5 Peaks of Mátra, ahogy Kálmán Teréz látta.

5 Peaks of Mátra, ahogy Kálmán Teréz látta.

5 Peaks of Mátra

avagy a terepfutas.hu-nak egy klassz új ötlete támadt!

És mi adtuk nagyon. Szóval szabad péntek lévén mi úgy ünnepeltük október 23-t, hogy megnéztük a Mátra 5 kevésbé népszerű csúcsát. Persze ez utóbbi kijelentés lehet csak az én szegénységi bizonyítványomnak tudható be, de bátran bevallom, hogy az öt csúcsból én eddig egyet jártam csak. Na de most: bejártuk az összeset!

Röviden a szabályok, ha még nem olvastad volna itt: 5 csúcsot érints 6 órán belül, a tracket te tervezed. Izgi, nem?

A tracket már szerdán elkészítettük, és nyugalmasan konstatáltuk, hogy 30 kilométeren belül vagyunk (leszünk), szóval ez egy kedves délelőtti móka-kacagás lesz. De már nem először futottunk bele abba a téves szituációba, hogy a papír sok mindent elbír…. mi pedig kicsit kevesebbet.

Mátraházán végül délben sikerült parkolni, köszönhetően az M3-as autópályán kialakult torlódásoknak… Így jó ebéhez szólt a harang, mi pedig befaltunk egy banánt és egy túró rudit, majd elindítottuk a kört az 5-ös csúcs felé: irány a Tölgyes-bérc (806 m).

Átvágtunk pár bozóton, mire konstatáltuk, hogy valószínű megérkeztünk, s különösebb csúcs-élmény híján, elkezdtünk körbe forgolódni, hogy jó, de honnan jöttünk? Végül toronyiránt visszavágtunk az útra, és célba vettük a második csúcsot, a Kis-Saskövet (30 m).

Lehetséges, hogy nem szükséges… de mi ehhez a Kékest is megjártuk, ahol a rengeteg turista nagy kabátban andalogva figyelte a két hülyét, ahogy a homlokukról csorgó izzadsággal próbáltak futni felfelé… kínunkat mutatja, hogy inkább csak gyorsan gyalogoltunk.

A Kékesről lefelé a kék jelet választottuk, amit már ismertünk az Országos Kéktúráról, így már kicsit bátrabban és lendületesebben lépkedtem, mint ahogy az tőlem megszokott. És még az is eszembe jutott, mintha a 2up&2down versenyen Kovács Misivel itt felfelé kaptattunk volna.

Mindezen emlékeket forgatva érkeztünk meg a Saskő után a Kis-Saskőre. Ez utóbbin mondanom sem kell, nem volt akkora tömeg, mint a nagyobb társán. Gyors technikai szünet tehát… és irány a hármas számmal ellátott Vércverés (699 m).

A legkeményebb megpróbáltatások itt értek… Reméltem, hogy elkerülöm… de igaziból nem tudom mit gondoltam… hiszen, ha Mátra és terepfutas.hu „verseny”, akkor a Sombokor nem megkerülhető… vagyis lehet, hogy de, de a legrövidebb út… amit a track rajzoló könnyen elbírt… az nekem a legrosszabb rémálmom. Én nem tudom mennyi időbe telt, mire leimádkoztam magam (vagy inkább Péter engem) onnan… ne is firtassuk! Legyen elég annyi: a legeslegeslegkékebb (lassabb) kilométerem lett a trackben.

Természetesen, ha egy falon lejöttünk, akkor egy újabbra pedig fel kell mászni, hogy Vércverés csúcsát elérjük, de ismerős utakon futva ez könnyebben ment. Érzésre. Számomra – bár lehet ez túlzás a helyismeretem csekélysége mellett – ez a legkedvesebb hely. A kilátás, ami Parádra nyílik az ezer színű őszi erdőn át, egyszerűen parádés!

Ez volt a leghosszabb szakasz számunkra két pont közt (lehet, hogy távra nem, de időre, vagy legalábbis érzetre igen), és nagyjából félút is… Hát haladtunk tovább Nyesett-vár (813 m) irányába.

Nem tudom, hogy azért-e, mert már a lelkemet is kileheltem a korábbi kilométereken, vagy mert tényleg a szintemelkedés ellenére is egy barátságosabb (futhatóbb) szakaszról beszélhetünk, de kicsit új erőre kaptam. Bemászva a susnyán át a csúcsra és megállva a csendben, bármennyire is szitkozódtam addig az ötletgazdára gondolva (akinek személye nem teljesen tisztázott, lévén az 5 csúcs kijelölője Csanya, azé, hogy eljöjjünk, az az enyém, és a track rajzolója pedig Péter volt…), most hála töltött el irányába. Iszonyat mély csend és nyugalom. Senki, de senki körülöttünk. De még a közelünkben sem. Álltam a hegytetőn, az erdő közepén Péterrel, de mégis egyedül, a szívemben azzal az érzéssel, ami miatt ezt az egészet annyira szeretem…. amit nem… sajnos nem tudok leírni.

Már csak egy csúcs volt hátra, az időnk pedig fogytán volt. Nem is a szintidő, mind inkább az őszi erdő sötétedési zárórája, így szaladtunk, amit most még az út is lehetővé tett. A Snickers pedig energiát is adott hozzá.

Üstök-fő (532 m) szintén letérőt kívánt a járt-turista utakról, de megérte. Innen ugyanis újra kilátás nyílt az erdőre, az ezer színű lombkoronákra, a völgyre. A szintidő számolás itt ért véget a szabályok szerint, és mi boldogan konstatáltuk a „sikert”, az autó azonban még jó pár kilométerre állt. A csúcsról való visszafordulás okozott pár kérdő pillantást, mert simán nem tudtuk a pár perces hegytetői nézelődés után, hogy merre vagyunk arccal. Gázoltunk át a fák közt, a puha talajban süppedt a cipőnk talpa, de végül kiértünk a sárga jelre, melynek innen már csak a formája változott a célig, a színe nem.

Először lefelé suhantunk, majd újra egy nagy fallal találtuk szembe magunkat. Itt már semmi, de semmi nem vitt rá minket a futómozgásra… még annak imitálására sem… Baktattunk felfelé a néma csendben, amikor is egy kisebb hegyi zerge (vagy valami hasonló, de biztos hogy nem alacsony növésű, kövér őz) csapat zúzott el mellettünk. Egy percre farkasszemet is néztünk egymással… majd ők lefelé, mi pedig felfelé haladtunk tovább…

30 kilométernél állítottam meg az órámat a mátraházi parkolóban. Kegyetlen elfáradtam… Mert ez a harminc nem az a harminc, ami a múltkor a budaiban már egészen könnyen ment… Ez egy annál sokkal durvább kör. De nem is tudom mire számítottam? Hiszen volt már részem pár terepfutas.hu kihívásban:)

De ami nem öl meg, az beépül. Ahogy ez is. És bár Sombokornál lefelé többször elmondtam, hogy a többi 5 csúcsos kihívásra nem vagyok kíváncsi, ott a parkolóban már újra gondoltam ezt az egészet… Pilis. Börzsöny és minden más. Ott leszünk! Lenyomjuk. Bárhogyan is:)