Hat meglepő történet a 2017-es Western States 100-ról
A Western States 100 terepfutó verseny minden évben izgalmas, ám 2017-ben különösen sok drámai fordulatot tartogatott. A vastag hórétegen estek-keltek a futók, a sárral küzdöttek a cipőjükért, és a hőséggel is meggyűlt a bajuk. Hat feledhetetlen történet következik.
Kaci Lickteig, a női címvédő megjárta a fájdalom poklát
„A tavalyi versenyen végig remekül éreztem magam” – meséli a 30 éves Lickteig, 2016-os 17 óra 57 perces teljesítéséről. „Az idei verseny viszont teljesen kifacsart, olyan történt, amit sosem gondoltam volna.”
Eleinte jól érezte magát, optimista volt és boldog, amiért a nagy tehetségek közt futhat. Kedvét a havas szakaszok és a borjú nagyságú sártömbök sem szegték. Aztán, nagyjából 50 mérföldnél légzése megváltozott, szíve őrült tempóban kezdett verni. A nehéz terep és a 38 fokos hőség megtette hatását.
„Hiperventiláltam” – mondja. „Tudtam, hogy el kell érnem a segítőimig.” Épp csak sikerült neki. Egyáltalán nem tudott már futni, 6 mérföldet gyalogolt a csapatáig.
Nem hagyták annyiban, futott tovább, amíg meg nem sérült a térde, és újra hiperventilált. Futni nem volt képes, de el akart jutni a folyóhoz. 8 mérföldet gyalogolt odáig, majd leült és eldöntötte, hogy feladja a versenyt.
„Újabb 22 mérföld legyaloglása a célig nem hangzott túl jól.” Aztán jött a 35 éves svájci futónő, Stephanie Case, és meggyőzte, hogy folytassa az 1.8 mérföldre lévő Green Gate segélypontig.
„[Stephanie] a derekam köré rakta a fejlámpáját, átgázoltunk a folyón, én pedig azon kezdtem agyalni, miért csinálom az egészet. Mit jelent nekem?” – meséli Lickteig. „Nagymamámra gondoltam, aki kemoterápiát kapott, utálta az egészet, és ki akart szállni. Egyre csak mondtam neki, hogy küzdjön, ne adja fel. Rájöttem, hogy folytatnom kell, meg kell mutatnom, hogy lehetséges.”
Lickteig végül felváltva futott és gyalogolt, 24 óra 2 perc alatt ért célba.
Camille Herron terep ultramaratonista boldogan szállt ki
Camille Herron elismert maratonfutó Oklahomából. Másfél éve robbant be a terepfutás világába. Fölényesen nyerte a dél-afrikai Comrades Marathon 87 kilométerét, 6 óra 27 perces idővel. A Western States ugyan az első 100 mérföldes versenye volt, komoly esélyesnek számított.
Rövid, ámde jókedvű verseny lett ez számára. Az első havas résznél rájött, hogy nagy bajban van. „Könnyed és rugalmas járásom miatt olyan vagyok a jégen, mint Bambi! Az első megcsúszásnál kiment a térdem, oda lettek a szalagjaim, és elestem. Ahogy csúszkáltam a jeges havon, többször ütköztem fákba, beütöttem a fejem és a bordáimat. Alig láttam, és nem tudtam állva maradni. Az esések miatt teljesen elszállt az erőm és a kedvem is. Alig bírtam tartani az italomat és kibontani a géleket.”
Szinte boldog volt, miután be nem fejezetté nyilvánították a versenyét. A Red Star segélyponton, ahogy mesélte „sírtunk, nevettünk, söröztünk és fotózkodtunk. A hó a napsugarakkal olyan látványt nyújtott, amiben még sosem volt részem. Habár hamar kiszálltam, át tudtam érezni a Western States varázslatát. Teljesen rendben vagyok azzal, hogy abbahagytam 15 mérföldnél. De nem így kellett volna lennie, úgyhogy biztosan visszatérek, és újra nekifutok.”
Walmsley 14 órás vágya
Az arizonai terepfutó zseni, Jim Walmsley azért jött a versenyre, hogy nagyot alakítson. Az volt a célja, hogy megdöntse Timothy Olson 2012-ben felállított 14 óra 46 perces pályacsúcsát.
„14 óra alá akart menni” – meséli a szintén ultrafutó jóbarát, Chris Rennaker. Eléggé nagy szám lett volna, tekintve a pályán lévő rengeteg havat és a sarat. A 27 éves Walmsleyt azonban ez nem rémítette meg.
„A 2016-os Western States óta erre készültem mentálisan” – mondja. „Szinte tökéletes volt a felkészülésem, semmit nem változtatnék rajta.”
