A Vadlán Ultra Terep és a Futóbolond találkozása
Nem vagyok százas, vagy mégse?
Gyakran mondták, hogy nem vagyok százas, hogy ennyit futok, így hát ideje volt azzá lennem, szóval futotta megy százast. A Vadlán 108 tavaly megrágott és kilencvennél kiköpött, idén terveztem revansot venni, de a Korinthosz után valahogy nem volt kedvem hosszúkat menni. Nem véglegesítettem a nevezésem, mondván úgyis törlik majd. Hát, nem… helyette meghívtak a versenyre, amit ezúton is köszönök. A verseny előtti dolgokkal nem untatlak titeket, a lényeg, hogy hajnali ötkor már a versenyközpontban álltam, és tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi a fenyőágon felnevelt mókust keresek én itt.
Aztán eljött a rajt, egész jó formában éreztem magam, de azért nem nyomtam neki, messze van még az este. Az elején nem vittem lámpát, így mások fényén mentem, egy idő után becsatlakoztam Hajduk Eszter mellé, aztán vele futottam egy ideig. Őt megcsípte egy darázs, és nem érezte túl jól magát, így valamikor lemaradt. Aztán relatív eseménytelenül telt az idő, jó tempókat mentem, bőven jobbat, mint terveztem. Egy frissítő pontot elszámoltam, így volt egy kis idő, mikor szomjaztam, de hamar eljött a Várvölgy kocsmai pont. Nem, nem mentem be a kocsmába, a ponton volt segítségem is, így hamar ment minden. Tudtam, hogy a következő tizenöt kilométer necces lesz, így nem toltam neki.
A Láz-tetőre cammogva találkoztam egy váltós, helyi sráccal, vele beszélgettük, hogy „csodás” ez a rész. Engem mindig a Hétvályús-forrás emelkedőjére emlékeztet, csak az a táv majdnem végén van általában, itt meg még jön bő ötven kili majális. Büdöskútra meglepően jó idővel értem, ott komplett csapat várt, ugyanis az SFI Nutritionös kolléga ott volt önkéntesként, barátok is voltak ott, így pörgött a dolog. Büdös zokni, póló le, ha már Büdöskúton vagyok, bekentem újra a lábam, felpakoltam a frissítésem, és egy kis pihi után indultam tovább. Az ezután jövő huszonhét kilométer tele van kilátóval, folyamatos le-fel, így sok időt hagytam rá. Bő negyven perces előnyben voltam a tervezetthez képest, így nyugodtan mentem.
Hetven után benéztem egy részt, és így kihagytam egy kilátót, és egy jó másfél kilit, mivel nem raktam fel tracket, így fel sem tűnt, két nappal később jelezték futótársak, ezt természetesen jeleztem a szervezőknek, akik nagyon korrekten egy időbüntetéssel éltek csak. Kicsivel később a gyomrom szórakozni kellett, pedig kipróbált, bevált dolgokkal frissítettem, az egyik dimben-dombon hánytam egyet, aztán merészen egy olyan speckó gélt kezdtem enni, ami kifejezetten erre a versenyre lett nekem összerakva. Kicsit hígabb volt, mint a sima gél, bőven ittam rá, és mellé ment a vizes kóla. Mire másodjára is Büdöskútra értem, már kicsit jobb volt, de azért voltam gondok. Viszont egész jó idővel értem oda. Tavaly itt szálltam ki, az ezután jövő részt nem ismertem. Mondjuk jobb is, mert ha tudom, hogy mi jön, akkor lehet ott maradok. Megindultam a katlan felé immár megint friss pólóban. Bőven világos volt, de felkerült a fejlámpa. Jött még pár kellemes rész, de úgy voltam vele, hogy max gyorstúzázok a maradék szakaszon.
A Pető-hegy azért kicsit mellbe vágott, de menni kellett. Kedvenc mantrámat ismételgettem magamban, ami mindössze annyi, hogy vissza, soha! Aztán eljött a városi rész, pont 99,8km-nél néztem az órámra. Könnyű emelkedő jött, és bár fájt már az élet is, de úgy voltam vele, hogy rohadjak meg, ha a századik kilométernél sétálok egy métert is. Aztán bicikliút meg dzsindzsa, itt már kellett a fejlámpa, szerencsére a mókusperszelő reflektorom nappali fényt csinált, így nem kellett félnem, hogy pofára esek. Az utolsó pont előtt át kellett kelni egy árkon, ott kicsit anyáztam, (nem, nem kicsit) de mégis átjutottam.
Fotó: Vadlán Ultra Terep
Végül eljött az utolsó ötös, ahol szégyen, nem szégyen többet sétáltam, mint futottam. A sötét utcákban totyogtam, csak az járt a fejemben, hogy megvan, és ez a lényeg. Majd nagy sokára eljött az utolsó kanyar, megláttam a távolban a zászlókat. Futni kezdtem, fájt minden lépés, a combom brutálisan be volt állva, de mindig megnyomom a célegyenest, ha beledöglök se sétálok az utolsó métereken. Aztán egyszer beértem… kiválasztottam a kövem, egy darab bazaltot egy kis fatáblával, ami akkor nekem mindent jelentett. Százas lettem. Egy régi emlék jött elő, tinédzserként kétszer műtötték a térdem egy sportbaleset miatt. Akkor megkérdezte az orvos, hogy szeretek-e futni? Nem szerettem. Azt mondta, hogy az jó, mert felejtsem el a futós sportokat. Több mint tizennégy év telt azóta, és lefutottam egy százast terepen. Aztán jött a szokásos kaja, pia, hatalmas alvás, de ez már senkit nem érdekel.
Levi
Fotó: Vadlán Ultra Terep
