Barion Pixel

Hello Fellegvár Trail ahogy Windisch Gergő látta

Hello Fellegvár Trail ahogy Windisch Gergő látta

Mikor Csanya, végtelen az ő bölcsessége, kihirdette, hogy én is benne lehetek idén a Terepfutás.hu cikkirók társaságában, amivel egy csomó futóverseny egyetlen emaili távolságra kerül, és már kapom is a VIP nevezést ajiba, akkor nagyon örültem, de ekkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni – de ne szaladjunk ennyire előre.

Inkább csak elmesélem gyorsan, hogy volt tegnap ez a Helló Fellegvár Trail, ami az első olyan esemény, amire cikkíróként meghívást kaptam nagyjából két héttel ezelőtt. Azt hiszem nem voltam még ezen a rendezvényen, pedig kiváló kis verseny, ráadásul érem helyett lehet kérni, hogy ültessenek nekem egy fát, mondjuk azt nem tudom, hogy hova ültették és hogy akkor azt nekem kell-e locsolni, de biztos küldenek majd erről egy emailt. Mondjuk a verseny az elnevezése kicsit azért megtévesztő, mert alig 20 kilométer után balra ott a Fellegvár, aszondod Heló!, de onnan aztán futni kell még vagy 3 órát a végéig (mármint ismerősök így mesélték, nekem mondjuk még öt volt, nem érdekes).

TL;DR: 46 km, 1700 m szintemelkedés (meg persze ugyanannyi lefelé, bár végülis van olyan verseny is, ahonnan A pontból futsz B pontba, és akkor ezen tökre eltérhet a kettő, például ott a Korinthosz Bajáról Szekszárdra, oda csak tapasztalt hegymászók nevezzenek, a felfelé szint hatszorosa a lefelének (30 méter fel, 5 le). Ebből legalább 3 a gát, míg felérsz, és aztán arról soha nem jössz le érzésre, csodálatos). Mindezt tegnap sikerült 8 óra 15 perc alatt teljesíteni, előkelő 44. hely a fiúk között. A szintidőben bőven hagytam, mert az kilenc óra volt, és az első helyezett srác se tudott volna lekörözni, mert csak 4:19-et ment, szóval az eredményemmel abszolút elégedett vagyok. Mondjuk én pont akkor helóztam a fellegvárnak, mikor ő elkezdte enni a gulyáslevest a célban, szép! Az első lánnyal már sokkal szorosabb volt a verseny, három órán belül voltam tőle (oké, hét perccel, de mindegy, ufók ezek mind, komolyan mondom), szóval ha kicsit jobban megnyomom a végén, akkor még talán behozható lett volna.

Tavaly pihenő évet tartottam, és heti átlag 3 kilométerrel készültem fel alaposan a mindenféle versenyekre, idén majd Minden Más Lesz, ebben is nagyon sokat segít ez a sok ajándék nevezés, annyit fogok végre futni, hogy még! Erre a versenyre is tökéletes edzéstervvel indultam neki, szerencsére ebben már nagyon ki vagyok okosodva, például tudom, hogy egy ilyen sok szintes versenyre nem jó csupán sík futással felkészülni, mert akkor felborul az egyensúly, és a versenyen nagy meglepetést fognak okozni a hegyek. Mivel az utóbbi két hónapban nem jutottam el hegyekre edzeni, ezért a tökéletes egyensúly miatt a legjobb megoldást választottam, és a sík futásokat is teljesen kerültem, mondanom sem kell, az eredmény magáért beszél. Tanítványokat vállalok, írjatok emailt edzéstervért.

Node térjünk vissza a versenyre! Leányfalu központjából indul, onnan futóverseny szervezőkhoz képest egészen kis kitérővel felküldenek Visegrádig, majd szinte egyenesen vissza, az a pár kanyar pont csak azért kell, hogy néhány meredek és hosszú emelkedőt azért bele lehessen tenni a buliba. Nagyon felkészültnek éreztem magam, az edzéstervről már meséltem, de fontos ilyenkor, hogy pontos Tervünk legyen a futásra, úgyhogy alaposan felkészültem az útvonalból, magamhoz vettem a 4 éve lejárt géljeimet (cuccszponzort is keresek, amiatt is lehet emailt írni, kéne pár új cipő, egy szép hátizsák, aminek az első hálós zsebein levő lyukakon nem csúszik ki a kulacs, netán futós sapi, hogy ne a fiamtól kelljen ellopnom reggel – biztos kölcsön adta volna amúgy, de jobbnak láttam nem megkérdezni, meghát még aludt is), megnéztem, mikor jön a busz Visegrádtól vissza Leányfaluig (minden óra huszonötkor), ellenőriztem, hogy nálam van-e a kötelező felszerelés (személyi, telefon, vármegye bérlet a buszra), és máris lehetett csapatni.