A rajtnál a legutóbbi győztes, Ryan Sandes megkérdezte tőle, áll-e még a 14 órás terv a körülményeket figyelembe véve. „Naná, baby!” – szólt a válasz, majd el is indultak. „Nagyjából 20 métert futottunk együtt. Jóval tökösebb volt nálam.”
Walmsley uralta a verseny első felét. Fél-egy órás előnyét folyamatosan tartotta. Aztán rosszra fordultak a dolgok.
„Egy gyors lejtőn futottam a Cal Streetse [a 65. és a 73. mérföld között]” – meséli Walmsley. „Kb. 1 mérföldre a folyótól [78. mérföld] bedobtam a törölközőt. A gyaloglás egyre nehezebb volt. A Cal 3 nevű segélypont kritikus állomás volt. Kicsit arrébb mindent kihánytam, ami bennem volt, de meg kellett próbálnom enni. Tim Freriks-szel, a nyulammal elkezdtünk a célok lejjebb adásáról beszélgetni.”
Ha azt hiszed, Walmsley megtanulta a leckét, tévedsz. „A bölcsebb versenyzők lealáztak mind. De nem adom fel, továbbra is vágyom a tökéletes Western States versenyre.”
Magdalena Boulet 2. helye és az energiaital
„A táplálkozás a sikerem titkos kulcsa” – kezdi a 43 éves Boulet, a 2015-ös Western States bajnoka, akit 2016-ban egy gyomorbetegség kiszállásra kényszerített 60 mérföldnél. Idén készen állt revansot venni.
„Párszor jelzett a testem: Állj le. Ez így nem mehet tovább” – meséli.
Boulet azonban célba akart érni, és jól tudta, hogy ehhez a hőség és a terep adottságai miatt egyenletes, kontrollált sebességre és egyszerű táplálékbevitelre van szüksége.
„A nagy melegben gondot okozhat az emésztés” – mondja. „Én egyszerű megoldást választottam: óránként egy palack Roctane. Így ment 19 órán keresztül. Ennyi az egész. Így mindent komplexen kaptam.”
Boulet 19 óra 49 perces idejével második nőként ért a célba, miután magába döntött 19 üveg ’Summit Tea’ ízű Roctane-t.
YiOu Wang teste váratlanul megadta magát
Wang a táv első kétharmadában hasított. Fel volt készülve a hóra, a hőségre és a sárra, és nagyon erős edzéseket tudott maga mögött. A felföld viszontagságai után leérve rá tudott kapcsolni.
„Amikor leértünk a jól futható, tiszta terepre, bele tudtam húzni, és még mindig frissnek éreztem magam” – meséli.
35 mérföld körül hagyta le Boulet-t, átjutott a forró kanyonokon, majd Foresthillhez (62 mérföld) az élen ért. Wang és Cat Bradley (a későbbi győztes) felváltva vezettek a 65.7 mérföldnél lévő segélypontig. Ekkor Wang rájött, hogy jó ideje nem evett, kezei pedig bizseregni kezdtek. Ahogy próbálta kibontani a géljét, megdermedt, a keze teljesen elzsibbadt. Nem tudott koncentrálni. Végül sikerült kinyitnia a csomagot, evett egy falatot, majd a következő pillanatban a földön találta magát. „Nem tudtam megenni a gélt. Állni se bírtam. Csak feküdtem a hátamon.”
Nem tudta kontrollálni a légzését. A többiek beszéltek hozzá, és bár hallotta őket, válaszolni nem volt képes. De még ebben az önkívületi állapotban is úgy gondolta, visszaáll futni.
„Amikor ez történt, azt gondoltam, a lehető legszorosabban kell tapadnom Catre. Versenyző vagyok. Versenyezni akartam.”
Aztán egy jó órával később, amikor még felülni is csak segítséggel tudott, rájött, hogy a verseny számára véget ért.
„Borzasztóan erőtlen voltam. Párszor már fel kellett adnom versenyt, de sosem volt gond, mert mindig tudtam az okát. De ez most olyan hirtelen történt, és előtte annyira jól éreztem magam. Így különösen fájdalmas. 100 mérföld.”
Gordy felajánlotta rajtszámát Fegy-nek, aki a 145. helyen ért célba
Talán emlékeztek John „Fegy” Fegyveresire, aki egyike annak a 15 embernek, akik célba értek a hírhedt Barkley Marathonon Tennessee-ben. 2012-ben, elsőbálozóként sikerült neki. Fegy Vermontból utazott Kaliforniába, hogy szerencsét próbáljon a Western States-en, holott várólistás volt.
„Láttam őt a verseny előtt” – emlékszik vissza Camille Herron. „Nagyon optimista volt, remélte, hogy az indulók közé kerül.”
Aztán Gordon Ainsleigh, a verseny alapítója neki adta a rajtszámát. Fegy sírva fakadt. 27 óra 51 perces idővel teljesítette a versenyt.
Megan Janssen, 2017. június 27.
Fordította: Gerecs Ildi
