünettől nagyjából egy napig szenvedtem – az ólmos fáradtságot nem számítva –, aztán jött a következő. A legelső tünetem – még mielőtt pozitívat teszteltem volna – az volt, hogy rohadó bűzt éreztem a lakásban, aminek nem találtam a forrását, más pedig nem érezte rajtam kívül. Rendesen lesajnáltam a családtagjaimat, hogy hogy tudnak ennyire „igénytelenek” lenni, hogy nem érzik, amit én, aztán vadul nyitogattam az ablakokat, hogy kereszthuzatot csináljak. Aztán este fájt a bőröm zuhanyzás közben, mintha csak megkapott volna a nap, pedig kinn sem voltam aznap. Aztán jött a megmagyarázhatatlan gyomorideg, mintha legalábbis Várnay Ernőhöz kellene bemennem EU-jogból vizsgázni, minimum szoknyában, amit köztudottan utál. A pozitív teszt után rettenetesen fáradt voltam és eléggé meg voltam ijedve, főleg az idegrendszeri szimptómáktól: a szaglásom, ízlelésem megmaradt, de sokszor fura szagot éreztem az orromban, illetve a szavakat is keresgélnem kellett, mintha tompán kihagyott volna az agyam. Ebben a ködösségben teltek a mindennapok, kizárólag feküdtem, a gyerekekre – mivel a párom dolgozott – kivételesen az elektromos bébiszitter vigyázott: szerintem soha ennyit nem tableteztek és konzoloztak egységnyi idő alatt. A kicsik egyébként előttem voltam enyhe tünetekkel betegek – utólag láttuk csak, hogy valószínűleg coviddal – mivel az én megfertőződésem után már mindenki jól volt a családban. A párom, a rohadt mázlista genetikájával pedig még csak beteg sem lett, még csak pozitív tesztet sem produkált.

Visszatérés

Az edzésekből két hetet hagytam ki, nem is igazán siettettem a visszatérést, csak ha hozzá vagy szokva bizonyos mennyiségű mozgáshoz, akkor 1-2 hét szünet alaposan meg tud viselni. Akkor már vágytam arra, hogy edzhessek, ez pedig elég indikátor volt arra, hogy tényleg jól vagyok. Az első futásom amolyan teszt jellegű mocorgás volt, nagyjából regeneráló pulzuson kocogtam öt kilométert. A pulzusommal nem volt semmi gond, egy szép stabil görbe rajzolódott ki az edzésnaplómban. Na de a tempó hagyott maga mögött kívánnivalót: majdnem egy teljes percet lassultam kilométerenként síkon. Ettől kisebb sokkot kaptam, de már annak is örültem, hogy nincs szapora szívverésem, nehéz légzésem és hasonló szörnyűségek, csupa olyan dolog, amiről nap, mint nap hallottam az ismerősi körömben. Na és ha lassú vagyok? Boldog voltam, mert újra azt éreztem, hogy élek! A fizikai állapotomat pedig majd szépen visszaépítem, annyiszor megcsináltam már, pl. a gyerekek születése után is. Csak, hogy kontextusba helyezzem ezt a lassúságot, hozok egy példát. Nyilván sok bejáratott futóútvonalam van, Normafa irányába útba esik pl. a „Rege 500” elnevezésű Strava szegmens, amin 2016 óta 291-szer (!) futottam az alkalmazás szerint. Mikor a covid után újra kezdtem az edzéseket az első ebbe az irányban megejtett futásom során a 285. leggyengébb eredményemet teljesítettem. Az első „hosszúm” 14 km volt, amit cirka 30-nak éreztem, annyira elfogytam benne. Az edzőm, Barát Gabriella júliusban fokozatosan emelt a terhelésemen, a hónap végére 43 órát „logoltam” az edzésnaplómban, 324 megtett kilométerrel és 7500 m szintemelkedéssel a lábaimban elégedett voltam, még akkor is, ha sokkal lassabb voltam, mint ami a számomra megszokott. A testösszetételem is változott, furán „puhának” éreztem magam, inbody mérésre nem mentem el, mert féltem attól, amit esetleg látok, így maradt a boldog tudatlanság, a mérleget is messziről elkerültem.  A családi nyaralásunk alatt is szorgalmasan gyűjtögettem a kilométereket, már amennyire bírtam a forró és szeles Naxos-on. Mentálisan nagyon sokat töltött az itteni 10 nap, bár a futások zöme kínkeserves volt: az autóúton folyton el akartak ütni, ha pedig a homokban edzettem, akkor meg 10 perc után (m)elegem volt.

