Vissza a jövőbe a Vértesben. Arzt-Pintér Anna írása.
A Vértes mindenkié. De azért azt szögezzük le, hogy az enyém kicsit jobban. Itt futom a hétvégi hosszúkat, teleraktam már emlékekkel. Körbepisiltem velük. Ezek miatt az egyik kedvenc versenyem a Vértes Terep Maraton. Nem olyan vadregényes, mint a Börzsöny, nem annyira kalandos, mint a Mátra, inkább lágy és megértő. Olyan, ami meztelenre vetkőzik veled és megmutatja, hogyan kell. Én itt lettem terepfutó évekkel ezelőtt. És 2022-ben.
– Marty, szállj be a kocsiba!
– De Doki, ezt most nem kellene. Kurvára a jelenben kellene maradni…
– Szádra vigyázol, kisfiam! Ezt majd menet közben megbeszéljük!
Álltam a VTM rajtjában, én, a szőke nő, aki végre ott van, végre futócuccban van ott, mintha csak tegnap lett volna, amikor utoljára… Pedig mocskosul eltelt két teljes év az utolsó terepversenyem óta. És nekem ebben a két évben újra kellett tanulnom futni. Nem a nulláról, mert rögtön párszáz méterekkel kezdtük. De megfontolva haladtunk és fél év alatt 25-ig jutottunk el.
Most meg itt volt ez a 39, aminek egyfelől ismertem minden méterét, másfelől meg fogalmam sem volt róla, mi van a Vértesben (vagy bárhol) 25 kilométer után. A hold sötét oldala. Akár. Végig ott lenni fejben, minden lépésben – ez volt az edzői utasítás. Ott lenni. Mármint nem a múltban, hanem a jelenben.
Aztán, ahogy összetorlódtak a rajtban a maratoni és ultra távon futók, én mégis inkább beültem abba a kocsiba. Az ajtók lecsukódtak, visszaszámoltuk, megnyomtam a gombot, ami most valamiért az órámon volt, és elkezdődött.
Egy időutazás. Doki vezetett, valamit magyarázott arról, hogy nem kell aggódnom, a verdával minden rendben, és figyel rá, hogy óvatosan tartsa a tempót. Vicces volt, ahogy visszafelé mentünk, és mégis előre.
– De jó a felsőd, nem fázik benne a hátad? – mondta mögöttem valaki, ahogy felértünk egy emelkedőn. És amikor ezt kimondta, tele lett sárga virággal az addig száraz és fakó kis tisztás. Rájöttem, hogy 2018-ban vagyok.
– Jó hamar ideértünk! – ezt már én mondtam 2022-ben lerobogva Körtvélyespusztára, de senki rám se hederített.
Az uncsi aszfalton a kocsi szinte magától gurult. Aztán elértük a Mária-szakadékot azzal a hurokkal, ahol szembe jön az emberekkel az élmezőny. Most Sárdi Tomi jött szembe, köszöntem neki, mire ott termett a nyomában Lubics Szilvi is, és rájöttem, hogy, basszus, ez viszont 2019-ben van. De már nem zavart, nem zökkentett ki, hogy ugrálunk az időben. Sőt, megtetszett ez a játék, keresni kezdtem az indítókart az emlékekhez a fákban, kanyarokban, az ösvényekben a talpam alatt.
Hosszú volt az út Várgesztesig, és tudtam, leszek rajta a múltban és a jelenben is. Ahogy másztuk a Szarvas-kút felé, azon kaptam magam, hogy beszédbe elegyedek Tündével, a Kirájlánnyal. És együtt futunk, még ha 2018-ben is. Aztán, elhagyva a forrást, az egyenesen balról szarvasok csörtettek el mellettünk. Az egyik éppen előttem vágott át. Hatalmas és fenséges volt, és ahogy ugrott, az olyan közel volt, hogy ha kinyújtottam volna a karom, megérintem őt. Ennek az élménynek a nyomán lettem én Tündének a Szarvasos Lány vagy a Szarvasokkal Suttogó, és ennek az élménynek a nyomát viselem a jobb csuklómon is, egy pár agancs képében. Szeretek emlékezni rá, de most, a VTM-en csak úgy ott voltam, egészen benne voltam abban a pillanatban, miközben 2022-ben elértem az erdei lépcsőt. Tisztán éreztem, ahogy csúszik a talpam alatt sikamlósan a sár, pedig hetek óta nem esett csapadék, porzott az erdő a lépteink nyomán. A lépcsővel szemben mégis ott guggolt egy fotós, hogy 2018-ban megörökítse, ahogy ezen a ponton kifog a futókon az agyagos ragacs.
Jó tempóval értem be Várgesztesre, és úgy éreztem, az idén egészen az enyém a világ, de legalábbis a Vértes, a frissítőpontnál pedig elnéztem jobbra és balra is. Itt vált ketté az út, és 2018, meg 2019 is itt fordított hátat egymásnak. Megtöltöttem a kulacsom vízzel a mostban, aztán, miközben a mellényembe gyömöszöltem a puhakulacsot, elindultam 2018 felé. És akkor megtörtént: Doki egyszerűen kilökött a kocsiból. A másodperc törtrésze alatt fáradtam el, és kezdtem fantáziálni arról, hogy Vérteskozmánál kiszállok.
Mert a tényeknél maradva: 2022-t írunk, és én ezen a Vértes Terep Maratonon olyan két évet cipelek a puhakulacson túl ebben a zsákban, ami okot és indokot ad mindenre, meg az ellenkezőjére is. Egész szépen eldédelgettem, ki is színeztem magamban ezt a képet, aztán egyre gyanúsabb lett, hogy Vérteskozma, mint valami délibáb, egyre csak távolodik, Csak nem értem el. Aztán megértettem, hogy nem is fogom, hiszen én most maratont futok, az meg az ultra útvonalán van, szóval nem volt mese, se múlt, se jövő: innentől futni kellett Szárig. Vagy ha nem is futni, hát belegyalogolni, mert hadd legyek őszinte, az idén abból is került ide. Volt némi szenvedéstörténet. Szóra sem érdemes elfogyás.
Az utolsó 2-3 kilométerre tákoltam össze magam, mondhatni hajráztam egyet a célkapuig. De amikor ott voltam, és végre felálltam a VTM dobogójára, minden emlék megszépült. Csak akkor jöttem zavarba, amikor Doki odaállt a kocsival és röhögve intett, hogy üljek be. Az ajtó lecsukódott, én meg megláttam a számlálót…
– Baszki, Doki, szólhattál volna, hogy ez a dobogós rész a jövőben van!
Arzt-Pintér Anna
A szerző a Terepfutás.hu állandó cikkezője. További írásai a Szőke nő fut az erdőben Facebook oldalon olvashatók.