Az első 1-2 órában összeverődtünk páran, aztán úgy a Spartacus ösvény környékén már eléggé szétszakadt a boly (értsd: ott hagytak engem a francba’), onnantól jórészt egyedül nyomultam. Zenét csak később kezdtem hallgatni, amire aztán énekeltem is persze, szóval szerintem nem amiatt tűnt el mindenki a környékről, pedig amúgy tök jó kórusműveket szoktam gyakorolni ilyenkor, idő az igazán van rá, két hét múlva koncert, szóval szükség volt rá, na.

Változatos terepviszonyok voltak végig – volt sár, mély sár, tapadós barna sár, még tapadósabb fekete sár és 10 centi avarral beborított sár. Ahol nem volt az úton sár, ott jég volt, később patak, és aztán az ultimate kombó: az avarral beborított sár alatti jég, aminek a tetején patak csordogált, ez volt messze a legjobb. Persze azért itt halkan felnevet a piliscsévi pincesor felé vezető út most, hogy ez nektek sár??? És igaza is van, hisz aminél nem süppedsz el lábszárközépig, és nem tépi le a cipőt a lábadról, az max enyhén nedves erdei utacska, de míg ott van 300 méter igazi SÁR, itt 45 kilométernyi volt ebből az izéből. A szervezők sejtették is, hogy így lesz, és kikészítettek valami paravánt, ahova le kellett venni a cipőt a célban, hogy ne hordjuk be a koszt a végén a csarnokba – hát nemtom, nekem a zoknimról és a nadrágomról úgy két kiló azért lepotyogott mégis bent, de azokat azért inkább nem vettem le.

Az útvonal jelölés tökéletes volt végig, bár kivételesen hoztam trekket az órán, vagyishát kivételesen hoztam órát, pedig már pár éve nem hordok, csak a telefonnal rögzítgetek, mindenesetre most volt mindenem is. Gondoltam ha már úgyis írni fogok a futásról, milyen ciki lenne most eltévedni. Aztán miközben ezen gondolkodtam, akkor elkezdett lelkesen csipogni az óra, hogy figyufigyu, semmi semmi, de tudod, hogy egy órája eltévedtél? Az én órám egy Suunto márkájú, finn, és a finnek komoly arcok, nem zaklatják a másikat csak úgy állandóan feleslegesen, hogy most fordulj balra, itt most jobbra, most menj egyenesen… ezzel itt kilométerekre kell eltávolodni az úttól, mikor is diszkréten csipog, hogy figyufigyu, azt tudod hogy egy órája eltévedtél? Kinéztem gyorsan, hogy hogyan is lehetne visszajutni az igazi útra, aztán meglepetésre a kis átkötő szakasz tele volt szalagokkal, szóval kiderült, hogy igazából én tök jó helyen vagyok, a valóság néha pontatlan. Ennek igen megörültem, csapattam is lefelé szépen a tapadós fekete sárban tovább, majd estem akkorát, mint ide lacháza, mert volt valami kiálló izé, amin ugyan igyekeztem átemelni a lábam, csak a rája tapadt 6 centi sárral nem számoltam. Nemtom megvan-e ez az érzés, mikor így megbotlasz, és már épp elkezdesz gondolkodni, hogy fú, most majdnem elestem, de semmi gond, futok tovább, aztán gondolkodsz, hogy jó, de ha futok tovább, akkor miért jön egyre közelebb a föld? És aztán piff, már fekszel is. Én mindenkinek javaslom egyébként, persze lehetőleg puha helyeken érdemes kipróbálni, de isteni dolog elesni ilyenkor, mert ennyire hirtelen ez a csodálatos pihenés érzést semmi más nem tudja elhozni, én ilyenkor mindig kihasználom az alkalmat és fekledezek egy darabig, csak aztán sajnos jönnek más futók, és aranyosan fel akarnak segíteni, meg minden, szóval egy jó alvás már nem fér bele általában. Ettől eltekintve egyébként eseménytelen volt a nap.

Az útvonal persze tök szép volt, dehát egy ilyen besztof Pilis rendezvényen mi más lenne?
A visegrádi ellenőrzőpont egyébként épp kiválóan van pozicionálva, előtte kellemes lejtő úgy 4 kilométeren át, amikor az ember elfelejti a bajokat korábban a szpartakusz ösvényen, és azt hiszi, hogy á, igazából ez tök jól megy, nem is fog kelleni az a buszmenetrend mégse, aztán mikor felérsz a fellegvárhoz, akkor gondolod, hogy na jó, ha ezt tudom, akkor mégiscsak buszra szálltam volna, de mindegy, legalább felértem, itt már nem veszem a buszt lefelé, és aztán kiderül, hogy ja, az a lefelé igazából csak egy demo verziós lépcső és az azt követő 100 méter, mert utána még további kilométereket kell felfelé menni erdőkön és mezőkön át, de ott meg már nem jár a busz. Ez egyébként az UTH-n viccesebb szokott lenni ám, amikor mindehhez 43 fokos tűző napsütés van, most legalább ez nem volt, bár a -2 fokos viharos szelet odafent a mezőn azért ki lehetett bírni nevetés nélkül. Nagy késztetést éreztem amúgy, hogy menjek egy kört a visegrádi bobbal, meglepetésemre üzemelt, de ez másokat is meglephetett, mert most először nem volt sor, de aztán végülis nem mertem, mert nem tudom, hogy nem tiltják-e ezt a szabályzatban esetleg. Az UTH-ra megkérdem Csanyától mindenképp, bár ott meg az a baj, hogy másfél óra kiállni a sort, úgy nem az igazi.