Kép: Elek-Belus Fruzsina

Alapesetben biztosan lazábbra vettem volna a covid utáni első hónapomat, de nevezésem volt a szeptember végi Nice Cote d’Azur by UTMB 110 km-es távjára. A repjegyeket már hónapokkal ezelőtt megvettük, a szállást is lefoglaltuk, a verseny teljesítéséért járó 3 „running stone” is nagyon kellett, így úgy éreztem, hogy nincs más választásom, mint hinni magamban és ennek megfelelően tenni azért, amit szeretnék.

Az augusztus, hasonlóan a júliushoz elég munkásra sikerült: 42 órát logoltam az edzésnaplómba, 325 km-t futottam, 8600 métert másztam, tehát egy kicsit többet, mint az előző hónapban. A tempóm azért szép fokozatosan alakulni látszott, az egy perces lassulásból fél percet biztosan lefaragtam. A megfelelő mennyiségű szintgyűjtésre igyekeztem még inkább odafigyelni, ugyanis a nizzai versenyen a 110 km során 5000 métert kell majd előreláthatóan mászni, 6500-at pedig ereszkedni, így nem ártott kicsit dolgoztatni a lábaimat, hogy ne fogyjak el idő előtt. Sokat botoztam és egyre több feladatos futást csináltam, de azt vettem észre, hogy magas pulzuson nem kapok rendesen levegőt, mintha csak „felületesen” lélegeznék. Így ezek az edzések nem építették igazán az önbizalmamat, de lélekben kitartottam és hittem benne, hogy egyszer csak elmúlik (szpojler: azóta sem).

Budai Trail

Hogy kicsit megtörjem a rutint, illetve hogy kilépjek a komfortzónámból részt vettem a Terepfutas.hu által szervezett nyári Budai Trail meghosszabb „L” (26,7 km, 822 m+) betétszámán. A téli változatán már futottam kétszer, 2017-ben és 2021-ben, de nyáron még sosem láttam ezt a pályát, így őszinte kíváncsisággal vezettem le a rajtnak otthont adó Telkibe. A rajtközpontban sok-sok ismerős (és elszánt arc), poszt-covidos testemben kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam: de úgy voltam vele, hogy akkor is beleállok a helyzetbe, illetve aláállok és megrázom a pofonfát.

A rajtnál meglódult a mezőny, már az első emelkedőn kínosan fujtattam, vissza is vettem a tempóból és próbáltam nem pánikolni azon, hogy 155-ös pulzus felett egyszerűen megfulladok. A versenyen sokszor képzeltem magam elé a megkapóan szép, rózsaszín tüdőmet és vizualizáltam, hogyan áramlik ki és be akadálytalanul a levegő, ez mindig elterelte a gondolataimat a rajtam eluralkodó pánikról. Végül 3 óra pár percet futottam, 10. nőként elégedetten értem be a célba: volt egy tempós hosszúm, amire nagy szükségem volt a nizzai verseny előtt. Azt azért nem mondanám, hogy az önbizalmamat tovább rontotta az élmény (tényleg nem volt már hova), hiszen a nizzai hosszún egyáltalán nem kell majd 155-ös pulzussal futnom, ezzel a gondolattal vigasztalódva bandáztam önfeledten a verseny után a jókedvű Bethesdás különítménnyel. Azt tudtátok, hogy jövőre ezt a versenyt éjszaka szervezik majd meg? Búcsút inthetünk a nyári forróságban való szenvedésnek, jön helyette egy fejlámpás szeptemberi (!) móka.

A következő részben kiderül, hogy sikerült-e teljesítenem a nizzai százasomat: lesz benne szó extrém körülményekről, mentális nehézségekről, átkeretezésről, arról, hogy milyen sérüléseket tud okozni egy technikai bugyi, írok majd egy „odaképzelt” brazil lányról és hogy mi vezetett oda, hogy kezet fogtam Polettinével.

Folyt. köv., Fruzsi

A cikk szerzője Elek-Belus Fruzsina, a Terepfutás.hu 2022-es cikkezője. További írásait a Kilométerkövek blogon olvashatjátok.

Következő versenyünk az október 16-i Ensport VTM Ősz, melynek normál regisztrációja október 10. hétfő délben zár! Utánna már csak melegétel nélküli regisztrációkat tudunk fogadni.

A verseny négy távon kerül megrendezésre:
Minimaraton: 14.5K / 367M+
Félmaraton: 20.9K / 428M+
Maraton: 39K / 1005M+
Ultramaraton: 50.6K / 1245M+