Egy terepfutó fogadalmai
Hat dolog, amiről le kell szokni egy boldogabb újév reményében
Sarah Lavender Smith, 2016. december 1.
Roppant bölcs és jó szándékú, ám elhanyagolt fogadalmaim a tavalyi évből:
Meditálni. Mintha tudnék csak nyugton ülni és lélegezni.
Havonta legalább egy könyvet elolvasni. Az is ér, ha elkezdtem egyet?
Rendszerezni a digitális fotókat 2010-ig visszamenően, és kinyomtatni, majd csodaszép tematikus albumokba rendezni a képeket. LOL.
Ahelyett, hogy újra belekezdenék az el nem ért célok hajhászásába, leszűkítem újévi fogadalmaim sorát. Azt fogadom meg, hogy jobb terepfutóvá válok. Megingathatatlan elhatározásom ezúttal hat, futáshoz kapcsolódó szokás fejlesztése, hogy ezáltal a társadalom boldogabb és produktívabb tagja legyek.
Fogadalmaim:
- Kimegyek és futok, ha már futócuccba bújtam. Többé nem lesz olyan, hogy beöltözöm futáshoz, aztán csak időzöm a konyhában az iRunFar, a Trail Runner és az UltraRunnerPodcast posztjait olvasgatva. Többé nem töltök optimistán – vagy reménytelenül – egy egész napot futóöltözékben, miközben szakmai kötelességeimnek igyekszem eleget tenni. Többé nem csábíthat el egy sör este 6-kor, amikor még mindig makulátlan technikai póló és rövidnadrág van rajtam.
- Reálisan felmérem, mennyi ideig tart a futás, és mikor érek haza. Többé nem mondom a családomnak, hogy három óra múlva csatlakozom hozzájuk, aztán két órával később érkezem kimerülten, büdösen, koszosan, az éhhalál szélén, használhatatlan állapotban, hogy aztán senkire se figyeljek, csak az ételre koncentráljak.
- Ezentúl délután 5 előtt, a férjemmel egyeztetve, és a felkészülési tervet átgondolva nevezek az ultraversenyekre. Nincs többé vacsora utáni regisztráció, amikor chardonnay hatása alatt állok, és a férjem a másik szobában tévézik. Ellenállok a ’nevezek’ gomb csábításának, hiába a csodás izgalom, amit megnyomása okoz. Így megúszom a másnap reggeli bűntudatot, amiért olyan versenyre fizetek ki egy csomó pénzt, aminek teljesítése nem reális.
- Kibírom hazáig, hogy ne posztoljak irigységkeltő fotókat egy csodás futóhelyről. Sőt, havonta csak egy ilyen képet töltök föl. Vagy hetente. Ígérem, hogy nem állok meg pihenésképpen fotózásra hivatkozva, amikor fáradt vagyok (és magányos és unatkozom), nem csinálok egy rakás képet, hogy aztán feltöltsek egyet megragadó felirattal: „Félúton a csúcshoz; már most is milyen csodás!” Ha esetleg mégis így teszek, megfogadom, hogy nem állok meg többször futás közben, hogy megnézzem, jönnek-e a like-ok.
- A futás napján kiveszem az összes cuccom a kocsiból, és ki is tisztítom. A Subarunk csomagtartója nem lesz többé Petri-csészéhez hasonlatos, benne az összeizzadt camelbackkel, ragacsos géles csomagokkal, félig üres, fülledt palackokkal és egy sáros törölközővel. Nem lesz többé mikroorganizmusok bűzös tenyésztelepe, aminek szagát lehetetlen elfedni. A kutya is hálás lesz.
- Csak akkor viszek magammal extra pakkokat az ultraversenyeken, ha valami életbevágóan fontos, és nem fellelhető az ellenőrzőpontokon. Nincs több kis csomag a „mi-van-ha” gondolattól vezérelve, nem lesz nálam egy garnitúra váltóruha, tartalék pár cipő, két fejlámpa, tucatnyi kötszer és giga csomag Swedish Fish gumicukor. Ha netán mégis, megfogadom, hogy futás után nem felejtem a táskámban.
Fordította: Gerecs Ildi