Azért pár ponton csak előbújt már megint szervezőkből a taxis vér, például mikor ki van írva az utolsó előtti ménkű nagy hegy tetején, hogy vörös-kő egyenesen, 400 méter, de nekünk balra kellett lemenni 3 kilométert csak azért, hogy aztán egy másik úton borzasztó meredeken felmehessünk 2 kilométer alatt a nevezett vörös-kőre, és nem ez volt az egyetlen ilyen. Ez a vörös-kő egyébként ikonikus pontja csomó versenynek, például ezt szokták a legjobban anyázni az UTH-n is, ahol olyan kilencvenpár kili után kell négykézláb felszenvedni magad valahogy, de én sose értettem igazán, nekem az ott mindig egész jól ment – egészen tegnapig! Most tizenöt perccel tartott tovább az az 500 méter, mint tavasszal, ebben volt három beleülés is, az elsőnél kiszedegettem a köveket a cipőmből (amit azért tettem bele direkt, hogy legyen mire fogni a leülést, nyilván), a másodiknál annyira begörcsölt a bal lábam összes oldala, hogy beállt így egy állásba, onnan nem moccant sehova, és annyira fájt, hogy le kellett üljek kicsit kimasszírozi, a harmadiknál már nem volt mire fogni, viszont pont jött egy alkalmas fatörzs. A bal vádlim görcsölése egyébként 11 km után jött először, de az nem baj nagyon, másképp kell kicsit lépni, és minden jó lesz, csak aztán 25 körül elkezdett a másik oldala is görcsölni a másképp lépéstől, onnan azért a meredek felfelék elég mókásak lettek.
Mindenesetre azért sok szenvedéssel csak sikerült felérni a Vörös-kőhöz, szerencsére ott pont volt egy fotós is (most nem azért mondom, de a tempómról felfelé sokat elárul, hogy az albumban előttem levő fotókon azt dokumentálta, hogy mekkora moha nőtt a fán, mire végre felértem), aki mondta, hogy most már eleget ácsorogtam itten, most akkor fussak el előtte lefelé erre, hogy csinálhasson olyan képet, aminél háttérben van a világ, úgyhogy enyhe rosszallással ugyan, de összeszedtem magam, és durván megfutottam azt a 3 métert, amíg a képeket elkészítette, nem lett beállított, á, dehogy, nézzétek meg magatok is az albumban majd.

Az utolsó 6 órában azért már eléggé vártam a végét, nagy volt az öröm, mikor végre megjelent megint a Leányfalu, onnan már csak párszáz métert kellett menni, azt is kellemes aszfaltos lejtőn, szuper volt. A VIP nevezéstől egy icipicit azért többet vártam, mittomén, külön sort a rajtszámfelvételnél piros szőnyeggel, mint valami priority boarding, esetleg egy mozgólépcsőt felfelé visegrádtól, de nem, ezek mind nincsenek, hiába, az élet nem mindig méznyalás. Mindegy, most már ezt is tudom, nem nyígok.

Hát így. Én valójában tökre élvezem ezeket a napokat, ez most kicsit tovább tartott, mint gondoltam, de igazából jó is ez így, hisz az elkövetkező évben legalább van tér a fejlődésre, ha most egyből nyertem volna, akkor onnan hová volna feljebb? Magdi anyus se emelkedett egyből a világ csúcsára és kezdte irányítani a szálakat egészen a 4311. részig a Barátok Köztben, szóval a legjobbtól tanultam, meg amúgy is olyan ez, mint a drogozás (mármint így mesélték), mindig egyre több kell azonos hatásért, szóval most tök jó, hogy ilyen gyenge vagyok, elég elmenni egy negyvenes versenyre, hogy futhassak 8 órán keresztül az életem árán, eddig ehhez az élményhez a 60 körüliekre kellett nevezni, a lájkokat meg ez is hozza, szóval igazából minden ennél hosszabb felesleges (mondjuk ezzel a tempóval a májusi UTH pont kétésfél nap alatt lesz meg, de nem gond, szerintem ráérünk, nem?). Egyébként volt egy nagy győzelmem is ám, ráadásul felfelé a visegrádi meredeken, szóval egyáltalán nem arról van szó, hogy mindenki engem hagyott le, én is előztem ott egy óriásit. Jó, tulajdonképpen egy nagyon kedves 80 körüli néni volt, aki tökre versenyen kívül sétált felfelé bevásárlószatyrokkal és két bottal, de őt nagy küzdelmek árán ugyan, de leelőztem.

Folytatás a Tajga Trailen, az ott asszem 23 km, bár tegnap sokkot kaptam, mikor eszembe jutott, mer aszittem az is ilyen ötven körüli, szóval nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy tökre nem.

Gergely Windisch